Az apostolok története

Az evangélium hírnökei

(Az apostolok cselekedetei 13:4-52)

Miután Pált és Barnabást az antiókhiai hittestvérek felavatták, “...a Szentlélektől kiküldve lementek Szeleukiába, onnan pedig elhajóztak Ciprusba”. Az apostolok ezzel megkezdték első misszióútjukat. AT 111.1

Ciprus egyike volt azon helyeknek, ahová a hivők menekültek Jeruzsálemből az István halála után bekövetkezett üldözés miatt. Ciprusból néhány férfi Antiókhiába ment és “...hirdették az Úr Jézust” (ApCsel 11:20). Barnabás. “ciprusi” lévén (ApCsel 4:36), Márk János nevű rokonának kíséretében, Pállal együtt meglátogatta e szigetet. AT 111.2

Márk anyja keresztény hitre tért és jeruzsálemi otthona menedék volt a tanítványok számára. Tudták, ott mindig szívesen fogadják őket és meg is pihenhetnek. Az apostoloknak anyja otthonában történt látogatása alkalmával ajánlotta Márk Pálnak és Barnabásnak, hogy elkiséri őket misszióútjukra. Isten kegyelme érintette szívét és feltámadt benne a vágy, hogy magát az evangélium szolgálatára szentelje. AT 111.3

“Amikor Szalamiszba értek, hirdették az Isten igéjét a zsidók zsinagógáiban... Miután bejárták az egész szigetet Páfoszig, találkoztak egy zsidó mágussal és álprófétával, akinek Barjézus volt a neve. Ez közel állott Szergiusz Paulusz helytartóhoz, aki értelmes ember volt. Ő magához hívatta Barnabást és Sault, mert hallani kívánta az Isten igéjét. De Elimás, a varázsló — neve ugyanis ezt jelenti — szembeszállt velük, és igyekezett eltéríteni a helytartót a hittől.” AT 111.4

Sátán harc nélkül nem engedi meg Isten országa építését a földön. A gonosz hatalmak szakadatlan harcolnak az Isten által az evangélium terjesztésére választott eszközök ellen, és a sötétség eme erői rendkívül buzgók, ha az igazságot jó hírű és valóban becsületes emberek előtt hirdetik. Így történt akkor is, amikor Szergiusz Paulusz, a ciprusi tiszttartó hallgatta az evangélium üzenetét. A tiszttartó az apostolokért küldött, hogy hallja az általuk hirdetett üzenetet. Az Elimás által munkálkodó gonosz erők megkísérelték, hogy káros gondolatokkal eltérítsék a hittől, s ezzel megakadályozzák Isten szándékát. AT 111.5

A bukott ellenség mindig munkálkodik, hogy befolyásával soraiban tartson embereket, akik, ha megtérnek, Isten ügyében hathatós szolgálatot végezhetnek. De a hűséges evangéliumi munkás ne féljen, hogy az ellenség legyőzi, mert előjoga, hogy fentről jövő erővel felruházva ellenálljon minden sátáni befolyásnak. AT 112.1

Noha Sátán erősen szorongatta, Pál bátran rendreutasította azt, aki által az ellenség tevékenykedett; az apostol “megtelve Szentlélekkel erősen ránézett, és így szólt: ‘Te, mindenféle csalással és gonoszsággal tele ember, te ördögfajzat, te minden igazság ellensége, nem szűnsz meg elferdíteni az Úr egyenes útjait? Most íme, az Úr keze rajtad van, és vak leszel, nem látod a napot egy ideig!’ Erre hirtelen homály és sötétség szállt rá, és botorkálva keresett vezetőket. Mikor a helytartó látta a történteket, hitt, elámulva az Úr tanításán.” AT 112.2

Az ördöngös becsukta szemét az evangélium bizonyítékai előtt, az Úr pedig jogos haragjában elvette tőle természetes látását és kizárta őt a napfényből. Ez ugyan nem volt tartós vakság, csupán időleges, hogy bűnbánatra és Istentől, — akit súlyosan megsértett — bocsánatkérésre vezesse. Nagy zavara teljesen hatástalanná tette körmönfont tudományát Krisztus tanaival szemben. Az a tény, hogy vakságában kénytelen volt körbe tapogatni, bizonyította mindenkinek, hogy az apostolok által művelt csoda, — amit Elimás szemfényvesztésnek nevezett — Isten ereje által történt. A tiszttartó meggyőződött az apostolok által tanított tan igazságáról és elfogadta az evangéliumot. AT 112.3

Elimás nem volt művelt, de Sátán munkájára alkalmas ember volt. Akik Isten igazságát hirdetik, különböző formákban találkoznak majd a furfangos ellenséggel; néha tanult, de gyakran műveletlen emberek személyében, akiket Sátán képzett ki alkalmas eszközökké lelkek megtévesztésére. Krisztus szolgájának kötelessége, hogy Isten félelmében és erejének hatalmában hűségesen őrhelyén álljon. Így Sátán csapataiban zavart okozhat és az Úr nevében győzhet. AT 112.4

Pál és kísérői folytatták útjukat és elmentek Pergába, Pámfiliába. Útjuk fárasztó volt; nehézségeket és nélkülözéseket kellett elviselniük, minden oldalról veszély fenyegette őket. A falvakban, a városokban, amelyeken áthaladtak, és az elhagyott országutakon látható és láthatatlan veszéllyel voltak körülvéve. Azonban Pál és Barnabás megtanulta, hogy Isten szabadító erejében bízzon. Szívük az elveszendő lelkek iránti szeretettől izzott. Hű pásztorokként keresték az elveszett juhokat, nem gondolva saját jólétükre és kényelmükre. Önmagukról megfeledkezve, nem haboztak, noha fáradtak, éhesek voltak és fáztak. Tekintetük csak egy célra irányult: azok üdvösségére, akik messze vándoroltak a nyájtól. AT 112.5

Ekkor történt, hogy Márkon erőt vett a félelem és a csüggedés: egyelőre megingott ama szándékában, hogy magát teljes szívvel az Úr munkájára szentelje. Nem szokott a nehézségekhez, az utazás veszélyei és nélkülözései elcsüggesztették. Kedvező körülmények között eredményesen dolgozott, most azonban az ellenállás és a veszély közepette, amely oly gyakran környékezte az úttörőket, a kereszt jó katonájaként nem tudta elviselni a nehézségeket. Meg kellett még tanulnia, hogy bátor szívvel nézzen szembe a veszéllyel, az üldözéssel és a nyomorúsággal. Miközben az apostolok továbbmentek és még nagyobb nehézségek mutatkozta,. Márk félt és nem volt bátorsága velük tartani, inkább visszatért Jeruzsálembe. AT 113.1

E meghátrálás miatt Pál egy időre kedvezőtlenül, sőt szigorúan ítélte meg Márkot. Barnabás viszont mentegette őt tapasztalatlansága miatt. Aggódott, hogy Márk ne tegye le a szolgálatot, mert képességet látott benne, és azt remélte, hogy idővel Krisztus használható és alkalmas szolgája lesz. Évek múlva Márk iránti bizalma gazdagon lett megjutalmazva, mert e fiatalember fenntartás nélkül átadta magát az Úrnak, hogy hirdesse az evangélium üzenetét a nehéz területeken. Isten áldásával, Barnabás bölcs tanításával értékes munkássá fejlődött. AT 113.2

Később Pál is megbékült Márkkal és munkatársául fogadta. A kolossébelieknek egyik munkatársaként ajánlotta “...az Isten országa hirdetésében” (Kol 4:11), aki vigasztalta őt. Röviddel halála előtt így írt Markról: “...hasznomra van a szolgálatban” (2Tim 4:11). AT 113.3

Miután Márk visszatért, Pál és Barnabás meglátogatták a pizidiai Antiókhiát. Szombaton bementek a zsinagógába és leültek. “A törvény és a próféták felolvasása után a zsinagóga elöljárói odaküldtek hozzájuk, és azt üzenték nekik: ‘Atyámfiai, férfiak, ha van valami buzdító szavatok a néphez, szóljatok.’” Miután felkérték őket a beszédre. “Pál felállt, intett a kezével, és ezt mondta: ‘Férfiak, izráeliták, akik az Istent félitek, halljátok!’” Ezt csodálatos beszéd követte. Elkezdte azt a történetet, ahogyan az Úr a zsidókkal bánt az egyipto- mi fogságból való szabadulásuk idejétől kezdve, és ahogyan megígérte Dávid magvából a Megváltót, bátran kijelentve: “Az ő utódai közül támasztotta Isten ígéret szerint Izráelnek üdvözítőül Jézust, miután János előre, még az ő eljövetele előtt hirdette Izráel egész népének, hogy térjenek meg és keresztelkedjenek meg. Amikor pedig János bevégezte pályafutását, így szólt: Én nem az vagyok, akinek ti gondoltok engem. Hanem íme, utánam jön az, akinek a saruját sem vagyok méltó leoldani.” Nagy erővel prédikálta Jézust, mint az emberek Megváltóját, a megjövendölt Messiást. AT 113.4

Majd így folytatta: “Atyámfiai, férfiak, Ábrahám nemzetségének fiai, és a hozzátok csatlakozott istenfélők! Ennek az üdvösségnek az igéje nekünk küldetett el. De Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték fel őt, és a próféták szavait, amelyeket minden szombaton felolvasnak, betöltötték azáltal, hogy elítélték őt.” AT 114.1

Pál nem habozott a tiszta igazságot kimondani, hogy a zsidó vezetők elvetették az Üdvözítőt. “Bár semmiféle halálos büntetésre méltó okot nem találtak benne — jelentette ki az apostol — mégis azt követelték Pilátustól, hogy ölesse meg. Amikor véghez vitték mindazt, ami meg van írva róla, levették a fáról, és sírba tették. De az Isten feltámasztotta őt a halálból, és ő több napon át megjelent azoknak, akik együtt mentek fel vele Galileából Jeruzsálembe, és akik most az ő tanúi a nép előtt.” AT 114.2

Ezután így folytatta: “Mi is hirdetjük nektek, hogy azt az ígéretet, amelyet az atyáknak tett Isten, beteljesítette nekünk, az ő gyermekeiknek, amikor feltámasztotta Jézust. Ahogyan meg van írva a második zsoltárban is. Fiam vagy te, ma nemzettelek. Azt pedig, hogy feltámasztotta őt a halálból, és többé nem fog visszatérni az elmúlásba, így mondta meg: Nektek váltom be a Dávidnak tett biztos, szent ígéreteket. Ezért más helyen is így szól: Nem engeded, hogy a te Szented elmúlást lásson. Mert miután Dávid a maga nemzedékében, az Isten akarata szerint szolgált, meghalt, és eltemették atyái mellé, tehát elmúlást látott. Akit azonban az Isten feltámasztott, az nem látott elmúlást.” AT 114.3

Miután Pál világosan beszélt a Messiásra vonatkozó, jól ismert próféciák beteljesedéséről, megtérést és bűneik bocsánatát prédikálta, Jézusnak, a Megváltónak érdemei által. “Vegyétek tehát tudomásul, atyámfiai, férfiak, hogy őáltala hirdetjük nektek a bűnök bocsánatát, és mindabból, amiből Mózes törvénye által nem igazulhattatok meg, őáltala mindenki megigazul, aki hisz.” AT 114.4

Isten Lelke kísérte az elhangzó szavakat és érintette a szíveket. Az apostolnak az ótestamentumi próféciákra való hivatkozása, valamint az a kijelentése, hogy ezek beteljesedtek a názáreti Jézus szolgálatában, sok lelket meggyőzött, akik sóvárogták a megígért Messiás jövetelét. A szónok határozott szava, hogy az üdv ígérete zsidónak és pogánynak egyaránt szól, reményt és örömet adott azoknak is, akik test szerint nem tartoztak Abraham gyermekei közé. AT 115.1

“Amikor pedig mentek kifelé, kérték őket, hogy a következő szombaton is hirdessék nekik ezeket a dolgokat.” Az istentisztelet befejezése után “...sokan követték a zsidók és az istenfélő prozeliták közül — akik elfogadták e napon a nekik hozott örömüzenetet — Pált és Barnabást, akik szóltak hozzájuk, és biztatták őket, hogy maradjanak meg Isten kegyelmében.” AT 115.2

Az érdeklődésre, amelyet Pálnak a pizidiai Antiókhiában tartott beszéde keltett, a következő szombaton “...majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét. Amikor meglátták a zsidók a sokaságot, elteltek irigységgel, és káromolva ellene mondtak Pál beszédének. AT 115.3

Ekkor Pál és Barnabás bátran ezt mondta: Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk. Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig. AT 115.4

Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek.” AT 115.5

Boldogok voltak, hogy Krisztus gyermekeivé fogadta őket. Hálás szívvel hallgatták az igét. A hívők az evangéliumi üzenetet buzgón közölték másokkal is és így “az Úr igéje... elterjedt az egész tartományban”. AT 115.6

Évszázadokkal korábban ihletett írók leírták a pogányok eme összegyűjtését, e prófétikus kijelentéseket mégis homályosan értették. Hóseás így szólt: “De lesz még annyi Izráel fiainak a száma, mint a homok a tengerparton, amelyet nem lehet megmérni, sem megszámolni. Akkor ahelyett, hogy ezt mondanák nekik: Nem vagytok népem! — ezt mondják: Az élő Isten fiai vagytok!” “Mert bevetem vele a földet... irgalmas leszek... ezt mondom: Népem vagy, ő pedig ezt mondja: Én Istenem!” (Hós 2:1; 2:25). AT 115.7

Földi működése alatt a Megváltó megjövendölte az evangélium terjedését a pogányok között. A szőlőhegy munkásairól szóló példázatában kijelentette a megátalkodott zsidóknak: “Ezért mondom nektek, hogy elvétetik tőletek az Isten országa, és olyan népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét” (Mt 21:43). Feltámadása után megbízta tanítványait: “Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet...”, “...hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek...”(Mt 28:19; Mk 16:15). Senki ne maradjon intelem nélkül! AT 116.1

Noha Pál és Barnabás a pizidiai Antiókhiában a pogányokhoz fordult, azonban szüntelenül fáradoztak a zsidókért, ahol csak kedvező alkalom kínálkozott rá. Később Pál és munkatársai Thesszalonikában, Korinthusban, Efezusban és más fontos központokban prédikálták az evangéliumot zsidóknak és pogányoknak. Isten országa építésében ettől kezdve minden erejüket a pogány területekre fordították oly népek között, akik keveset, vagy semmit sem tudtak még az igaz Istenről és szent Fiáról. AT 116.2

Pál és munkatársainak szíve azokért lángolt, akik “...Krisztus nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban”. Az apostolok fáradhatatlan munkálkodása, szolgálata által a pogányok “...Krisztus Jézusban..., akik egykor ‘távol’ voltatok, ‘közel’ kerültetek a Krisztus vére által”. és az ő engesztelő áldozatában való hit által “...polgártársai” lettek “a szenteknek és háza népe Istennek” (Ef 2:12-13, 19). AT 116.3

Előrehaladva a hitben Pál fáradhatatlanul dolgozott Isten országának építéséért azok között, kiket Izráel tanítói megvetettek. Állandóan Jézus Krisztust magasztalta, mint “királyok Királyá” -t “és uraknak Urá” -t (1Tim 6:15), buzdítva a hívőket, hogy: “gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által” (Kol 2:7). AT 116.4

Akik hisznek, azoknak Krisztus biztos alap. Erre az élő köre egyaránt építhetnek zsidók és pogányok. Mindenki számara elég nagy és elég erős, hogy az egész világ súlyát és terhét hordozza. Ezt a tényt Pál is világosan felismerte. Szolgálata utolsó szakaszában, amikor megszólítja a pogány hívők csoportját, akik állhatatosak maradtak az evangéliumi igazság iránti szeretetükben, az apostol ezt írta: “Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus” (Ef 2:20). AT 116.5

Mialatt az evangélium üzenete Pizidiában terjedt, az antiókhiai hitetlen zsidók vak előítéletükben “...felingerelték ellenük a tekintélyes istenfélő asszonyokat és a város előkelőit, üldözést támasztottak Pál és Barnabás ellen, és kiűzték őket határukból”. AT 117.1

Ez a bánásmód nem kedvetlenítette el az apostolokat; emlékeztek Mesterük szavaira: “Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek” (Mt 5:11-12). AT 117.2

Az evangélium előrehaladt és az apostolok okkal bizakodtak. A pizidiaiak között Antiókhiaban folytatott munkájuk gazdagon áldott volt. Az ott maradt hivők egy ideig egyedül folytatták a munkát, “…megteltek örömmel és Szentlélekkel”. AT 117.3