Az apostolok története

A nagy megbízás

Krisztus halála után a tanítványokon majdnem úrra lett a csüggedés. Mesterüket elutasították, elítélték és megfeszítették. A papok és a főemberek gúnyosan jegyezték meg: “Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne!” (Mt 27:42). A tanítványok reményének napja leáldozott és sötét éj borult szívükre. Gyakran ismételgették e szavakat: “Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt” (Lk 24:21). Szívük melyén elhagyatottan és leverten emlékeztek vissza szavaira: “Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?” (Lk 23:31). AT 17.1

Jézus többször megkísérelte, hogy feltarja a jövőt a tanítványok előtt, de ők nem törődtek azzal, amit mondott. Ezért halála váratlanul érte őket; később, midőn a múltba visszapillantottak és látták hitetlenségük következményeit, megszomorodtak. Mikor Krisztust megfeszítették, nem hittek feltámadásában. Jézus világosan hangoztatta, hogy harmadnapon fel kell támadnia, de meghökkentek, s nem tudtak, hogy mit ért ez alatt. A megértés hiánya miatt halálakor teljes reménytelenségbe estek. Keserűen csalódtak. Hitük nem hatolt át azon a homályon, amit Sátán vetett látókörükre. Bizonytalannak és titokzatosnak látszott minden. Mennyi szenvedéstől menekültek volna meg, ha hisznek a Megváltó szavainak! AT 17.2

A kétségbeeséstől, a bánattól és a reménytelenségtől lesújtva gyülekeztek a tanítványok a felházban. Bezárták és elreteszelték az ajtókat, félvén, hogy szeretett Mesterük sorsában részesülnek. Ekkor történt, hogy a Megváltó, feltámadása után, megjelent nekik. AT 17.3

Negyven napig tartózkodott még Krisztus a földön. Előkészítette a tanítványokat az előttük álló munkára és megmagyarázta nekik mindazokat, amelyeket ez ideig képtelenek voltak megérteni. Beszélt a jövetelére vonatkozó próféciákról, a zsidók általi elutasításáról és haláláról, rámutatott e próféciák minden részletének beteljesedésére. Elmondta nekik, hogy a prófécia beteljesedése annak az erőnek a biztosítéka, amely további munkájukat segíti. “Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az írásokat, és így szólt nekik: így van megírva a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.” Még hozzáfűzte: “Ti vagytok erre a tanúk” (Lk 24:45-48). AT 17.4

A tanítványok e napok alatt, melyeket Krisztus velük töltött, új tapasztalatot szereztek. Amikor szeretett Mesterük írásmagyarázatát hallották a történtek fényében, hitük teljesen megalapozódott benne. Elérték azt a pontot, hogy elmondhatták: “...tudom, kiben hiszek” (2Tim 1:12). Kezdték megérteni munkájuk természetét, nagyságát és azt hogy nekik kell hirdetniük a világnak a rájuk bízott igazságot: Krisztus életének eseményeit, halálát, feltámadását, ez eseményekre rámutató próféciákat, a megváltás tervének titkait, Jézus bűnbocsátó hatalmának erejét. Mindezeknek tanúi voltak és ezt nékik kellett megismertetni a világgal. Hirdetniük kellett a béke és az üdvösség evangéliumát a megtérés és a Megváltó ereje által. AT 18.1

Mennybemenetele előtt Krisztus megbízta tanítványait. Megmondta nekik, hogy akaratának végrehajtói kell legyenek, melyben örökségül hagyta a világnak az örök élet kincseit. Tanúim voltatok — mondta nekik —, hogy életemet feláldoztam a világért. Láttátok fáradozásomat Izraelért. Bar népem nem akart hozzám jönni, hogy élete legyen, a papok és a főemberek pedig kedvük szerint bántak velem, elutasítottak, még egy alkalmat kapnak Isten Fia elfogadására. Láttátok, hogy mindazokat, akik bűneiket megvallva jöttek hozzám, korlátlanul elfogadtam. Aki hozzám tér, azt semmiképpen sem taszítom el. Reátok, tanítványaimra bízom e kegyelmi üzenetet. Tovább kell ezt adnotok a zsidóknak, valamint a pogányoknak; Izraelnek először, azután minden nemzetnek, nyelvnek és népnek. Mindazok, akik hisznek, egy egyházba lesznek összegyűjtve. AT 18.2

Az evangéliumi megbízatás Krisztus országának nagy missziós okirata. A tanítványok komolyan dolgoztak a lelkekért, és mindenkihez eljuttatták a kegyelmi meghívást. Nem várták, hogy az emberek hozzájuk jöjjenek; ők mentek üzenetükkel az emberekhez. AT 18.3

A tanítványoknak Krisztus nevében kellett végezniük munkájukat Minden szavuk és tettük az Ő megelevenítő nevére irányította a figyelmet, mely által a bűnösök megmenthetők. Hitük Őbenne, a kegyelem és erő forrásában kellett összpontosuljon. Nevében kellett kérelmüket az Atya elé tárniuk, hogy meghallgatásra találjanak. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek neveben kellett keresztelniük. Krisztus neve kellett legyen jelszavuk, ismertetőjelük, szövetségük köteléke, cselekedeteik folyamán tekintélyük, valamint eredményük forrása. Országában semmit sem ismernek el, ami nem viseli nevét és feliratát. AT 18.4

Amikor Krisztus azt mondta tanítványainak: menjetek el az én nevemben és gyűjtsétek be az egyházba azokat, akik hisznek, világosan eléjük tárta az egyszerűség megtartásának szükségességét. Minél kevesebb a külsőség és a pompa annál nagyobb lesz befolyásuk a jóra A tanítványok oly egyszerűen beszéltek, mint ahogyan Krisztus beszélt. A tőle kapott tanításokat kellett bevésniük hallgatóik szívébe. AT 19.1

Krisztus nem mondta tanítványainak, hogy munkájuk könnyű lesz Megmutatta a gonosz szövetségeseinek felvonulását ellenük. Küzdeniük kell “...erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a [...] magasságban vannak” (Ef 6:12). Ebben a harcban azonban nem lesznek egyedül. Biztosította őket, hogy velük lesz; és ha hittel mennek előre, a Mindenható pajzsa alatt haladnak. Megmondta nekik, bátrak és erősek legyenek, mert az angyaloknál hatalmasabb — a mennyei sereg vezére — lesz a sorukban. Gondoskodott munkájuk folytatásáról, és az eredményért maga vállalta a felelősséget. Amíg szavának engedelmeskednek és vele egyetértésben dolgoznak, nem vallanak kudarcot. Menjetek el minden néphez! — hagyta meg nekik. Menjetek a föld legtávolabb lakott részeibe, és legyetek biztosak, ott is veletek leszek! Hittel és bizalommal dolgozzatok, mert sohasem hagylak el benneteket! Mindenkor veletek leszek, segítek kötelességeitek teljesítésében; vezetlek, vigasztallak, megszentellek, támogatlak benneteket; eredményessé teszem beszédeteket, mely az emberek figyelmét a menny felé irányítja. AT 19.2

Krisztusnak az emberiségért hozott áldozata tökéletes és teljes volt. Teljesítette az engesztelés feltételét. Elvégezte azt a munkát, amelyért a világra jött. Elfoglalta országát. Sátántól elragadta azt és mindennek örököse lett Útban volt Isten trónja felé, a mennyei seregek által dicsőítve. Korlátlan hatalommal felruházva bízta meg tanít- ványait: “Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28:19-20). AT 19.3

Mielőtt búcsút vett tanítványaitól, Krisztus még egyszer világosan meghatározta országa jellegét. Emlékezetükbe idézte azokat, amiket már korábban erre vonatkozólag mondott nékik. Kijelentette, nincs szándékában e világban ideiglenes országot felállítani. Nem arra rendeltetett, hogy földi fejedelemként uralkodjon Dávid trónján. Amikor tanítványai megkérdezték: “Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot lzráelnek? Így válaszolt: Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett” (ApCsel 1:6-7). Szükségtelen volt, hogy messzebb lássanak a jövőbe annál, mint amennyire a kinyilatkoztatások lehetővé tették, hogy lássanak. Feladatuk az evangélium üzenetének a hirdetése volt. AT 20.1

Krisztus látható jelenléte visszavonult a tanítványoktól, de új erő birtokába kellett jutniuk. A Szentlelket kellett kapják teljes mértekben, aki elpecsételi őket munkájukra. A Megváltó mondta: “És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel” (Lk 24:49). “...János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.” “Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1:5, 8). AT 20.2

Az Üdvözítő tudta, hogy semmiféle érvelés, bármilyen logikus is, nem lágyít meg kemény szíveket és nem töri át a világias gondolkodás és önzés kérgét. Tudta: tanítványainak mennyei képességet kell kapniuk. Az evangélium csak akkor lesz oly hatásos, amilyennek ki lett nyilatkoztatva, ha azt az ő ismerete által — aki az út, az igazság és az élet — meleggé tett szív és ékesszólóvá tett ajak hirdeti. A tanítványokra bízott munka nagy hatóerőt igényel, mert a gonoszság áradata nagy erővel támad ellenük. A sötétség erőinek buzgó és elszánt vezető a parancsnoka, és Krisztus követői csak azzal a segítséggel harcolhatnak az igazságért, amit Isten ad majd nekik Lelke által. AT 20.3

Krisztus azt mondta a tanítványoknak, Jeruzsálemben kezdjék meg munkájukat. Ez a város volt a színhelye az emberiségért hozott csodálatos áldozatának. Ott öltötte magára az emberi természetet, ott beszélt az emberekkel, azonban csak kevesen vették észre, mily közel jött a menny a földhöz! Ott ítélték el és feszítették keresztre. Jeruzsálemben sokan hitték titokban, hogy a názáreti Jézus a Messiás, de a papok és a főemberek sokakat megtévesztettek. Nekik kellett hirdetniük az evangéliumot, hogy meghallják a bűnbánatra szóló felhívást. Világossá kellett tenni azt a csodálatos igazságot, hogy egyedül Krisztus által van bűnbocsánat. És éppen akkor, amikor Jeruzsálemben minden oly zaklatott volt az elmúlt hetek megrázó eseményei miatt, a tanítványok tanítása mély benyomást kellett tegyen. AT 21.1

Jézus egész tanítói működése alatt állandóan a tanítványok elé tárta azt a tényt, hogy egyek kell legyenek vele munkájában, mely megszabadítja a világot a bűn rabszolgaságából. Amikor kiküldte a tizenkettőt és később a hetvenet, hogy Isten országát hirdessék, ama kötelességükre tanította őket, hogy másokkal is közöljék azt, amit megismertetett velük. Minden ténykedésével a személyes munkára nevelte őket, mely számuk növekedésével bővül, míg végül eljut a föld legszélső határáig. Utolsó tanításként mondta követőinek, hogy a világ számára a megváltás boldog üzenetét híven őrizzék meg. AT 21.2

Midőn elérkezett Krisztus ideje, hogy Atyjához felszálljon, kivezette a tanítványokat egészen Bethániáig. Itt megállt, ők pedig köréje gyűltek. És mialatt kezét áldástosztóan széttárta, mintha oltalmazó gondoskodásáról biztosítaná övéit, lassan felemelkedett közülük. “És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe” (Lk 24:51). AT 21.3

Miközben a tanítványok fölfelé tekintettek, hogy láthassák a menny felé szálló Uruk utolsó pillantását, a mennyei angyalok ujjongó seregükbe fogadták Jézust. Amint az angyalok a mennyei udvarba kísérték Őt, diadalmasan énekelték: “Ti, földi országok, énekeljetek Istennek, zengjetek az Úrnak! ...Hirdessétek Isten hatalmát, fenségét Izráelen, erejét a fellegekben...” (Zsolt 68:33-36). AT 21.4

Mialatt a tanítványok “...feszülten néztek az ég felé, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, és ezt mondta: ‘Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe’” (ApCsel 1:10-11). AT 21.5

Krisztus második eljövetelének ígéretét a tanítványoknak mindenkor élénken emlékezetükben kellett tartaniuk. Ugyanaz a Jézus, akit láttak felszállni a mennybe, ismét eljön, hogy magához vegye mindazokat, akik itt az Ő szolgálatára szentelték magukat. Ugyanaz a hang fogja őket üdvözölni a mennyek országában, mely ezt mondta nekik: “én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” AT 22.1

Miként a jelképes szertartásban a főpap levetette főpapi ruháját és az egyszerű papnak fehér gyolcsruhájában szolgált akként Krisztus is levetette királyi palástját és emberi alakot öltve áldozatot mutatott be. Ő maga volt a főpap és az áldozat. Miután a főpap elvégezte szolgálatát a szentek szentjében és főpapi ruhájában lépett a várakozó gyülekezet elé, úgy Krisztus második alkalommal oly vakító fehér ruhába öltözötten jön el, amilyet “nem tud ruhafestő fehéríteni a földön” (Mk 9:3). Saját dicsőségében és az Atya dicsőségében jelenik meg; mennyei seregek kísérik el útján. AT 22.2

Így teljesedik be Krisztusnak tanítványaihoz szóló ígérete: “És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is” (Jn 14:3). Azokat, akik szerették és várták őt, dicsőséggel, tisztességgel és halhatatlansággal koronázza meg. Akkor a megholt igazak előjönnek sírjukból és az élő igazakkal együtt elragadtatnak az Úr elé a levegőbe. Hallani fogják Jézus hangját, mely kedvesebben hangzik minden zenénél, amit halandó fül valaha is hallott, amint mondja: Küzdelmetek véget ért, “...jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot” (Mt 25:34). AT 22.3

Mily nagy a tanítványok öröme Uruk visszajövetelének reményében! AT 22.4