Az apostolok története

19/59

Igehirdetés a pogányok között

(Az apostolok cselekedetei 14:1-26)

Pál és Barnabás a pizidiai Antiókhiaból Ikóniumba ment. Itt is, mint Antiókhiában, saját népük zsinagógájában kezdték munkájukat. Jó eredményük volt, “...a zsidókból is, a görögökből is igen sokan lettek hívövé”. Azonban Ikóniumban, valamint más helyeken is, ahol az apostolok munkálkodtak, a zsidók, “...akik nem hittek, felingerelték és megharagították a pogányokat a testvérek ellen”. AT 118.1

Az apostolok azonban nem engedték magukat missziójuktól eltéríteni, mivel sokan fogadták el Krisztus evangéliumát. Minden irigység, ellenállás és előítélet ellenére folytatták munkájukat, “...bátran szóltak az Úrban bízva, aki bizonyságot tett kegyelmének igéje mellett, és megadta, hogy jeleket és csodákat vigyenek véghez”. Az isteni jóváhagyás megnyilatkozása mély benyomást tett azokra, akiknek értelme nyitott volt a hitre, így az evangéliumhoz térők száma szaporodott. AT 118.2

Amint az apostolok által hirdetett üzenet népszerűsége nőtt, a hitetlen zsidók irigységgel és gyűlölettel teltek el. Elhatározták, azonnal leállítják Pál és Barnabás működését. Hamis és felnagyított jelentésekkel akarták megfélemlíteni a hatóságokat, mondván, az egész varos veszélyben van, mert lázadásra bújtatják. Kijelentették, nagy tömeg csatlakozott az apostolokhoz, és működésüket titkos, veszélyes szándékúnak állították be. AT 118.3

E vádak alapján a hatóság újra beidézte az apostolokat, de védekezésük oly világos és értelmes, tanításuk bemutatása oly nyugodt és átfogó volt, hogy az erős befolyást gyakorolt, javukra. Az elöljárók előítélettel voltak ugyan velük szemben a hallott hamis vád miatt, elítélni mégsem merték őket. Elismerték, hogy Pál és Barnabás tanítása az embereket erkölcsös és törvénytisztelő polgárokká teszi, és a város erkölcse és rendje javul az apostolok tanainak elfogadásával. AT 118.4

Az ellenállás következtében, melybe az apostolok ütköztek, az igazság üzenete nagyobb nyilvánosságot kapott; a zsidók látták, hogy az új tanítok működésének megakadályozására irányuló erőfeszítésük még több hívet szerez az új hitnek. “A város népe azonban meghasonlott, és némelyek a zsidókkal, mások meg az apostolokkal tartottak.” AT 118.5

A dolgok ilyen fordulata felbőszítette a zsidó vezetőket. Elhatározták, céljukat erőszakos eszközökkel is elérik. Sikerült nekik a tudatlan és lármás tömeg rossz szenvedélyét felébreszteniük, izgalmat kelteniük, melyet az apostolok tanításának tulajdonítottak. Remélték, hogy e hamis vádjukkal megnyerik az elöljáróság segítségét szándékuk végrehajtásához. Elhatározták, hogy az apostoloknak nem adnak alkalmat a védekezésre, s a tömeg Pál és Barnabás megkövezésével veget vet működésüknek. AT 119.1

Az apostolok barátai, bár hitetlenek voltak, figyelmeztették őket a zsidók rosszindulatú szándékára, és rábeszélték őket, ne tegyék ki magukat fölöslegesen a tömeg dühének, hanem mentsék életüket. Ennek megfelelően Pál és Barnabás titokban elhagyta Ikóniumot, és egy időre a hívőkre hagyták a munka folytatását. Nem távoztak el végleg; szándékuk volt, hogy visszatérnek az izgalom enyhülése után és befejezik a megkezdett munkát. AT 119.2

Isten követői minden korszakban és minden országban keserű ellenállással találkoztak azok részéről, akik szándékosán utasították el a mennyei világosságot. Az evangélium ellenségei megtévesztés és hazugság által látszólag gyakran diadalt arattak, bezárva az ajtókat, melyeken át Isten követei elérhették volna az embereket. De ezek az ajtók nem maradhattak örökre zárva, és gyakran, amint Isten szolgái egy idő múlva visszatértek munkájuk folytatására, az Úr hatalmasan munkálkodott érdekükben, és lehetővé tette, hogy neve dicsőségére emléket állítsanak. AT 119.3

Amikor az apostolokat Ikóniumból kiűzték, a likaóniai Lisztrába és Derbébe mentek. E városokat főként pogányok, babonás népek lakták, kik közül néhányan készek voltak meghallgatni és elfogadni az evangélium üzenetét. Az apostolok elhatározták, hogy itt és a környéken munkálkodnak, remélve, hogy elkerülik a zsidós előítéletet és üldözést. AT 119.4

Lisztrában nem volt zsinagóga, noha a városban élt néhány zsidó. Lisztra sok lakója Zeusznak szentelt templomban imádkozott. Amikor Pál és Barnabás megjelent a városban, maguk köré gyűjtötték a lakosságot, és az evangélium egyszerű igazságait magyarázták. Sokan megkísérelték e tanokat a Zeusz imádásánál gyakorolt saját babonás hiedelmükkel összekötni. AT 119.5

Az apostolok igyekeztek e bálványimádókkal a teremtő Istent és Fiát, az emberiség Megváltóját megismertetni. Figyelmüket először Isten csodálatos műveire irányították: a napra, a holdra, a csillagokra, a visszatérő évszakok csodálatos rendjére, a hatalmas hófödte hegyekre, a fennkölt fákra, s a természet egyéb csodáira, melyek emberi értelmet felülmúló képességet mutatnak meg. A Mindenható e művein keresztül az apostolok a pogányok értelmét a világegyetem nagy Uralkodójának szemlélésére irányították. AT 120.1

Miután az apostolok megvilágították a Teremtőre vonatkozó alapigazságokat, beszéltek a lisztraiaknak Isten Fiáról, ki a mennyből a mi világunkba jött, mert szerette az embereket. Beszéltek életéről és munkájáról, azok általi elvettetéséről, kiket megmenteni jött; kihallgatásáról, keresztre feszítéséről, feltámadásáról és mennybemeneteléről, ahol az emberek közbenjárójaként tevékenykedik. Isten Lelke és ereje által így tanította Pál és Barnabás az evangéliumot Lisztrában. AT 120.2

Egy alkalommal, amikor Pál beszélt a népnek Krisztus munkájáról, a betegek és a szenvedők gyógyításáról, a hallgatóság soraiban észrevett egy nyomorékot, ki szemét erősen rászegezve, hittel fogadta szavait. Pál részvéttel fordult e szenvedő felé, akiről “...látta, hogy van hite ahhoz, hogy meggyógyuljon”. A bálványimádó tömeg jelenlétében megparancsolta a nyomoréknak, hogy álljon fel lábára. A szenvedő eddig csak ülni tudott, de most azonnal engedelmeskedett Pál parancsának, és életében először lábra állt. Hite által erőt kapott, és ő, aki nyomorék volt, “...talpra ugrott, és járt”. AT 120.3

“Amikor a sokaság látta, amit Pál tett, likaóniai nyelven így kiáltottak: ‘Az istenek jöttek le hozzánk emberi alakban!’” Ez az állítás hagyományukból eredt, mely szerint az istenek időnként meglátogatják a földet. Barnabást az istenek atyjának, Zeusznak nevezték el tiszteletreméltó megjelenéséért, méltóságteljes viselkedéséért, szelíd és jóindulatú tekintetéért. Pált pedig Hermésznek tartották, “...mivel ő volt a szóvivő”; komoly ékesszólással figyelmeztette és bátorította őket. AT 120.4

A lisztraiak buzgó hálájuk kimutatásaként rábeszélték Zeusz papját, hogy tiszteletet tegyen az apostoloknak, aki “bikákat és koszorúkat vitt a kapuk elé, és a sokasággal együtt áldozatot akart bemutatni nékik”. Pál és Barnabás, kik nyugalmat keresve visszavonultak, mitsem tudtak az előkészületekről. Nemsokára felkeltette figyelmüket a zene hangja és a nagy tömeg lelkes kiabálása, mely szálláshelyük elé jött. AT 121.1

Miután az apostolok meggyőződtek a látogatás okáról és az azzal járó izgalomról, “...ruhájukat megszaggatva a sokaság közé futottak”, remélve, hogy megakadályozhatják további eljárásukat. Pál, a nép kiáltozását túlharsogva, hangos, zengő hangon figyelmet követelt és midőn a lárma hirtelen abbamaradt, “így kiáltottak: ‘Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van. Ő az előző nemzedékek során megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon, bár nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket, bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet.’” AT 121.2

Az apostolok határozott visszautasítása ellenére, hogy nem istenek, és Pál erőfeszítése ellenére, mellyel a nép gondolatait az igaz Istenre óhajtotta irányítani, akit egyedül illet a dicsőítés, majdnem lehetetetlen volt e pogányokat áldozat-bemutató szándékuktól eltéríteni. Szilárdan hitték, hogy ezek az emberek valóban istenek, és nagy lelkesedésükben vonakodtak beismerni tévedésüket. A feljegyzés szerint a sokaságot “nagy nehezen lebeszélték...”. AT 121.3

A lisztraiak úgy érveltek, hogy saját szemükkel látták az apostolok csodatevő erejét. Láttak egy nyomorékot, aki ezt megelőzően képtelen volt járni, most pedig tökéletes egészségnek és erőnek örvend. Csupán Pál rábeszélése és annak gondos magyarázata, hogy az ő és Barnabás küldetése a menny Istenének és Fiának, a nagy Orvosnak a képviselete, tudta a népet rávenni célja feladására. AT 121.4

Pál és Barnabás lisztrai tevékenysége hirtelen megakadt bizonyos antiókhiai és íkóniumi zsidók rosszindulata következtében, kik tudomást szereztek a likaóniaiak között végzett apostoli munka eredményéről, és elhatározták, hogy követik és üldözik őket. Lisztrába érve, e zsidóknak csakhamar sikerült a népet ugyanolyan elkeseredett gyűlöletre ingerelni, mint ami saját lelküket áthatotta. Azokat, akik Pált és Barnabást nemrég isteni lényeknek tekintették, elferdített és rágalmazó szavakkal meggyőzték, hogy valójában rosszabbak a gyilkosoknál és halált érdemelnek. AT 121.5

Az apostoloknak bemutatandó áldozat visszautasításakor elszenvedett csalódás előkészítette a lisztraiakat, hogy ugyanolyan lelkesedéssel forduljanak Pál és Barnabás ellen, mint amilyennel istenekként köszöntötték őket. A zsidók által fellázítva, erőszakos támadást terveztek az apostolok ellen. A zsidók rájuk parancsoltak, hogy ne adjanak alkalmat Pálnak a beszédre, mert ha ezt megengedik, megbabonázza a népet. AT 122.1

Az evangélium ellenségeinek csakhamar alkalmuk nyílt gyilkos szándékuk megvalósítására. Miután a lisztraiak engedtek a gonosz befolyásnak, sátáni düh lett úrrá rajtuk. Megragadták Pált és kegyetlenül megkövezték. Az apostol azt hitte, elérkezett a vég. Élénken emlékezett István vértanúhalálára, és arra gondolt, mily kegyetlen része volt abban. Ütésektől elborítva, fájdalomtól ájultan esett a földre, s a dühödt tömeg kivonszolta “...a városon kívülre, mivel halottnak hitték”. AT 122.2

E sötét, próbára tevő órában a lisztrai hívők közössége, akik Pál és Barnabás munkálkodása által tértek meg Jézus hitére, hűségesek és hívek maradtak. Az oktalan szembenállás és az ellenség kegyetlen üldözése csak arra szolgált, hogy megerősítse ez odaadó testvérek hitét. És most, a veszéllyel és megvetéssel szembenézve, hűséget mutattak annak teste körüli szomorú összejövetelükkel, akit halottnak véltek. AT 122.3

Hogy csodálkoztak, amikor az apostol sírásuk közben felemelte fejét és Istent dicsőítő ajakkal felállt! A hívők Isten szolgájának e váratlan talpraállását az isteni hatalom csodájának tekintették, ami a menny pecsétjét helyezte hitükre. Kimondhatatlan öröm töltötte el őket és megújult hittel dicsőítették Istent. AT 122.4

Az apostol szenvedéseinek szemtanúi között a Lisztrában megtért csoportban volt valaki, aki később Krisztus kiváló munkása lett és a nehéz misszióterületeken osztozott az apostol úttörő munkájának fáradalmaiban és örömeiben. E fiatalember neve: Timóteus. Amikor Pált a városból kivonszolták, e fiatal tanítvány azok között volt, akik körülállták az élettelennek látszó apostolt, és látta, amint felállt zúzott, vérrel borított testtel, s Istent dicsőítette, amiért Krisztusért szenvedhetett. AT 122.5

A Pál megkövezését követő napon az apostolok Derbébe távoztak, ahol áldásosan tevékenykedtek és sok lélek fogadta el Krisztust Üdvözítőjéül. De miután “...hirdették az evangéliumot ebben a városban, és sokakat tanítvánnyá tettek”, Pál és Barnabás nem voltak hajlandók másutt felvenni a munkát anélkül, hogy ne erősítsék a megtértek hitét, akiket kénytelenek voltak egy időre magukra hagyni azokon a helyeken, ahol nemrég dolgoztak. És így, félelmet nem ismerve, “visszatértek Lisztrába, Ikóniumba és Antiókhiába. Erősítették a tanitványok lelkét, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben.” Sokan elfogadták az evangélium örömhírét, így veszélynek és ellenállásnak tették ki magukat. Az apostolok megkeresték őket, hogy hitük alapjait megerősítsék, s így a már elvégzett munka maradandó legyen. AT 123.1

Az újonnan megtértek lelki növekedésének fontos tényezőjeként az apostolok körülvették őket az evangéliumi rend oltalmával. Likaóniában és Pizidiában, minden helyen, ahol hívők éltek, szabályszerűen gyülekezeteket szerveztek. Minden gyülekezetben tisztviselőket neveztek ki, megfelelő rendet és rendszert hoztak létre a hivők lelki jólétére vonatkozó minden ügy intézésére. AT 123.2

Az evangélium tervével összhangban, hogy minden Krisztusban hívőt egy testben egyesítsen, Pál ügyelt arra, hogy e célt egész szolgálata alatt gondosan kövesse. Ha munkája következtében bárhol Krisztust Megváltóul fogadták el, kellő időben gyülekezetté szervezte őket, mégha a hívők számbelileg kevesen is voltak. Így tanultak meg a keresztények egymáson segíteni, emlékezvén Jézusnak arra az ígéretére: “Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük” (Mt 18:20). AT 123.3

És Pál nem feledkezett meg a megalapított gyülekezetekről. E gyülekezetek gondját folyamatosan növekvő teherként emlékezetében tartotta. Bármilyen kicsi volt is e csoport, szeretetének állandó tárgyát képezte. A kisebb gyülekezetek felett gyengéden őrködött, tudván, ők különös figyelmet igényelnek, hogy a tagok teljesen megalapozód- janak a hitben, és tanítást kapjanak a környezetükben élőkért a komoly és önzetlen fáradozásra. AT 123.4

Missziós törekvésében Pál és Barnabás igyekezett Krisztus áldozatkészségének és a lélekmentésben végzett hűséges, komoly munkájának példáját követni. Körültekintő, buzgó és fáradhatatlan munkájukban nem törődtek saját kívánságukkal és kényelmükkel, hanem imádságos aggodalommal, lankadatlan szorgalommal hintették az igazság magvát. A mag vetésekor az apostolok tekintettel voltak arra is, hogy mindazoknak, akik az evangélium mellé álltak, felmérhetetlen értékű gyakorlati oktatást adjanak. Az evangéliumi üzenet fontosságát hangsúlyozó komoly és istenfélő lelkület maradandó hatással volt az új tanítványokra. AT 124.1

Amikor az ígéretek és a képességek emberei megtértek, mint Timóteus, akkor Pál és Barnabás komolyan törekedett megmutatni nekik a szőlőskertben való munka fontosságát. És ha az apostolok más helyre mentek, ezeknek az embereknek a hite nem csökkent, hanem inkább növekedett. Hűségesen oktatták őket az Úr útjára és azt tanították nekik, hogy önzetlenül, komolyan, állhatatosan dolgozzanak embertársaik üdvösségéért. A figyelemreméltó siker fontos tényezője volt az új megtérteknek e gondos képzésé, melyre Pál és Barnabás ügyelt, amikor az evangéliumot pogány országokban prédikálták. AT 124.2

Az első misszióút gyorsan befejeződött. Az apostolok az újonnan megszervezett gyülekezeteket az Úrnak ajánlva elmentek Pamfiliába, “...hirdették az igét Pergében, és lementek Attáliába. Innen Antiókhiába hajóztak.” AT 124.3