Az apostolok története

Thesszalonika

(Az apostolok cselekedetei 17:1-10)

Filippit elhagyva Pál és Szilász Thesszalonika felé vette útját. Itt kiváltságuk volt, hogy a zsidó zsinagógában nagy gyülekezet előtt beszelhettek. Egész külsejük arról a méltatlan bánásmódról tanúskodott, amelyben nemrég részesültek, és ez magyarázatot igényelt a történtekről. Ezt megtették, minden önfelmagasztalás nélkül, és dicsőítettek Őt, aki szabadításukat munkálta. AT 147.1

Pál a thesszalonikaiaknak mondott prédikációjában utalt a Messiásra vonatkozó ótestamentumi próféciákra. Szolgálatában Krisztus megnyitotta tanítványai értelmét e próféciákra, “és Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt” (Lk 24:27). Péter Krisztusról szóló prédikációiban bizonyítékait az Ótestamentumból vette. István ugyanezt az utat követte. Szolgálatában Pál is az Írásokhoz folyamodott, melyek megjövendölték Krisztus születését, szenvedését, halálát, feltámadását és mennybemenetelét. Mózes és a próféták ihletett bizonyítékai alapján világosan igazolta a názáreti Jézus azonosságát a Messiással, és megmagyarázta, hogy Krisztus hangja szólt Ádám óta a pátriárkák és próféták által. AT 147.2

Világos és jellegzetes próféciák adattak a Megígért megjelenését illetőleg. Már Ádám ígéretet kapott, hogy jönni fog a Megváltó. A Sátán fölött kimondott ítélet — “Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod” (1 Móz 3:15) — ősszüleink számára a megváltás ígérete volt, amit Krisztusnak kellett véghez vinnie. AT 147.3

Azután Ábrahám kapta az ígéretet, hogy utódaiból származik a világ Megváltója: “és a te utódod által nyer áldást a föld valamennyi népe...”. “... Nem így mondja az Írás: ‘és az ő utódainak’, mintha sokakról szólna, hanem csak egyről: ‘és a te utódodnak’, aki a Krisztus” (Gal 3:16). AT 147.4

Mózes, Izrael vezetője és tanítója közvetlenül működésének befejezése előtt az egész népnek világosan jövendölt a Messiás jöveteléről: “Prófétát támaszt atyádfiai közül Istened, az Úr — jelentette ki Izrael összegyűlt népének olyant, mint én, őreá hallgassatok!” Biztosította az izraelitákat, hogy Isten nyilatkoztatta ki ezt előtte a Hóreb hegyén, mondván: “Prófétát támasztok nékik atyjukfiai közül, olyant, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok” (5Móz 18:15, 18). AT 147.5

A Messiásnak királyi ágból kellett származnia, mert a Jákob által adott próféciában így szólt az Úr: “Nem távozik Júdából a jogar, sem a kormánypálca térdei közül, míg el jő Siló, akinek engednek a népek” (1Móz 49:10). AT 148.1

Ézsaiás így jövendölt: “Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről.” “Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám! Hallgassatok rám, és élni fogtok! Örök szövetséget kötök veletek, mert hűséges maradok Dávidhoz. Tanúvá tettem őt a népek között, fejedelemmé és parancsolóvá a nemzetek fölött. Te pedig olyan népet hívsz, melyet nem is ismersz, és olyan népek futnak hozzád, amelyek nem ismertek: Istenedért, az Úrért, Izrael Szentjéért, aki dicsövé tesz téged” (Ezs 11:1; 55:3-5). AT 148.2

Jeremiás ugyancsak bizonyságot tett az eljövendő Megváltóról, mint David házának fejedelméről: “Eljön majd az idő — így szól az Úr —, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak, olyan királyt, aki bölcsen uralkodik, jog és igazság szerint jár el az országban. Az ő idejében szabad lesz Júda, Izráel is biztonságban él, és így fogják nevezni: Az Úr a mi igazságunk!” És ismét: “Abban az időben Jeruzsálemet nevezik az Úr trónjának; minden nemzet Jeruzsálemben gyűl össze, hogy tisztelje az Úr nevét, és nem élnek többé gonosz szívük konoksága szerint. Abban az időben Júda háza Izráel házához fog csatlakozni, és együtt jönnek meg észak földjéről abba az országba, amelyet örökségül adtam őseiteknek” (Jer 23:5-6; 3:17-18). AT 148.3

Sőt a Messiás születési helyét is megjövendölte a próféta “Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba” (Mik 5:1). AT 148.4

Azt a munkát, amit a Megváltónak kellett végeznie e földön, a prófécia tökéletesen körvonalazta: “Az Úr lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. Az Úr félelme lesz a gyönyörűsége...” Az így felkentnek feladata volt: “...örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört sziveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállása napját, vigasztalok minden gyászolót. Hamu helyett fejdíszt adok Sión gyászolóinak, gyászfátyol helyett illatos olajat, a csüggedés helyett öröméneket. Igazság fáinak nevezik őket, az Úr ültetvényének: őt ékesítik” (Ézs 11:2-3; 61:1-3). AT 148.5

“Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, igazán hirdeti a törvényt. Nem alszik ki, és nem törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön; tanítására várnak a szigetek” (Ézs 42:1-4). AT 149.1

Pál meggyőző erővel bizonyította az ótestamentumi írásokból, “hogy Krisztusnak szenvednie kellett és fel kellett támadnia a halálból”. Avagy Mikeás nem jövendölte-e, “...bottal verik arcul Izráel bíráját” (Mik 4:14)? És a Megígért nem jövendölte-e önmagáról Ézsaiás próféta által: “Hagytam, hogy verjék a hátamat, és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés elől” (Ézs 50:6)? Krisztus a zsoltáríró által is megjövendölte, hogy az emberek milyen bánásmódban részesítik majd: “...gyaláznak az emberek, és megvet a nép. Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják: Az Úrra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte!” “Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám. Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek.” “Idegenné lettem testvéreim számára, anyám fiai sem ismernek rám. Mert a házad iránti féltő szeretet emészt; rám hull a gyalázat, ha téged gyaláznak.” “A gyalázat összetörte szívemet, egészen belebetegedtem. Részvétre vártam, de hiába; vigasztalókra, de nem találtam” (Zsolt 22:7-9, 18-19; 69:9-10, 21). AT 149.2

Mily félreérthetetlenül világos Ézsaiásnak Krisztus szenvedéséről és haláláról szóló jövendölése: “Ki hitte volna el, amit hallottunk, ki előtt volt nyilvánvaló az Úr hatalma? — kérdezte a próféta — Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfi a, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. AT 149.3

Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. AT 150.1

Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés” (Ézs 53:1-8)? AT 150.2

Még halálának módjára is előre utalt az Írás. Miként Mózes felemelte a rézkígyót a pusztában, úgy kellett felemeltetnie az eljövendő Messiásnak. “...hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16). “Ha pedig megkérdezi valaki: Miféle sebek ezek a melleden? — azt feleli: Barátaim házában vertek meg engem” (Zak 13:6). AT 150.3

“A bűnösök közt adtak sírt neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el gonoszságot, és nem beszélt álnokul. Az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az Úr akarata célhoz jut vele” (Ézs 53:9-10). AT 150.4

Akinek gonosz emberek kezétől halált kellett szenvednie, annak a bűn és sír felett győztesként kellett feltámadnia. Izráel kedves dalnoka a Mindenható sugallatára bizonyságot tett a feltámadás hajnalának dicsőségéről. Örvendve kiáltotta: “Ezért örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van. Mert nem hagysz engem a holtak hazájában, nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba” (Zsolt 16:9-10). AT 150.5

Pál rámutatott arra, hogy az áldozati szertartást Isten mily szorosan összekapcsolta a rá utaló próféciákkal, aki olyan kellen legyen, “mint a bárány, ha vágóhídra viszik...”. A Messiás “...fel is áldozta magát jóvátételül...”. Évszazadokon át előre tekintve a Megváltó engesztelő színhelyére Ézsaiás próféta bizonyította, hogy Isten Báránya “...önként ment a halálba..., a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért” (Ézs 53:7, 10, 12). AT 150.6

A jövendölések Megváltójának el kellett jönnie, de nem időleges uralkodóként, hogy megszabadítsa a zsidó népet földi elnyomóitól, hanem emberként az emberek közé, hogy a szegénység és alázat életet élje, végül megvessék, visszautasítsák és megöljék. Az ótestamentumi írásokban megjövendölt Üdvözítő áldozatul kellett adja önmagát az elesett emberiségért, és ezáltal eleget tett az áthágott törvény minden követelményének. Benne az áldozati mintaképpel találkozik az árnykép, és kereszthalála ad jelentőséget az egész zsidó rendszernek. AT 151.1

Pál elbeszelte a thesszalonikai zsidóknak a ceremoniális törvény iránti korábbi buzgalmát és csodálatos élményét Damaszkusz kapujánál. Megtérése előtt biztos volt öröklött kegyességében, a hamis reményben. Hitét nem Krisztusba vetette, hanem formaságokban és szertartásokban bízott. A törvény iránti buzgalma elválasztotta a Krisztusba vetett hittől, és ezért az hiábavaló volt. Amikor dicsekedett, hogy feddhetetlen a törvény tökéletes betartásában, elutasította azt, aki értékessé tette a törvényt. AT 151.2

Megtérése idejétől minden megváltozott. A názáreti Jézus, akit szentjei személyében üldözött, a megígért Messiásként jelent meg előtte. Az üldöző Saul Isten Fiaként látta Őt, aki a prófécia beteljesítéséért a földre jött, és akinek élete a szent Írások minden részletének megfelelt. AT 151.3

Amidőn Pál szent bátorsággal hirdette az evangéliumot a thesszalonikai zsinagógában, nagy világosság áradt a sátorszolgálattal kapcsolatos rendszerek és szertartások igaz jelentőségére. Hallgatói értelmét a földi szolgálaton és Krisztusnak a mennyei szentélyben végzett szolgálatán túl ahhoz az időhöz vezette, amikor befejezve közbenjárói szolgálatát ismét eljön hatalommal és nagy dicsőséggel, s megalapítja országát e földön. Pál hitt Krisztus második jövetelében, s az ezzel az eseménnyel összefüggő tényeket oly világosan és elevenen vázolta, hogy sokak elméjére, akik hallgatták, kitörölhetetlen benyomást tett. AT 151.4

Három egymást követő szombaton prédikált Pál a thesszalonikaiaknak, vitatkozott velük az Írások alapján Krisztus — “...a megöletett Bárány... a világ kezdete óta” (Jel 13:8) — életét, halálát, feltámadását, közbenjárói tisztségét és eljövendő dicsőségét illetően. Felmagasztalta Krisztust és kimutatta, hogy szolgálatának igazi megértése az a kulcs, amely megnyitja az ótestamentumi Írásokat, és gazdag kincseit elérhetővé teszi. AT 152.1

Miközben Pál Thesszalonikában az evangéliumi igazságokat hirdette, nagy tömeg érdeklődését ragadta meg. “Néhányan hivőkké lettek közülük, csatlakoztak Pálhoz és Szilászhoz, ugyanúgy igen sok istenfélő görög is, valamint sok előkelő asszony.” AT 152.2

Mint a korábbi helyeken, az apostolok itt is eltökélt ellenállással találkoztak. A hitetlen zsidókat irigység töltötte el. Ez időben a zsidók nem élvezték a római hatalom jóindulatát, mert röviddel ezelőtt felkelést szítottak Rómában. Gyanakodva tekintettek rájuk és bizonyos mértékben szabadságukat is korlátozták. Most alkalom kínálkozott, hogy a helyzetet kihasználva, a rómaiak kegyét újból megnyerjék, ugyanakkor az apostolokat és a megtért keresztényeket megszégyenítsék. AT 152.3

Erre a célra “...maguk mellé vettek a piaci csavargók közül néhány hitvány embert, csődületet támasztottak, és fellármázták a várost...” Abban a reményben, hogy megtalálják az apostolokat, “felvonultak Jázon házához”, azonban nem találták sem Pált, sem Szilászt. És “amikor nem találták ott őket”, a csalódás miatt eszét vesztett tömeg “...Jázont néhány testvérrel együtt a város elöljárói elé hurcolták és így kiáltoztak: ‘Ezek, akik az egész világot felforgatták, itt is megjelentek. Jázon befogadta őket, holott ezek mind a császár parancsai ellen cselekszenek, mivel mást tartanak királynak: Jézust.’” AT 152.4

Mivel Pált és Szilászt nem találták, az elöljárók a bevádolt hívőket őrizetbe vették a béke megóvásáért. “A testvérek pedig”, akik féltek a további erőszaktól, “még akkor éjjel elküldték Pált Szilásszal együtt Béreába.” AT 152.5

Akik ma népszerűtlen igazságot tanítanak, ne kedvetlenedjenek el, ha a magukat keresztényeknek vallóktól olykor kedvezőtlen fogadtatásban részesülnek, mint amilyenben Pálnak és munkatársainak is részük volt azoktól, akik között dolgoztak. A kereszt hírnökei éberen és imádságos lelkülettel vértezzék fel magukat, és mindig Jézus nevében dolgozva, hittel, bátorsággal menjenek előre. Fel kell magasztalniuk Krisztust, mint az ember közbenjáróját a mennyei szentélyben, akiben összpontosul az ótestamentumi áldozati rendszer, és akinek engesztelő halála által Isten törvényének áthágói békét és bocsánatot kaphatnak. AT 152.6