Az apostolok története

A kereszt felmagasztalása

(Az apostolok cselekedetei 15:36-41; 16:1-6)

Miután Pál az Ige szolgálatában bizonyos időt töltött Antiókhiában, javasolta munkatársának, hogy újabb misszióútra induljanak. “Térjünk vissza, látogassuk meg a testvéreket valamennyi városban, ahol hirdettük az Úr igéjét, és lássuk: hogy megy a soruk?” AT 134.1

Pál és Barnabás azért ajánlották ezt, mert vágyták viszontlátni azokat, akik munkálkodásuk következtében nemrég fogadták el az evangélium üzenetét. Pál sohasem hagyott fel a szerető gondoskodással. Előbbi munkahelyétől távoli misszióterületeken is állandóan szívén viselte a megtértek buzdításának terhét, hogy “...Isten félelmében tegyük teljessé a mi megszentelődésünket” (2Kor 7:1). Igyekezett állandóan segítségükre lenni abban, hogy önálló és folyton fejlődő keresztények, a hitben erősek, buzgók legyenek, s egész szívvel szenteljék oda életüket Istennek, országa előbbrevitelére. AT 134.2

Barnabás kész volt Pállal menni, azonban kérte, hogy vigyék magukkal Márkot is, aki ismét elhatározta: a szolgálatra szenteli magát. Ezt Pál ellenezte; “...úgy tartotta helyesnek, hogy ne vigyék magukkal...” azt, aki első misszióútjukon, a szükség idején elhagyta őket. Nem volt hajlandó elnézni Márk gyöngeségét, aki az otthon biztonságáért és kényelméért munkáját otthagyta. Hangsúlyózta, hogy az az ember, akinek nincs kitartása, alkalmatlan olyan munkára, amely türelmet, önmegtagadást, bátorságot, odaadást, hitet, áldozatkészséget, sőt szükség esetén még életet is követel. A vita oly éles volt, hogy Pál és Barnabás szétvált. Az utóbbi, meggyőződéséhez híven, Márkot maga mellé vette, és “...elhajózott Ciprusba. Pál pedig Szilászt választotta társul, és miután az Úr kegyelmébe ajánlották őt a testvérek, útnak indult...” AT 134.3

Pál és Szilász átutaztak Szírián és Cilicián, erősítették a gyülekezeteket és végül Derbébe, majd Lisztrába, Likaónia tartományába érkeztek. Lisztrában kövezték meg Pált, és most mégis ott találjuk korábbi szenvedései színhelyén. Vágyott látni, hogy azok, akik munkálkodása következtében fogadták el az evangéliumot, miként állták ki a küzdelem próbáját. Nem csalódott, mert megállapította, hogy a lisztrai hivők a heves ellenállással szemben szilárdak maradtak. AT 134.4

Pál itt újból találkozott Timóteussal, aki tanúja volt a Lisztrában tett első látogatása befejezésekor átélt szenvedéseinek. Az akkor kapott benyomás idővel elmélyült benne, s végül meggyőződött, kötelessége, hogy magát teljesen Isten szolgálatára szentelje. Szíve összekapcsolódott Pál szivével és arra vágyott, hogy segíthesse az apostolt munkájában, mihelyt arra alkalom kínálkozik. AT 135.1

Pál munkatársa, Szilász, kipróbált és a jövendőmondás lelkével megáldott segítő volt, de a munka annyira megnövekedett, hogy a tevékeny szolgálat több munkás kiképzését tette szükségessé. Timóteusban Pál azt a személyt látta, aki nagyra értékélné a lelkészi munka szentségét, s nem ijedt meg a szenvedés és az üldözés kilátásától, ugyanakkor készséges volt a tanulásra. Az apostol mégsem merte vállalni a felelősséget, hogy Timóteusnak, a tapasztalatlan ifjúnak evangéliumi szolgálatra kiképzést adjon anélkül, hogy előbb teljesen megnyugtatná magát jelleme és múltbeli élete tekintetében. AT 135.2

Timóteus atyja görög, anyja zsidó volt. Gyermekségétől fogva ismerte az Írásokat. Az otthonában látott kegyesség józan és ésszerű volt. Anyjának és nagyanyjának a szent Igében való nagy hite emlékeztette őt arra az áldásra, amit Isten akaratának cselekvése hoz. Isten Igéje volt a zsinórmérték, amely szerint Timóteust ez a két istenfélő asszony nevelte. A tőlük kapott tanítások lelki ereje tisztán tartotta beszédében, és megőrizte az őt körülvevő rossz befolyástól. Így otthoni tanítói együttmunkálkodtak Istennel, előkészítve őt a teherviselésre. AT 135.3

Pál látta, hogy Timóteus hűséges, állhatatos és őszinte, ezért társul választotta a munkában és az utazásban. Azok, kik Timóteust gyermekkorában oktatták, jutalomban részesültek azáltal, hogy a gondosan nevelt fiút a nagy apostollal szoros baráti kapcsolatban láthatták. Timóteus fiatal volt, amikor Isten tanítónak választotta, de korábbi neveltetése alapján oly megalapozott elvű volt, hogy alkalmas lett Pál segítőjének. És bár fiatal volt, felelősségét keresztényi szelídséggel hordozta. AT 135.4

Óvintézkedésként Pál bölcsen tanácsolta Timóteusnak a körülmetélkedést. Nem mintha Isten elvárná ezt, hanem, hogy kivédje a zsidóknál azt, ami kifogás lehet Timóteus lelkészi szolgálata ellen. Pál sok országban városról városra utazott, így alkalma volt zsidó zsinagógákban és egyéb összejöveteli helyeken Krisztus prédikálására. Ha kiderülne, hogy egyik munkatársa körülmetéletlen, munkáját a zsidók előítélete és vakbuzgósága nagyban akadályozná. Az apostol mindenütt elszánt ellenállással és kemény üldözéssel találkozott. Vágyott hogy mind zsidó testvéreit, mind a pogányokat az evangélium ismeretére eljuttassa, és — amennyiben a hittel összeegyeztethette — az ellenállás minden ürügyének eloszlatására igyekezett. Noha iparkodott a zsidós előítéletnek élét venni, mégis hitte és tanította, hogy a körülmetélkedés vagy a nem körülmetélkedés semmit sem jelent, ellenben Krisztus evangéliuma minden. AT 136.1

Pál szerette Timóteust, mint igaz fiát a hitben (1Tim 1:2). A nagy apostol gyakran beszéltette fiatalabb kísérőjét, kérdezvén őt bibliai történetekről; és miközben helységről helységre utaztak, gondosan oktatta, hogyan végezhet eredményes munkát. Pál és Szilász Timóteussal való egész munkálkodásuk alatt igyekeztek elmélyíteni azt a benyomást amelyet az evangéliumi szolgálat munkájának szent és komoly természete a fiatalember értelmére tett. AT 136.2

Timóteus a munkában állandóan Pál útbaigazítását és tanítását kereste. Nem engedett indítékainak, hanem megfontoltan, higgadtan gondolkodott minden lépésnél megkérdezve: vajon az Úr útja-é ez? A Szentlélek benne olyan személyre talált, aki az isteni jelenlét templomává engedte magát alakítani. AT 136.3

Amikor a Biblia tanítása megvalósul a mindennapi életben, az mély és maradandó hatással van a jellemre. Timóteus e leckét megtanulta és gyakorolta. Nem volt rendkívüli, fényes tehetség, de munkája értékes volt, mert Istentől kapott képességeit a Mester szolgálatára használta. Ismert gyakorlati kegyessége megkülönböztette a többi hívőktől, és ez tekintélyt adott neki. AT 136.4

Akik lelkekért munkálkodnak, Istennek mélyebb, teljesebb és világosabb ismeretére kell jussanak, amit átlagos erőfeszítésekkel elérni nem lehet. Minden erejüket a Mester szolgálatába kell állítaniuk. Hivatásuk magasztos és szent; s ha jutalmul lelkeket nyernek, erősen Istenre kell hagyatkozniuk és naponként kell erőt, kegyelmet nyerniük az áldás forrásából. “Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan, és kegyesen éljünk a világban, mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik” (Tit 2:11-14). AT 136.5

Mielőtt Pál és társai új területekre indultak volna, meglátogatták azokat a gyülekezeteket, amelyeket Pizidiában és annak környékén alapítottak. “Amikor végigjárták a városokat, átadták nekik azokat a határozatokat, amelyeket a jeruzsálemi apostolok és vének hoztak, hogy tartsák meg azokat. A gyülekezetek pedig erősödtek a hitben és naponként gyarapodtak lélekszámban.” AT 137.1

Pál apostol nagy felelősséget érzett azokért, akik munkálkodására tértek meg. Mindenekfelett azt kívánta, hűségesek legyenek, hogy dicsekedhessen majd a Krisztus napján: “...hogy nem futottam hiába, és nem fáradtam hiába” (Fil 2:16). Aggódott munkája eredményéért. Érezte, saját üdvössége is veszélyben forogna, ha elmulasztaná kötelessége teljesítését, és ha a gyülekezet elmulasztaná a lélekmentésben a vele való együttmunkálkodást. Tudta, csupán a prédikáció nem elegendő a hívők oktatására, hogy az élet igéjét szóljak. Tudta, hogy “...ez a szabály, az a szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi” (Ézs 28:10); így kell őket oktatni a Krisztus művében való előrehaladásra. AT 137.2

Egyetemes alapelv, hogy aki megtagadja az Istentől nyert erő használatát, annál ez az erő elhal és elvész. Az igazság, ami nem él, nem közölhető, elveszti éltető erejét, gyógyító értékét. Ezért fél az apostol, hogy elmulaszthat minden embert Krisztusban tökéletesként bemutatni. Pál mennyei reménysége elhomályosult, amikor a maga részéről hibát vett észre, melynek következtében az egyháznak az isteni helyett az emberi mintát adja. Tudása, szónoki képessége, csodatételei, az örök dolgok szemlélése, amikor elragadtatott a harmadik mennybe, mindez haszontalan, ha, akikért dolgozott, munkájában való hűtlensége miatt elveszítenék Isten kegyelmét. Ezért szóban és levélben így kérte azokat, akik elfogadták Krisztust: a versenypályán “...feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban, ha az élet igéjére figyeltek” (Fil 2:15-16). AT 137.3

Minden őszinte szolga súlyos felelősséget érez a gondjára bízott hívők lelki fejlődéséért és vágya, hogy Isten munkatársává legyenek. Felismeri, hogy a gyülekezet jóléte Isten-adta munkája hűséges teljesítésétől függ. Komolyan és fáradhatatlanul buzdítja a híveket arra, hogy lelkeket nyerjenek Krisztusnak, emlékeztetve őket, hogy az egyháznak minden új tagja újabb eszköz a megváltás tervének megvalósítására. AT 138.1

Miután meglátogatták a Pizidiában és annak szomszédságában levő gyülekezeteket, Pál és Szilász Timóteussal együtt átmentek “Frigia és Galácia földjén”, ahol nagy erővel hirdették az üdv örömhírét. Galata lakói bálványimádók voltak, de amikor hallották az apostolok prédikációit, örömmel elfogadták az üzenetet, mely szabadulást ígért a bűn rabságából. Pál és munkatársai a hit általi megigazulást hirdették nekik, melyet Krisztus engesztelő halála szerzett. Olyannak mutatták be Krisztust, mint aki látta a bukott emberiség tehetetlen állapotát, s azért jött, hogy mindenkit megváltson az Isten törvénye iránti engedelmes élete és az engedetlenség büntetésének megfizetése által. Ezután a kereszt fényében sokan, akik az igaz Istenről mit sem tudtak, kezdték felfogni az Atya szeretetének nagyságát. AT 138.2

Ily módon tanították a galatabelieket az alapvető hitről, Istenről, az Atyáról és “...a mi Urunk Jézus Krisztusról, aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint”. “...az ige meghallásából származó hit alapján...”, elnyerve Isten Lelkét. “Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által” (Gal 1:3-4; 3:2. 26). AT 138.3

Pál olyan életmódot folytatott Galáciában, hogy később elmondhatta: “...legyetek olyanok, mint én...” (Gal 4:12). Ajkait az oltárról származó égő tűz érintette, és testi gyengeségét leküzdve Jézust a bűnös egyedüli reménységeként mutatta be. Aki hallotta őt, tudta, hogy Jézussal volt. A magasságból származó erővel felruházva, lelkieket lelkiekkel hasonlított össze, lerontva Sátán erődítményeit. Isten szeretetének bemutatása által, mely egyszülött Fia áldozatában nyilvánult meg, szívek törtek meg és sokan kérdezték: mit cselekedjek, hogy üdvözüljek? AT 138.4

Az evangélium előadásának ez a módja jellemezte az apostol munkáját a pogányok közötti szolgálatában. Állandóan a golgotai keresztet tárta eléjük. Későbbi tapasztalatai alapján elmondhatta: “...Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. Isten ugyanis, aki ezt mondta ‘Sötétségből világosság ragyogjon fel’, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán” (2Kor 4:5-6). AT 139.1

A megszentelt hírnökök, akik a kereszténység első napjaiban az elvesző világnak a megváltás örömhírét vitték, nem adtak helyt az önmagasztalás gondolatának, hogy az tönkretegye Krisztusnak és megfeszítésének bemutatását. Nem vágytak sem tekintélyre, sem elsőbbségre. Elrejtették magukat a Megváltóba, felmagasztalták a megváltás nagy tervét és Krisztus életét, aki e terv kezdeményezője és befejezője. Krisztus volt tanításuk központja, aki “tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. AT 139.2

Ha azok, akik ma tanítják Krisztus szavát, Krisztus keresztjét egyre magasabbra emelnék, szolgálatuk sokkal eredményesebb volna. Ha a bűnösöket elvezetnék oda, hogy komoly tekintettel nézzenek a keresztre, és a megfeszített Megváltóról teljes képet kapnának, akkor felismernék az isteni irgalom mélységét és a bűn szörnyűségét. AT 139.3

Krisztus halála Isten emberek iránti nagy szeretetének bizonyítéka. Ez megváltásunk záloga. A kereszténytől a keresztet elvenni annyit jelent, mint letörölni a napot az égről. A kereszt közel visz Istenhez és megbékéltet vele. Az atyai szeretet gyöngéd részvétével tekint Isten a szenvedésre, amit Fia abból a célból viselt el, hogy az emberiséget az örök haláltól megváltsa, és hogy az Atya elfogadjon minket a Szeretettben. AT 139.4

Kereszt nélkül nincs egység az Atyával. Abban van minden reménységünk. Abból sugárzik a Megváltó szeretetének fénye, és ha a bűnös a kereszt lábánál felnéz arra, aki az ő megmentéséért meghalt, teljes örömmel örvendhet, mert bűnei megbocsáttattak. Hittel térdelve a keresztnél, elérte a legmagasabb helyet, amelyet az ember elérhet. AT 139.5

A kereszt által megtanuljuk, hogy az Atya végtelen szeretettel szeret minket. Csodálhatjuk-e, hogy Pál így kiáltott fel: “Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével...” (Gal 6:14). Előjogunk, hogy dicsekedjünk a kereszttel; előjogunk, hogy magunkat teljesen átadjuk neki, aki őnmagát odaadta érettünk. Ekkor arcunkon a Golgotáról áradó fény sugaraival mehetünk előre, hogy feltárjuk ezt a világosságot a sötétségben levőknek. AT 139.6