A Nagy Reménység

1. Miért Van Szenvedés?

Az emberek többségét a bűn eredete és oka nagyon is elbizonytalanítja. Látják a gonoszság munkáját, és rettenetes következményeit: a szenvedést, a pusztulást, és azt kérdezik, miként lehetséges mindez annak a Lénynek az uralma alatt, akinek a bölcsessége, hatalma és sze- retete végtelen. Ez olyan titok, amelyre nem találnak magyarázatot. Így hajlanak a kétkedésekre és az akadékoskodásra, s ezt mentségül hozzák fel arra, hogy elvessék a Biblia tanításait. Isten igéje azonban világos kinyilatkoztatásokat tartalmaz ebben a kérdésben, és olyan igazságokat tár fel, amelyek az üdvösségünk szempontjából nélkülözhetetlenek. NR 6.1

A bűn eredetére lehetetlen olyan magyarázatot találni, ami megin-dokolná létezését. Ahhoz azonban, hogy Isten igazságosan és jóakarattal kezeli a bűnt, pontosan eleget tudhatunk meg mind a bűn eredéről, mind végleges megszüntetéséről. A Szentírás semmit sem tanít világosabban, mint azt, hogy Isten semmiképpen sem felelős a bűn létrejöttéért; hogy Ő nem vonta vissza önkényesen kegyelmét, hogy nem volt hiba kormányzatában, ami alkalmat adott volna a lázadásra. A bűn „betolakodó”, amelynek jelenlétét nem lehet megindokolni. A bűn titokzatos, érthetetlen; mentegetése egyenlő volna igazolására. Ha mentséget lehetne találni rá, vagy okot létezésére, akkor megszűnne bűn lenni. A bűnre egyetlen meghatározás van, amelyet Isten Igéje ad: „a bűn törvényszegés”; egy olyan elv testet öltése, mely harcban áll Isten kormányzatának alapjával: a szeretet királyi törvényével. NR 6.2

A bűn keletkezése előtt béke és boldogság uralta az egész világ-egyetemet. Minden tökéletes összhangban volt a Teremtő akaratával. Az Isten iránti szeretet mindent túlszárnyalt, az egymás iránti szeretet pedig tiszta volt. Krisztus, az Ige, Isten egyszülöttje, egy volt az örökkévaló Atyával — természetben, jellemben és szándékban. Ő volt az egyetlen lény az egész világegyetemben, aki tanácskozhatott Istennel, és osztozhatott szándékaiban. Krisztus által teremtette Isten a mennyei lényeket. „Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett.” (Kolossé 1:16) És Krisztus előtt, éppen úgy, mint az Atya előtt az egész menny hódolatát fejezte ki. NR 6.3

Mivel Isten kormányzatának alapja a szeretet törvénye, az összes teremtett lény boldogsága azon múlott, hogy tökéletes összhangban vannak-e a törvény nagyszerű elvével, az igazságossággal. NR 7.1

Isten szeretetből fakadó szolgálatot kíván minden teremtményétől — olyan hódolatot, amely Isten jellemének megértéséből fakad. A Teremtő nem talál örömet olyan engedelmességben, amely kényszerből fakad. Mindenkinek szabad akaratot ad, hogy önként szolgálhasson neki. NR 7.2

Volt azonban valaki, aki visszaélt ezzel a szabadsággal. Benne — akit Isten Krisztus után a legjobban kitüntetett, és aki a menny lakói közül a leghatalmasabb és legdicsőségesebb volt — fogant meg a bűn. Bukása előtt Lucifer volt az első és legfenségesebb kerúb. Szent volt és makulátlan. „Ezt mondja az én Uram, az ÚR: Te voltál a mintakép, tele bölcsességgel, tökéletesen szép. Édenben, Isten kertjében voltál, mindenféle drágakő borított: rubin, topáz és jáspis, krizolit, ónix és ne-frit, zafír, karbulunkus és smaragd. Aranyból készültek foglalataid, és a rajtad levő vésetek teremtésed napján elkészültek. Fölkent kerúbot ad-tam melléd, hogy oltalmazzon, Isten szent hegyén voltál, tüzes kövek közt járkáltál. Feddhetetlen életű voltál teremtésed napjától fogva, míg álnokság nem lett található benned.” (Ezékiel 28:12-15) NR 7.3

Luciferben lassan-lassan kialakult az önfelmagasztalás vágya. „Olyan okosnak tartottad magad, mint amilyen Isten.” (Ezékiel 28:6) „Ezt mondtad magadban: fölmegyek az égbe, Isten csillagai fölé emelem trónomat, odaülök az istenek hegyére a messze északon. Fölmegyek a felhők csúcsára, hasonló leszek a Felségeshez!” (Ézsaiás 14:12-14) NR 7.4

Az egész menny örömmel dicsőítette a Teremtőt, és boldogan su-gározta vissza dicsőségét. Amíg Istent ilyen tisztelet övezte, az egész mennyben béke és boldogság honolt. A menny harmóniáját azonban megzavarta egy disszonáns hang. Az „én” szolgálata és magaszta- lása, amely ellenkezett Isten eredeti tervével, balsejtelmeket okozott azoknak a lelkében, akik Istenhez hasonlóan mások boldogításában lelték boldogságukat. NR 8.1

A mennyei tanácskozó testületek kérlelték Lucifert. Isten Fia elé- tárta a Teremtő nagyságát, jóságát és igazságosságát, valamint törvé-nyének szentségét és változhatatlanságát. A menny rendjét Isten ál-lapította meg; és ha Lucifer eltér attól, meggyalázza Alkotóját, magát pedig romlásba dönti. Isten végtelen szeretettel és irgalommal adott figyelmeztetése azonban csak ellenállást váltott ki. Lucifer hagyta, hogy a Krisztussal szembeni féltékenység eluralkodjék rajta és még elszántabb lett. NR 8.2

A maga dicsőségétől eltelve, elsőbbség után vágyott. Lucifer a neki adományozott magas méltóságot nem tartotta Isten ajándékának, és nem volt hálás érte. Büszkélkedett fényességével és kitüntetett helyével. Istennel egyenlő akart lenni. A mennyei sereg szeretette és tisztelte Lucifert. Ő volt a legbölcsebb és legdicsőségesebb közöttük. A menny elismert Királya azonban Isten Fia volt, akinek hatalma és tekintélye felért az Atyáéval. Isten mindig Krisztussal tanácskozott, Lucifer előtt pedig nem tárult fel Isten minden szándéka. „Miért legyen Krisztus az első? — kérdezte ez a hatalmas angyal. — Miért megbecsültebb, mint Lucifer?” NR 8.3