Az apostolok története

Az evangélium Antiókhiában

(Az apostolok cselekedetei 11:19-26; 13:1-3)

Miután az üldözés következtében a tanítványok elmenekültek Jeruzsálemből, az evangélium gyorsan terjedt a Palesztina határain túl fekvő területeken. Sok kis hívő csoport alakult a fontos, központi fekvésű városokban. A tanítványok közül egyesek “...eljutottak Föníciáig, Ciprusig és Antiókhiáig, de senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak”. Munkájuk általában a héber és görög zsidókra korlátozódott, akiknek ez időben a világ majdnem minden városában nagy településük volt. AT 104.1

Az említett települések között volt Szína fővárosa, Antiókhia, ahol az evangéliumot örömmel fogadták. E népes központ kiterjedt kereskedelme különböző nemzetiségű embereket vonzott a városba. Antiókhiát egészséges fekvése, szép környezete, gazdagsága, műveltsége és kifinomultsága miatt szívesen emlegették a jólétet és a szórakozást kedvelők helyeként. Az apostolok napjaira a fényűzés és a bűn városává lett. AT 104.2

Néhány ciprusi és cirénei tanítvány nyilvánosan tanította az evangéliumot Antiókhiában és “...hirdették az Úr Jézust. És az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz. AT 104.3

Ennek a híre eljutott a jeruzsálemi gyülekezethez, ezért kiküldték Barnabást Antiókhiába.” Midőn új munkaterületére érkezett és látta, mi minden történt már itt Isten kegyelméből, “...megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban”. AT 104.4

Gazdag áldás kísérte Barnabás tevékenységét Antiókhiában, és a hívők száma igen megnövekedett. A mű fejlődött, és Barnabás megfelelő segítség szükségét érezte, hogy kihasználja az isteni gondviselés által nyújtott alkalmat. Tarzuszba ment, hogy felkeresse Pált, aki korábban Jeruzsálemből való távozása után “Szíriában és Ciliciában” munkálkodott, és hirdette “...azt a hitet, amelyet valamikor pusztított” (Gal 1:21, 23). Barnabásnak sikerült Pált megtalálnia, és rábeszélte, térjen vissza vele a szolgálatba, munkatársaként. AT 104.5

Antiókhia népes városában Pál kitűnő munkaterületet talált. Tanultsága, bölcsessége és buzgó erőfeszítése hatalmas befolyást gyakorolt e kultúrváros lakóira és látogatóira; valóban oly segítségnek bizonyult, mint amelyre Barnabásnak szüksége volt. A két tanítvány egy évig egyetértésben, hűséges szolgálatban munkálkodott; sokan ismerték meg általuk a názáreti Jézust, a világ Megváltóját. AT 105.1

Antiókhiában nevezték a tanítványokat először keresztényeknek. Azért kapták ezt a nevet, mert prédikációjuknak, tanításuknak és beszélgetésüknek központja Krisztus volt. Állandóan elbeszélték a földi tanítói működése alatt történt eseményeket, amikor tanítványai személyes jelenlétének áldásait érezték. Fáradhatatlanul időztek tanítasai és gyógyításai csodáinál. Remegő ajakkal, könnyes szemekkel szóltak a Gecsemáné-kertben vívott gyötrelmeiről, elárultatásáról, kihallgatásáról és keresztre feszítéséről, béketűréséről, a kiállt megaláztatásáról, az ellenségei által reá mért kínszenvedéséről és isteni irgalmasságáról, amellyel üldözőiért imádkozott. Szívesen időztek a feltámadás, a mennybemenetel, valamint a bukott emberiségért történő közbenjáró mennyei munkája témájánál. A pogányok jogosan nevezték őket keresztényeknek, hiszen Krisztust prédikálták és nevében küldték fel imáikat Istenhez. AT 105.2

Isten adta nekik a keresztény nevet. Ez királyi név, melyet megad mindazoknak, akik Krisztussal egyesülnek. Erről a névről írta később Jakab: “... Vajon nem a gazdagok hatalmaskodnak-e rajtatok, nem ők hurcolnak-e titeket törvény elé? Nem ők káromolják-e azt a szép nevet, amelyről titeket elneveztek?” (Jak 2:6-7) És Péter kijelentette: “Ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel.” “Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke megnyugszik rajtatok” (1 Pt 4:16. 14). AT 105.3

Az antiókhiai hívők felismerték, hogy Isten végzi bennük “...mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően” (Fil 2:13). Miután oly nép között éltek, mely vajmi keveset gondolt az örök értékű dolgokra, igyekeztek az őszinték figyelmét felhívni, és határozott bizonyságot tenni róla, akit szerettek és szolgáltak. Alázatos szolgálatukban megtanulták, hogy a Szentlélek erejében bízzanak, aki hatásossá teszi az élet igéit. Az élet legkülönbözőbb megnyilvánulásai közepette naponta tettek bizonyságot Krisztusba vetett hitükről. AT 105.4

Krisztus antiókhiai követőinek példája bátorítsa a világ nagyvárosainak hívőit ma is. Isten rendelte, hogy odaszentelt és jó képességű munkásokat helyezzenek a fontos, népes központokba, nyilvános munka végzése céljából. Isten szándéka az is, hogy e városokban lakó gyülekezeti tagok tőle nyert adományaikat használjak fel lelkek megmentésére. Áldások gazdag tarháza vár azokra, akik teljesen alávetik magukat Isten hívásának. Mialatt Krisztus számara a lélekmentésben fáradoznak, tapasztalják, hogy sokan, kiket másként nem lehetett volna elérni, nyitottak az értelmes, személyes fáradozás előtt. AT 106.1

Isten ügyének itt e földön ma is a bibliai igazságok élő képviselőire van szüksége. A felszentelt lelkészek egyedül képtelenek elvégezni a nagyvárosok figyelmeztetésének feladatát. Isten nemcsak lelkészeket hív el, hanem orvosokat, ápolókat, könyvevangélistákat, bibliamunkásokat és más, különböző képességű, megszentelt laikusokat, akik ismerik Isten szavát, kegyelmének erejét, és figyelembe veszik a figyelmeztetés nélküli városok szükségletét. Az idő rohan és még sok a tennivaló. Minden erőt be kell vonni a munkába, hogy a jelen alkalmait bölcsen kihasználjuk. AT 106.2

Pált, Barnabással társult antiókhiai munkája megerősítette abban a meggyőződésében, hogy az Úr különleges munkára hívta el a pogány világ számára. Pál megtérésekor az Úr kijelentette, szolgája lesz a pogányok között, “...hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek” (ApCsel 26:18). Az angyal pedig, aki megjelent Anániásnak, ezeket mondta Pálról: “...választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé” (ApCsel 9:15). Maga Pál mondja későbbi keresztényi tapasztalatában; mikor a jeruzsálemi templomban imádkozott, mennyei angyal jelent meg, ezzel a paranccsal: “Eredj el, mert én messze küldelek téged, a pogányok közé” (ApCsel 22:21). AT 106.3

Így bízta meg az Úr Pált, hogy a pogány világ nagy misszióterületére lépjen. Erre a széles körű, nehéz munkára úgy készítette elő, hogy szoros kapcsolatba hozta magával és megnyitotta előtte látomásban a menny szépségét és dicsőségét. Néki adatott a szolgálat, hogy ismertté tegye ama titkot, “amely örök időkön át kimondatlan maradt” (Róm 16:25); “...megismertesse velünk az ő akaratának titkát...” (Ef 1:9), “amely más nemzedékek idején nem vált ismertté az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most kijelentette szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által, hogy tudniillik a pogányok örököstársaink, velünk egy test, és velünk együtt részesek az ígéretben is Krisztus Jézusért az evangélium által”. Pál apostol Isten szolgájának nevezte magát, és önmagáról szólva így folytatta: “Nekem, minden szent között a legkisebbnek adatott az a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem a Krisztus mérhetetlen gazdagságát, és hogy világossá tegyem mindenki előtt, mi ama titok megvalósulásának a rendje, amely el volt rejtve öröktől fogva Istenben, mindenek teremtőjében, és hogy ismertté legyen most az egyház által a mennyei fejedelemségek és hatalmasságok előtt az Isten sokféle bölcsessége. Ez felel meg örök végzésének, amelyet megvalósított Krisztus Jézusban, a mi Urunkban” (Ef 3:5-11). AT 106.4

Isten gazdagon megáldotta Pál és Barnabás munkáját abban az évben, amit az antiókhiai hívőkkel töltöttek. Eddig egyikük sem volt formailag felszentelve az evangélium szolgálatára. Most elérték a keresztényi tapasztalatnak azt a pontját, amikor Isten rájuk bízhatta azt a nehéz missziómunkát, amelynél szükségük volt mindazon kiváltságokra, amelyekben a gyülekezet őket részesíthette. AT 107.1

“Antiókhiában, az ottani gyülekezetben volt néhány próféta és tanító; Barnabás és Simeon, akit Nigernek is hívtak, cirénei Lucius és Manaén, aki Heródes negyedes fejedelemmel együtt nevelkedett, valamint Saul. Egyszer, amikor ezek az Úrnak szolgáltak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: ‘Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket!’” Ez apostolokat böjttel, imával és kézrátétellel ünnepélyesen Istennek szentelték, mielőtt misszionáriusokként a pogány világba küldték. Ezzel a gyülekezettől teljhatalmat nyertek, nemcsak az igazság tanítására, hanem teljes egyházi tekintéllyel felruházva a keresztség szertartásának végzésére és gyülekezetek szervezésére. AT 107.2

A keresztény egyház ez időben fontos időszakba lépett. Az evangélium hirdetésének munkája a pogányok között most erőteljesen folytatódott; a nagy lelki aratás következtében az egyház erősödött. Az apostolok, akiket kijelöltek e munkára, gyanakvással, előítélettel és féltékenységgel találkoztak. Tanításuk, ami “...lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést...” (Ef 2:14), amely oly hosszú időn át szétválasztotta a zsidó és a görög világot, eretnekségnek tűnt, és az evangélium szolgálatára vonatkozó felhatalmazásukat a buzgó, hívő zsidók megkérdőjelezték. Isten előre látta a nehézségeket, amelyekkel szolgái találkoznak, de hogy munkájuk zavartalan legyen, kinyilatkoztatás útján utasította a gyülekezetet: nyilvánosan válasszák ki őket a lelkészi munkára. Felszentelésük isteni elhívásuk nyilvános elismerése volt: vigyék el a pogányoknak az evangélium örömhírét. AT 107.3

Pál és Barnabás már megkapta Istentől való megbízatását, és a kézrátétel szertartása nem adott új kegyelmet vagy lényegbeli képesítést. Ez a megbízás a kijelölt hivatás elismert formája volt, és a tekintélyt ismerte el e tisztségben. Ezzel az egyház pecsétjét helyezték Isten munkájára. AT 108.1

A zsidók számára ez az eljárás jelentős volt. Amikor a zsidó apa gyermekeit megáldotta ünnepélyesen fejükre helyezte kezét. Amikor az állatot odaszánták áldozatul, akkor az áldozatot bemutató, papi tekintéllyel felruházott egyén kezét az áldozat fejére helyezte. És amikor az antiókhiai hívő gyülekezet szolgái rátették kezüket Pál és Barnabás fejére, e cselekménnyel kérték Istent, adja áldását a különleges munkára kiválasztott és elhívott apostolokra. AT 108.2

Később a kézrátétellel való felszentelés szertartásával visszaéltek; indokolatlan fontosságot tulajdonítottak e cselekménynek, mintha azokra akik ilyen felszentelésben részesültek, rögtön valamilyen erő áradna, mely azonnal bármely lelki munkára képesíti őket. A két apostol kiválasztásánál semmilyen feljegyzés sem utal arra, hogy a kézrátétel puszta cselekvése által valamilyen külön erőben részesültek volna. Ott csak egyszerűen felszentelésükről s ennek a jövőben végzendő munkájukat érintő jelentőségéről értesülünk. AT 108.3

Az a körülmény, amelyben Pálnak és Barnabásnak a Szentlélek által a szolgálat meghatározott ágára történő kiválasztása megtörtént, világosan mutatja hogy az Úr a szervezett egyházában kijelölt képviselői által munkálkodik. Amikor maga az Üdvözítő néhány évvel előbb kinyilatkoztatta Pálnak Isten szándékát személyét illetőleg, Pál azonnal összeköttetésbe került a Damaszkuszban újonnan szervezett gyülekezet tagjaival. Továbbá a damaszkuszi gyülekezet e megtért farizeus személyes tapasztalatát illetően nem maradt tudatlanságban. És most, hogy az egykor adott isteni megbízatást teljesen végrehajtsák, a Szentlélek ismét bizonyságot tett Pálról, mint választott edényről, hogy elvigye a pogányoknak az evangéliumot, ezért megbízta a gyülekezetet az ő és munkatársa felszentelésével. Miközben az antiókhiai gyülekezet vezetői “...szolgáltak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: ‘Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.’” AT 108.4

Isten a világosság közvetítőjévé tette egyhazát e földön. Általa közli szándékát és akaratát. Nem ad egyetlen szolgájának sem oly tapasztalatot, mely független lenne az egyház tapasztalatától, és ellentétben állna azzal. Nem közli az egyházra vonatkozó akaratát csupán egyetlen emberrel, miközben az egyházat, Krisztus testét, sötétségben hagyja. Gondviseléseben szolgáit szoros kapcsolatba hozza egyházával azért, hogy kevésbé bízzanak önmagukban, de annál nagyobb bizalommal viseltessenek azok iránt, akiket műve elörehaladásában vezet. AT 109.1

Az egyházban mindig voltak egyéni függetlenségre törekvő emberek. Úgy látszik, képtelenek tudomásul venni, hogy az egyéni függetlenség hajlamossá teszi az embert arra, hogy inkább bízzon saját íteletében, mintsem hittestvérei tanácsát tisztelje és ítéletét nagyra becsülje, különösen olyan tisztségben levőkét, akiket népe vezetésére hívott el Isten. Az Úr tekintélyt és hatalmat adott egyházának, melyet lebecsülni vagy megvetni senkinek sincs joga. Aki így cselekszik, Isten szavát veti meg. AT 109.2

Aki hajlamos arra, hogy saját véleményét tekintse mérvadónak, nagy veszélyben van. Sátán jól meggondolt igyekezete az, hogy elválassza őt a világosság hordozóitól, akik által földi művét Isten felépítette és kiterjesztette. Azok lenézése és megvetése, akiket Isten jelölt ki a vezetés felelősségének hordozására az igazság előrehaladásával kapcsolatosan, azt jelenti: megvetni azokat az eszközöket, amiket népének támogatására, bátorítására és erősítésére rendelt. Az Úr művében az a munkás, aki eme eszközöket félreteszi, és azt gondolja hogy az ő világossága közvetlenül Istentől és nem mástól jön — oly helyzetbe hozza magát, amelyben az ellenség rászedi és legyőzi. Az Úr, bölcsen, a szoros kapcsolatok oly eszközeit rendelte el, melyeket minden hívőnek fenn kell tartania, hogy keresztényt kereszténnyel, gyülekezetet gyülekezettel egyesítsen. Így az emberi eszköz képes együtt dolgozni az istenivel. Így rendelnek alá minden eszközt a Szentléleknek, és valamennyi hívő rendszeres, jólirányzott törekvésben egyesülve közölheti a világgal Isten kegyelmének örömhírét. AT 109.3

A felszentelést Pál élete új és fontos korszakának jeleként fogadta. Ez időtől számítja apostolságának kezdetét a keresztény egyházban. AT 110.1

Miközben az evangélium világossága ragyogóan fénylett Antiókhiában, a Jeruzsálemben maradt apostolok jelentős munkát folytattak. Az ünnepekre évente mindenhonnan feljöttek a zsidók Jeruzsálembe, hogy a templomban imádkozzanak. E zarándokok között buzgó, kegyes, próféciákat komolyan kutató emberek voltak. Vágyakozva tekintettek a megígért Messiás eljövetelére. Izráel reménységére. Mikor Jeruzsálem megtelt ilyen idegenekkel, akkor az apostolok tántoríthatatlan bátorsággal prédikálták Krisztust, noha tudták, hogy életük ezáltal állandó veszélyben forog. Isten Lelke nyomta rá pecsétjét munkájukra: sokan megtértek és hívővé lettek, s amikor visszatértek otthonukba, a világ különböző részein elhintették az igazság magvát, minden nép és társadalmi osztály körében. AT 110.2

Az apostolok közül, kik e munkára szentelték életüket, kitűnt Péter, Jakab és János. Szilárd volt az a meggyőződésük, hogy őket bízta meg Isten, hogy otthon, a hazájukban, saját népüknek hirdessék Krisztust. Hűen és bölcsen munkálkodtak, bizonyságot téve azokról a dolgokról, amelyeket láttak és hallottak. “Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet...” (2Pt 1:19) — írta Péter. Igyekeztek meggyőzni “...Izráel egész” házát, “...hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek” (ApCsel 2:36). AT 110.3