Az apostolok története

Zsidó és pogány

(Az apostolok cselekedetei 15:1-35)

Amikor Pál és Barnabás visszaérkezett a szíriai Antiókhiába, ahonnan misszióútjukra bocsátották őket, hamarosan összegyűjtötték a híveket és “...elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy kaput nyitott a pogányoknak a hitre” (ApCsel 14:27). Az antiókhiai gyülekezet nagy és növekvő volt. A missziótevékenység központjaként a keresztény hivők egyik legfontosabb csoportjává lett. A tagokat a zsidó és a pogány lakosság különböző rétegei alkották. AT 125.1

Míg az apostolok Antiókhiában a lelkészekkel és a laikus tagokkal együtt komolyan törekedtek, hogy lelkeket nyerjenek meg Krisztusnak, bizonyos zsidó hivők “a farizeusok pártjából” oly kérdést vetettek fel, mely hamar széles körű vitát váltott ki a gyülekezetben, és a hivő pogányokat megdöbbentette. Ezek a júdeabeli tanítók határozottan állították, hogy csak a körülmetélkedés és a teljes szertartási törvény betartása vezet üdvösségre. AT 125.2

Pál és Barnabás azonnal tiltakozott, és ellenezték e tévtan bevezetését a pogányoknál. De sokan az antiókhiai zsidó hívők közül a nemrégen Júdeából érkezett testvérek álláspontját helyeselték. AT 125.3

A zsidó megtértek általában nem voltak hajlandók oly gyorsan haladni, mint ahogyan az Isten gondviselése megnyitotta az utat. Az apostoloknak a pogány területeken elért eredményéből tisztán látszott, hogy a közülük megtértek száma messze felülmúlja a zsidó megtértekét. A zsidók féltek, hogyha korlátozó törvényeik megtartása nem lesz kötelező a pogányokra a gyülekezeti tagság feltételeként, a zsidók nemzeti sajátossága, amely eddig megkülönböztette őket minden más néptől, eltűnik az evangélium üzenetét elfogadók között. AT 125.4

A zsidók mindig büszkélkedtek az Istentől elrendelt istentiszteletükkel, és a krisztusban való hitre tértek közül sokan még mindig azt érezték, hogy mivel Isten egyszer világosan előírta a zsidó istentiszteleti módot, valószínűtlen, hogy valaha is bármely előírásában változtatásra jogosítana fel. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a zsidó törvények és szertartások bekerüljenek a keresztény vallás szertartásaiba. Csak lassan értették meg, hogy minden engesztelő áldozat az Isten Fiának halálát jelképezte, melyben a jelkép találkozott a valósággal, s ez után a mózesi szertartások rendelkezései többé nem kötelezőek. AT 125.5

Pál, megtérése előtt a “...törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen” -nek tartotta magát (Fii 3:6). De szíve megváltozása óta világos ismeretet nyert a Megváltó küldetéséről, mint az egész emberiség — pogányok és zsidók — szabadítójáról, és megtanulta a különbséget az élő hit és a holt külsőség között. Az izraelitákra bízott régi szertartások rendje és módja az evangélium fényében új és mély jelentőséget nyert. Amelyek előremutattak, elmúltak, és az evangélium rendelkezése alatt élők szabaddá lettek azok megtartásától. Isten változhatatlan törvényét, a Tízparancsolatot Pál mind lelki, mind betű szerinti értelemben megtartotta. AT 126.1

A körülmetélkedés kérdése sok vitát és viszályt idézett elő az antiókhiai gyülekezetben. Mivel a gyülekezet tagjai attól tartottak, hogy az állandó vita szakadást hoz létre közöttük, elhatározták, hogy Pált, Barnabást és a gyülekezet néhany felelős tagját elküldik Jeruzsálembe, hogy az ügyet az apostolok és a vének elé tárják. Ott majd találkoznak a különböző gyülekezetek képviselőivel és mindazokkal, akik a közeledő ünnepre Jeruzsálembe mennek. Ez alatt minden ellentétet szüneteltetni kellett, amíg az altalános zsinat meghozza a végső döntést. Ezt a döntést az egész területen egyetemesen el kellett fogadniuk a különböző gyülekezeteknek. AT 126.2

Jeruzsálembe menve, az apostolok meglátogatták a közbeeső városok hívőit; bátorítottak őket az Isten művében szerzett tapasztalataikkal és beszámoltak a pogányok megtéréséről. AT 126.3

Az antiókhiai küldöttek Jeruzsálemben találkoztak az általános zsinatra összegyűlt különböző gyülekezetek képviselőivel. Elmondták a pogányok közötti munkálkodásuk eredményét. Világos áttekintést adtak arról a zavarról, amit bizonyos megtért farizeusok Antiókhiában előidéztek azzal a kijelentéssel, hogy üdvösségük céljából a megtért pogányokat körül kell metélni és meg kell tartani velük Mózes törvényét. AT 126.4

A gyűlésen a kérdés élénk vitát váltott ki. A körülmetélkedés kérdéséhez kapcsolódó más kérdéseket is gondosan tanulmányoztak. Ezek egyike volt, hogy milyen álláspontot foglaljanak el a bálványáldozati hús fogyasztásáról. A megtért pogányok közül sokan tudatlan és babonás emberek között éltek, akik gyakran mutattak be isteneiknek áldozatokat. E pogány istentiszteletek papjai a hozzájuk hozott áldozatokkal kiterjedt kereskedelmet folytattak. A zsidók féltek, hogy a megtért pogányok a keresztényeket rossz hírbe hozzák a balványáldozati hús vásárlásával, s ezáltal bizonyos mertékben szentesítik a bálványimádó szokásokat. AT 126.5

Azonkívül a pogányoknál szokás volt a megfulladt állat húsának a fogyasztása, míg a zsidókat Isten utasította, hogy az étkezésre megölt allatoknál különösen ügyeljenek arra, hogy az állat vére teljesen kifolyjon a testből, mert különben húsa nem tekinthető egészségesnek. Ez előírásokat Isten a zsidóknak egészségük megóvására adta. Bűnnek tekintették a zsidók a vér étel gyanánti felhasználását. Vallották, hogy a vér az élet, és a vérontás a bűn következménye. AT 127.1

Ezzel ellentétben a pogányok az áldozati állatok vérét felfogták és ételeik készítésénél felhasználták. A zsidók nem tudták elhinni, hogy az Isten különleges útmutatása alapján elfogadott szertartásokat meg kellene változtatniuk. Ezért a dolgok állasa szerint, ha a zsidók és a pogányok megkísérelnének egy asztalnál enni, az előbbi megbotránkozna és sértve lenne az utóbbitól. AT 127.2

A pogányok, de különösen a görögök mérhetetlenül kicsapongok voltak és ezért fennállt annak a veszélye, hogy egyesek gonosz szokásaik felhagyása nélkül, megtéretlen szívvel hitvallást tesznek. A zsidó-keresztények azonban nem tudták eltűrni azt az erkölcstelenséget, ami a pogányoknál nem számított bűnnek. A zsidók helyénvalónak tartották, hogy a körülmetélkedést és a szertartások betartását meg kellene parancsolni a pogány megtérők őszintesége és átadottsága próbajaként. Így olyan személyek gyülekezethez való csatlakozását vélték megelőzni, akik a szív őszinte megtérése nélkül fogadják a hitet, később pedig kicsapongásukkal, erkölcstelenségükkel szégyent hoznak az ügyre. AT 127.3

A különböző pontok, melyeket a főkérdés magában foglalt, jelenleg leküzdhetetlen nehézségeknek látszottak a gyűlés előtt. Azonban a Szentlélek e kérdést, amelynek elintézésétől a keresztény egyház jóléte, sőt fennállása függött, a valóságban mar el is döntötte. AT 127.4

“Amikor nagy vita támadt, Péter felállt, és így beszélt hozzájuk: ‘Atyámfiai, férfiak, ti tudjátok, hogy régtől fogva engem választott ki Isten közületek, hogy az én számból hallják a pogányok az evangélium igéjét, és higgyenek.’” Azután kifejtette, hogy a Szentlélek a vitatott kérdést már eldöntötte, midőn a körülmetéletlen pogányokra, ugyanúgy, mint a körülmetélt zsidókra, egyenlő mértékben áradt ki. Ismételten elbeszélte látomását, amikor Isten kendőt bocsátott le előtte, telve mindenféle négylábú állattal és megparancsolta neki, hogy ölje le és egye meg azokat. Mikor visszautasította azt allítva, hogy soha közönségeset vagy tisztátalant nem evett, Isten így válaszolt: “Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak” (ApCsel 10:15). AT 128.1

Péter e szavak világos magyarázatát összekapcsolta a látomásában kapott felszólítással, hogy menjen el a századoshoz és tanítsa Krisztus hitére. Ez az üzenet bizonyította, hogy Isten nem személyválogató, hanem elfogadja és elismeri azokat, akik őt félik. Péter elbeszélte csodálkozását, amikor a Kornéliusz házában egybegyűlteknek hirdette az igazság igéit, tanúja lévén annak, hogyan vette birtokba a Szentlélek az egész hallgatóságot, úgy a pogányokat, mint a zsidókat. Ugyanaz a fény és dicsőség, amely a körülmetélt zsidók arcáról tükröződött, a körülmetéletlen pogányok arcáról is ragyogott. Ez Isten figyelmeztetése volt, hogy Péter ne tekintse az egyiket alsóbbrendűnek a másiknál, mert Krisztus vére megtisztíthat minden tisztátalanságtól. AT 128.2

Péter már fejtegette korábban a testvéreknek Kornéliusz és barátai megtérését és a velük való közösséget. Midőn elbeszélte, hogyan áradt ki a Szentlélek akkor a pogányokra is, kijelentette: “Ha tehát ugyanazt az ajándékot adta nekik is az Isten, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, akkor ki vagyok én, hogy akadályozzam az Istent?” (ApCsel 11:17) Most hasonló buzgalommal és erővel mondta: “A szíveket ismerő Isten pedig bizonyságot tett mellettük, amikor éppen úgy megadta nekik is a Szentlelket, mint ahogyan nekünk, és nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük, mert hit által megtisztította szivüket. Most tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát tegyetek a tanítványok nyakába, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni?” Ez az iga nem a Tízparancsolat törvénye volt, mint némelyek vélik, akik szembehelyezkednek a törvény kötelező voltával. Péter itt a szertartás törvényére hivatkozott, mely Krisztus keresztre feszítésével megszűnt és hatályát vesztette. AT 128.3

Péter előadása az összejövetelt nyugvópontra hozta, és türelemmel hallgatták meg Pált és Barnabást, akik elbeszélték tapasztalataikat a pogányokért végzett munkában. “Ekkor elcsendesedett az egész gyűlés, és meghallgatták Pált és Barnabást, amint elbeszélték, milyen sok jelt és csodát tett általuk Isten a pogányok között.” AT 129.1

Jakab is határozottan bizonyította Isten ama célját, hogy a pogányokat is ugyanazon előjogokban és áldásokban részesítse, mint amilyenekben a zsidók részesültek. AT 129.2

A Szentlélek jónak látta, hogy a megtért pogányokat ne terheljék a szertartás törvényeivel, és az apostolok véleménye e tekintetben egyezett Isten Lelkével. A tanácskozáson Jakab elnökölt és a végső döntés ez volt: “Ezért én úgy gondolom, ne terheljük meg azokat a pogányokat, akik megtérnek Istenhez...” AT 129.3

A tanácskozásnak vége lett. Ez az eset cáfolja a római egyház tanát, hogy Péter volt az egyház feje. Akik pápákként jogot formálnak az utódlására, azok igényének nincs bibliai alapja. Péter életéből semmi sem erősíti azt az állítást, hogy a Legmagasztosabb helytartójaként testvérei fölé lett emelve. Ha azok, akik Péter utódainak kijelentve magukat, követték volna példáját, mindenkor megelégedtek volna a hittestvéri egyenlőséggel. AT 129.4

Ez alkalommal úgy látszik Jakabot választották ki a gyűlés által megfogalmazott határozat kihirdetésére. A döntés az volt, hogy a szertartás törvényét, különösen a körülmetélés előírásait ne kényszerítsék a pogányokra, sőt ne is ajánlják nekik. Jakab igyekezett testvérei értelmébe vésni azt a tényt, hogy a pogányok életében Isten felé fordulásukkal nagy változás történik, és nagyon óvatosak legyenek, s ne szomorítsák meg őket kisebb jelentőségű, zavaró, kétes kérdésekkel, nehogy kedvüket szegjék Krisztus követésében. AT 129.5

A megtért pogányok pedig hagyjanak fel minden olyan szokással, amely a keresztény elvekkel nem egyeztethető össze. Ezért az apostolok és vének megegyeztek, hogy levélben oktatják a pogányokat, tartózkodjanak a bálványoknak áldozott hústól, a paráznaságtól, a fúlvaholt állatok fogyasztásától és a vértől. Ösztönözték őket, tartsák be a parancsolatokat és szent életet éljenek. Biztosították őket, hogy a körülmetélkedés kötelező voltát hirdető férfiak az apostoloktól nem kaptak felhatalmazást. AT 129.6

Pált és Barnabást ajanlották figyelmükbe, mint akik életüket kockáztatták az Úrért. Júdást és Szilászt is elküldték az apostolokkal, hogy szóban is közöljék a pogányokkal a gyűlés határozatát. “Mert a Szentlélek jónak látta, és vele együtt mi is úgy láttuk jónak, hogy ne tegyünk több terhet rátok annál, ami föltétlenül szükséges, hogy tartózkodjatok a bálványáldozati hústól, a vértől, a megfulladt állattól és a paráznaságtól. Ha ezektől őrizkedtek, jól teszitek”. Istennek négy szolgáját küldték el Antiókhiába a levéllel és az üzenettel, amely véget kellett vessen minden vitának, mert az a legmagasabb tekintély hangja volt a földön. AT 130.1

A gyűlés, mely eldöntötte ezt az ügyet, az apostolokból, a zsidó- és a pogány-keresztény gyülekezetek építésében kiemelkedő tanítókból, valamint a különböző helyek választott képviselőiből állott. Jelen voltak a jeruzsálemi vének, az antiókhiai kiküldöttek és a legbefolyásosabb gyülekezetek képviselői. A gyűlés az érthető határozat parancsaival egyetértésben és az isteni akarat által alapított egyház méltóságával intézkedett. Tanácskozásuk eredményeként mindnyájan láttak, hogy Isten maga válaszolta meg e kérdést akkor, amikor a Szentlelket a pogányokra is kiárasztotta. Megértették, hogy feladatuk a Lélek vezetésének követése. AT 130.2

Nem az összes keresztényt hívták meg, hogy szavazzanak e kérdésben. Az “apostolok és a vének” — befolyásos és jó ítélőképességű férfiak — fogalmazták meg és adták ki a határozatot, melyet a keresztény gyülekezetek általánosan elfogadtak. Mindazonáltal a határozat nem mindenkinek tetszett; becsvágyó és magabízó testvérek csoportja nem értett ezzel egyet. Ezek a férfiak magukra vállalták, hogy saját felelősségükre kezükbe veszik a művet. Megengedték maguknak a zúgolódást és a hibakeresést. Új terveket javasolva, ama emberek munkájának lerontására törekedtek, kiket Isten az evangélium üzenetének tanítására rendelt. Kezdettől fogva akadályokkal találkozott az egyház, és így lesz ez az idők végezetéig. AT 130.3

Jeruzsálem volt a zsidók fővárosa, és itt volt a legnagyobb elzárkózás és vakbuzgóság. A zsidó-keresztények a templom látkörében élve hajlottak arra, hogy visszatérjenek a zsidóknak mint nemzetnek különleges kiváltságaihoz. Amikor látták, hogy a keresztény egyház eltér a szertartásoktól és a zsidó hagyományoktól, és ráeszméltek arra, hogy a zsidó szokásoknak tulajdonított szentség az új hit fényében nemsokára elvész, nőtt a felháborodás Pállal, mint olyasvalakivel szemben, aki nagymértékben oka e változásnak. Még a tanítványok sem voltak mind hajlandók a gyűlés határozatát készségesen elfogadni. Egyesek a szertartás törvényeiért buzgólkodtak és rosszallóan tekintettek Pálra, mert úgy gondolták, hogy a zsidó törvények kötelezettsége iránti elvei lazák. AT 130.4

A pogány hivők soraiban az egyetemes gyűlésnek ez átfogó és messze ható határozata bizalmat keltett, és Isten műve előrehaladt. Az antiókhiai gyülekezet szívesen látta Júdást és Szilászt, akik az apostolokkal együtt tértek vissza a jeruzsálemi összejövetelről. “Júdás és Szilász, akik maguk is próféták voltak, sok beszéddel buzdították és erősítették a testvéreket.” Ez istenfélő emberek egy ideig Antiókhiában maradtak, “tanítva és hirdetve az Úr igéjét.” AT 131.1

Midőn később Peter Antiókhiát meglátogatta, a pogányok iránt tanúsított körültekintő magatartásával sokak bizalmát megnyerte. Egy ideig a mennyből kapott világosság szellemében munkálkodott, legyőzte természetes előítéletét s a megtért pogányokkal egy asztalhoz ült. De amikor bizonyos zsidók érkeztek Jeruzsálemből, akik a ceremoniális törvényekért buzgólkodtak, meggondolatlanul megváltoztatta magatartását a pogányok közül megtértekkel szemben. “Képmutató módon viselkedett vele együtt a többi zsidó is, úgyhogy képmutatásukba még Barnabás is belesodródott.” A gyengeségnek ez a megnyilvánulása a vezetőkként tisztelt és szeretett férfiak részéről fájdalmasan hatott a hívőkké lett pogányokra. A gyülekezetet szakadás fenyegette. De Pál, aki látta a Péter kétszínű magatartása általi helytelen cselekedet felforgató hatását a gyülekezetre, nyíltan rendreutasította, amiért igazi érzéseit nem vállalta. Pál a gyülekezet jelenlétében megkérdezte Pétert: “Ha te zsidó létedre pogány módra, és nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek?” (Gal 2:13-14). AT 131.2

Péter látta a hibát, amibe beleesett, és — amennyiben lehetséges volt — azonnal igyekezett az okozott bajt jóvátenni. Isten, ki eleitől kezdve isméri a véget, felfedte jellemgyengeségét abból a célból, hogy a kipróbált apostol lássa, semmi sincs benne, amivel dicsekedhetne. Még a legjobb emberek is, ha magukra maradnak, elveszítik helyes ítélőképességüket. Isten azt is látta, hogy az eljövendő időben Sátán egyeseket rászed arra, hogy Péter állítólagos utódaiként oly magas kiváltságokat igényeljenek, amelyek egyedül Istent illetik. Ez, az apostol gyengeségéről szóló feljegyzés fenn kellett maradjon tévedhetőségének és annak a ténynek a bizonyítékaként, hogy semmiképpen sem állt a többi apostol fölött. AT 131.3

A helyes alapelvektől való eme eltérés története szolgáljon komoly intelmül az Isten művében bizalmi állásokat betöltők részére; ne hibázzanak a jellemtisztaságban, hanem szilárdan ragaszkodjanak az alapelvekhez. Minél nagyobb felelősséget helyeztek az emberi eszközökre, és minél több a lehetőségük a parancsolásra és irányításra, annál nagyobb a kár, ha nem követik hűen az Úr útait, és ha nem dolgoznak összhangban azokkal a határozatokkal, amelyeket a hívők általános testülete az egyesített tanácsban jóváhagyott. AT 132.1

Péter minden hibája, bukása és újbóli beiktatása, hosszú szolgálata, bensőséges Krisztus ismerete, a Megváltó igaz elvei gyakorlatának az ismerete, a kapott oktatás, az összes ajándék, az ige prédikálásával és tanításával járó minden ajándék, ismeret és befolyás ellenére — nem különös-e, hogy az Ige elveit eltitkolta, és elkerülte megvallani emberi félelemből, vagy abból a célból, hogy tiszteletet nyerjen? Nem különös, hogy megingott az igazsághoz való ragaszkodásában? Adja Isten, hogy mindenki ráeszméljen saját tehetetlenségének és alkalmatlanságának a tudatára, s arra, hogy saját csónakját képtelen egyenesen és biztosan a kikötőbe vezetni! AT 132.2

Szolgálatában Pálnak gyakran egyedül kellett megállnia. Isten külön tanította őt, és Pál nem merészelt olyan engedményeket tenni, melyek maguk után vonnák az alapelvek feladását. Néha súlyos volt a teher, de Pál szilárdan síkraszállt az igazságért. Tisztában volt azzal, hogy az egyház sohasem kerülhet emberi hatalom irányítása alá. A hagyomány és az emberi alapelv nem foglalhatja el a kinyilatkoztatott igazság helyét. Az evangéliumi üzenet előrehaladását nem akadályozhatja bárkinek az előnyben részesítése, még akkor sem, ha magas tisztséget tölt is be az egyházban. AT 132.3

Pál magát és minden erejét Isten szolgálatára szentelte. Közvetlen a mennyből kapta az evangélium igazságait, és szolgálatának egész ideje alatt élénk kapcsolatban állt a mennyei lényekkel. Isten tanította őt a felesleges terheknek a pogány-keresztényekre történő helyezését illetően. Amikor a júdaizáló hívők az antiókhiai gyülekezetben felvetették a körülmetélkedés kérdését, Pál már ismerte Isten Lelkének gondolatát e tanítást illetően, és szilárd, hajlíthatatlan álláspontot foglalt el, mely megszabadította az egyházat a zsidó szokásoktól és szertartásoktól. AT 133.1

Annak ellenére, hogy Isten személyesen oktatta Pált, nem volt túlzott elképzelése egyéni felelősségéről. Bár Istenhez fordult közvetlen vezetésért, kész volt elismerni a hívők testületére bízott tekintélyt, akiket az egyházi közösség magába foglalt. Érezte, tanácsra szorul, és ha lényegbevágó kérdések vetődtek fel, szívesen tárta a gyülekezet elé azokat, és helyes határozat hozatala végett hittestvéreivel egyesült Isten keresésében, bölcsességért. Mert szerinte “a prófétákban lévő lélek... alárendeli magát a prófétáknak. Mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene” (1Kor 14:32-33). Péterrel együtt tanította, hogy mindazok, akiket az egyház magába foglal, “...egymás iránt... valamennyien” legyenek “alázatosak...” (1Pt 5:5). AT 133.2