Az apostolok története

Az evangélium Samáriában

(Az apostolok cselekedetei 8. fejezet)

István halála után oly kegyetlen üldözés kezdődött Jeruzsálemben a hívők ellen, hogy “...mind szétszóródtak Júdea és Samária területén”. “Saul pedig pusztította az egyházat, házról házra járt, férfiakat és nőket hurcolt el, és börtönbe vetette őket.” E kegyetlen munka buzgalmáról később ő maga így nyilatkozott: “Én egykor elhatároztam magamban, hogy mindent meg kell tennem a názáreti Jézus neve ellen. Meg is tettem ezt Jeruzsálemben, és a főpapoktól kapott felhatalmazás alapján a szentek közül sokat börtönbe vetettem ... A zsinagógákban mindenfelé gyakran büntetéssel kényszerítettem őket káromlásra, sőt ellenük való féktelen őrjöngésemben egészen az idegen városokig üldöztem őket.” Hogy nem István volt az egyetlen, aki halált szenvedett, az Saul szavaiból látható: “Amikor pedig megölték őket, én is ellenük szavaztam” (ApCsel 26:9-11). AT 70.1

A veszély ez idejében lépett elő Nikodémus a megfeszített Üdvözítő bátor hitvallójaként, Nikodémust, a nagytanács tagját, másokkal együtt megragadta Jézus tanítása. Amikor látta Krisztus csodálatos munkáját, szilárdan meggyőződött, hogy Isten küldötte. Túl büszke volt ahhoz, hogy nyíltan beismerje a galileai tanító iránti rokonszenvét, ezért a titkos beszélgetést kereste. E beszélgetésen Jézus feltárta előtte az üdvtervet és földi küldetését; de Nikodémus még mindig habozott. Az igazságot szívébe rejtette, melynek három évig alig volt látható gyümölcse. Nikodémus nem vallotta meg Krisztust nyíltan, mégis többször meghiúsította a nagytanácsban a papok tervét, hogy elveszítsék Őt. Mikor Jézust a kereszten felemelték, Nikodémus visszaemlékezett szavaira, amelyeket azon az éjszakai beszélgetésen az Olajfák hegyén mondott: “És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie” (Jn 3:14). Felismerte Jézusban a világ Megváltóját. AT 70.2

Nikodémus arimáthiai Józseffel közösen viselte Jézus temetésének költségeit. A tanítványok féltek, hogy nyíltan Krisztus követőinek mutassák magukat, de Nikodémus és József bátran segítségükre siettek. E gazdag és köztiszteletben álló férfiak segítsége szükséges volt a sötétség órájában. Ők megtehették halott Mesterükért, amit a szegény tanítványok nem tudtak megtenni, sőt gazdagságuk és befolyásuk nagymértékben védte őket a papok és a főemberek rosszindulatától. AT 70.3

Mikor tehát a zsidók megkísérelték az új egyház elpusztítását, Nikodémus védelmükre kelt. Többé már nem óvatos, nem kétségeskedő, hanem erősíti a tanítványok hitét, és vagyonát a jeruzsálemi gyülekezet fenntartására és az evangéliumi munka előrehaladására szentelte. Akik azelőtt tisztelték, most megvetették és üldözték; bár a világ javaiban szegénnyé lett, nem habozott hitét megvallani. AT 71.1

A jeruzsálemi gyülekezetet ért üldözés nagy lendületet adott az evangélizálás munkájának. Az Ige szolgálatát e helyen eredmény kísérte és már az a veszély fenyegetett, hogy a tanítványok túl sok időt töltenek ott, megfeledkezve az Üdvözítő parancsáról, hogy az egész világra menjenek el. Elfelejtették: a gonosz ellen a legjobb védekezés a támadás. Azt gondolták, legfontosabb feladatuk a jeruzsálemi gyülekezet megvédése az ellenség támadásától. Ahelyett, hogy tanították volna az újonnan megtérteket: vigyék az evangéliumot azokhoz, akik még nem hallottak róla, abban a veszélyben voltak, hogy megelégednek a már elért eredménnyel. Isten megengedte az üldözést azért, hogy képviselői szétszóródjanak mindenfele, ahol másokért munkálkodhatnak. Jeruzsálemből elűzve, a hívők “szétszóródtak, elmentek, és hirdették az igét”. AT 71.2

Akik ezt a megbízatást kapták az Üdvözítőtől: “Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet...” (Mt 28:19), azok közül sokan egyszerű társadalmi körülmények között éltek. Férfiak és nők, kik szerették Urukat, elhatározták, hogy önzetlen szolgálattal követik példáját. Ezek az egyszerű emberek, valamint a tanítványok, kik földi szolgálata alatt Jézussal együtt jártak, értékes megbízást kaptak. Nekik kellett elvinni a világhoz a Krisztus általi üdvösség boldog üzenetét. AT 71.3

Amikor az üldözés folytán szétszóródtak, misszióbuzgalommal teltek el. Megértették küldetésük felelősségét. Tudták, hogy az éhező világ számára kezükben van az Élet Kenyere, és ők bízattak meg Krisztus szeretete által, hogy megtörjék e kenyeret az ínségben levőknek. Az Úr munkálkodott általuk. Ahova mentek, betegek gyógyultak meg, és hirdették az evangéliumot a szegényeknek. AT 71.4

Fülöpöt, a hét diakónus egyikét, szintén elűzték Jeruzsálemből. Ő “lement Samária városába, és ott hirdette nekik a Krisztust. A sokaság egy szívvel és egy lélekkel figyelt arra, amit Fülöp mondott, mivel hallották és látták azokat a jeleket, amelyeket tett. A tisztátalan lelkek ugyanis sok megszállottból hangosan kiáltozva kimentek, sok béna és sánta is meggyógyult, és nagy öröm volt abban a városban.” AT 72.1

Krisztusnak a samáriai asszonnyal a Jákob kútjánál folytatott beszélgetése meghozta gyümölcsét. Miután hallotta szavait, az asszony a város férfiaihoz ment, mondván: “Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem; vajon nem ez-e a Krisztus?” Elmentek vele, hallották Jézust és hittek benne. És mivel többet akartak hallani tőle, kérték, maradjon náluk. Jézus náluk is maradt még két napig. “Az ő szavának sokkal többen hittek” (Jn 4:29. 41). AT 72.2

Mikor Jézus tanítványait elűzték Jeruzsálemből, közülük néhányán Samáriában találtak biztos menedéket. A samáriaiak örömmel fogadták az evangélium hírnökeit és a megtért zsidók begyűjthették a becses aratást azok között, akik egykor legelkeseredettebb ellenségeik voltak. AT 72.3

Fülöp samáriai munkája kiemelkedő sikerrel járt, úgyhogy ezen felbátorodva, segítségért küldött Jeruzsálembe. Az apostolok most értették meg igazán Krisztus szavainak jelentőségét: “...tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1:8). AT 72.4

Fülöp még Samáriában tartózkodott, amikor a mennyei küldött így utasította őt: “Kelj fel, és menj dél felé a Jeruzsálemből Gázába vezető útra... Ő felkelt és elindult.” A felhívásban nem kételkedett, s nem habozott engedelmeskedni, mert megtanulta az Isten akaratához való alkalmazkodás leckéjét. AT 72.5

“És íme, egy etióp férfi, a kandakénak, az etiópok királynőjének udvari főembere, aki egész kincstára fölé volt rendelve, és Jeruzsálemben járt az Istent imádni, visszatérőben hintóján ülve olvasta Ézsaiás prófétát.” Ez az etióp férfiú magas állást töltött be és széles körű befolyása volt. Isten látta, hogyha megtér, másokhoz is eljuttatja az elfogadott világosságot és az evangélium javára erős befolyást gyakorolhat. Isten angyalai kisérték a világosságot kereső férfit és az Üdvözítő magához vonzotta őt. A Szentlélek szolgálata által az Úr kapcsolatba hozta azzal, aki a világossághoz vezethette. AT 72.6

Fülöp azt az utasítást kapta, hogy menjen oda az etiópiaihoz és magyarázza meg neki a próféciát, amelyet olvas. “Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz.” Miután Fülöp a komornyikhoz ért, megkérdezte tőle: “Érted is, amit olvasol?” Erre az így válaszolt: “Hogyan érthetném, míg valaki meg nem magyarázza? És megkérte Fülöpöt, szálljon fel, és üljön mellé.” Az ige, melyet olvasott, Ézsaiásnak Krisztusra vonatkozó próféciája volt: “Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyitja meg a szájat. A megaláztatásért elvétetett róla az ítélet, nemzetségét ki sorolhatná fel? Mert élete felvitetik a földről. AT 73.1

Kérlek, kiről mondja ezt a próféta? Önmagáról vagy valaki másról?” — kérdezte a komornyik. Ekkor Fülöp feltárta előtte a megváltás nagy igazságát és “hirdette neki Jézust” a felolvasott szöveg alapján. AT 73.2

A férfi remegő szívvel hallgatta az Írás magyarázatát, és amikor a tanítvány azt befejezte, készséggel elfogadta a kapott világosságot. Magas világi állását nem hozta fel mentségül az evangélium elutasítására. “Amint tovább haladtak az úton valami vízhez értek, és így szólt az udvari főember: ‘Íme, itt a víz! Mi akadálya annak, hogy megkeresztelkedjem?’ (Ezt mondta neki Fülöp: ‘Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet.’ Ő pedig így válaszolt: ‘Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.’) Megparancsolta, hogy álljon meg a hintó, és leszálltak a vízbe mind a ketten, Fülöp és az udvari főember, és megkeresztelte őt. AT 73.3

Amikor kijöttek a vízből, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, és nem látta őt többé az udvari főember, de örvendezve haladt tovább az utján. Fülöp pedig Azótoszba került, és végigjárva valamennyi várost, hirdette az evangéliumot, míg Cézáreába nem ért.” AT 73.4

Ez az etiópiai képviseli azt a nagy osztályt, kiket olyan misszionáriusoknak kell tanítaniuk, akik Fülöpként hallgatnak Isten szavára, és odamennek, ahová Ő küldi őket. Sokan olvassák a Szentírást, de nem fogják fel igazi jelentőségét. Az egész világon férfiak és nők vágyakozva tekintenek a menny felé. Ima, könny és kérés tör fel a világosság, a kegyelem és a Szentlélek után vágyakozó lélekből. Sokan állnak Isten országának küszöbén, s csak begyűjtésre várnak. AT 73.5

Miként Fülöpöt angyal vezette ahhoz, aki a világosságot kereste, s aki kész volt elfogadni az evangéliumot, úgy ma is angyalok vezetik ama munkások lépteit, akik engedik, hogy nyelvüket a Szentlélek megszentelje, szívüket pedig megtisztítsa és nemesítse. A Fülöphöz küldött angyal maga is elvégezhette volna az etiópért a munkát, de Isten művének nem ez az útja. Istennek az a terve, hogy emberek tevékenykedjenek embertársaikért. AT 74.1

Az első tanítványoknak adott bizalomban minden korok hívői részesedtek. Mindazok, akik elfogadták az evangéliumot, a szent igazságot kapták, hogy tudassák a világgal. Isten hű népe mindig tettre kész misszionárius volt, aki odaszentelte javait neve tiszteletére, képességeit pedig bölcsen használta szolgálatára. AT 74.2

Legyen lelkesítő példa a múlt keresztényeinek önzetlen munkálkodása! Isten egyházának tagjai legyenek buzgók a jó munkában, különüljenek el a világias nagyravágyástól, és járjanak annak lábnyomában, aki “...szerte járt, jót tett”! Részvétteljes és könyörületes szívvel szolgálják a segítségre szorulókat, és ismertessék meg a bűnösökkel az Üdvözítő szeretetét. Az ilyen munka erőfeszítést igényel, de gazdag jutalmat arat. Aki őszinte szándékkal végzi azt, lelkeket nyer meg a Megváltó számára, mert ellenállhatatlan az isteni parancs megvalósítását kísérő befolyás. AT 74.3

Nemcsak a felszentelt prédikátoron nyugszik annak felelőssége, hogy elmenjen és betöltse e megbízatást. Mindenki, aki elfogadta Krisztust, munkára hívatott embertársa megváltásáért. “A Lélek és a menyasszony így szól: ‘Jöjj!’ Aki csak hallja, az is mondja: ‘Jöjj!’” (Jel 22:17). E felhívás az egész egyházat magába foglalja. Mindenki, aki hallotta a meghívást, hangoztassa hegyen-völgyön és mondja: Jövel! Végzetes tévedés azt feltételezni, hogy a lélekmentés munkája egyedül csak a lelkészre hárul. Az alázatos, megszentelt hívőt, akire a szőlőskert Mestere a lélekmentés terhét bízta, bátorítsák azok, akikre az Úr nagyobb felelősség terhét helyezte. Isten egyházának vezetői legyenek tudatában, hogy az Üdvözítő megbízása mindazoknak szól, akik az Ő nevében hisznek. Isten sokakat elküld szőlőjébe, akik nem lettek kézrátétellel felszentelve a szolgálatra. AT 74.4

Azok közül, akik hallották az evangéliumot, százak, sőt ezrek állnak még mindig tétlenül a piacokon, holott részt vehetnének a tevékeny szolgalat valamely ágában. Ezeknek mondja Krisztus: “Miért álltok itt egész nap tétlenül? — és folytatja —: Menjetek ti is a szőlőbe!” (Mt 20:6-7) Miért van az, hogy oly sokan nem válaszolnak a hívásra? Sokan azzal mentegetődznek, hogy nem állnak a szószéken. Értsék meg: nagy munkát kell végezni a szószéken kívül a megszentelt önkéntes tagok ezrei által! AT 75.1

Sokáig várt Isten arra, hogy a szolgálat lelkülete az egész gyülekezetet birtokba vehesse, s mindenki képessége szerint érte dolgozzon. Ha Isten egyhazának tagjai elvégeznék kijelölt munkájukat az ínséget szenvedő bel és külterületeken az evangéliumi megbízás teljesítésével, az egész világ hamar figyelmeztetve lenne és az Úr Jézus visszatérne e földre hatalommal és nagy dicsőséggel. “Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég” (Mt 24:14). AT 75.2