Az apostolok története

Az első keresztény vértanú

(Az apostolok cselekedetei 6:5-15; 7)

István, a hét diakónus közül a legkiemelkedőbb, szent életű és erős hitű férfiú volt. Zsidó születése ellenére beszélt görögül, ismerte a görögök szokásait és erkölcseit. Ezért alkalmat talált, hogy prédikálja az evangéliumot a görög zsidók zsinagógájaban. Krisztus ügyéért sokat fáradozott és hitét bátran megvallotta. Tudós rabbik és törvénytudók könnyű győzelem reményében nyilvános vitákba bocsátkozták vele, “...de nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt”. Nemcsak beszélt a Szentlélek erejével, hanem nyilvánvaló volt, hogy a próféciák tudója, és járatos a törvény minden dolgában. Hathatósan védelmezte a képviselt igazságokat, és ellenfelei teljes vereséget szenvedtek. Beteljesült rajta az ígéret: “Határozzátok el szívetekben, hogy nem gondoltok előre a védekezésre, mert én adok nektek szájat és bölcsességet, amelynek nem tud ellenállni vagy ellene mondani egyetlen ellenfeletek sem” (Lk 21:14-15). AT 66.1

Midőn a papok és a főemberek látták az István prédikációiból áradó erőt, keserű gyűlölet töltötte el őket. A képviselt bizonyítékok elfogadása helyett elhatározták, hogy kivégzéssel elnémítják. Különböző alkalmakkor a zsidók már megvesztegették a római hatósagokat, hogy megjegyzés nélkül hunyjanak szemet, amikor a törvénykezést saját kezükbe veszik és nemzeti szokásuknak megfelelően hallgatják ki, ítélik el és végzik ki a rabokat. István ellenségei nem kételkedtek abban, hogy ismét veszélytelenül járhatják ezt az utat. Elhatározták, vállalják a következményeket, és ezért elfogták Istvánt és a nagytanács elé vitték kihallgatásra. AT 66.2

Tudós zsidókat hívtak meg a környező területekről, hogy a fogoly érveit megcáfolják. Tárzuszi Saul is jelen volt és vezető szerepet töltött be István ellen. Ékesszólását és a rabbik gondolkozásmódját használta fel az ügy képviseletében az emberek meggyőzésére, hogy István megtévesztő és veszélyes tanokat prédikál. De Istvánban oly emberre talált, aki teljesen megértette Isten célját, hogy az evangéliumot más népekhez eljuttassa. AT 66.3

Mivel a papok és a főemberek látták, hogy nem győzedelmeskednek István tiszta, nyugodt bölcsessége fölött, elhatározták, hogy példát szolgáltatnak, egyrészt kielégítik bosszúvágyó gyűlöletüket, másrészt, megfélemlítve másokat, meggátolják őket István hitének elfogadásában. Hamis tanukat béreltek fel, akik állították: “Hallottuk is, amikor azt mondta, hogy az a názáreti Jézus lerombolja ezt a helyet, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott ránk.” AT 67.1

Mialatt István szemtől szemben állt bíráival, hogy az Istent káromló vadakra válaszoljon, szent fény sugárzott arcáról és “...a nagytanácsban ülök mind rátekintettek, és látták, hogy az arca olyan, mint egy angyalé”. Sokan remegtek, mikor ezt a fényt látták és elfödték arcukat, de a főemberek makacs hitetlensége és előítélete megingathatatlan maradt. AT 67.2

Mikor Istvánt az ellene felhozott vádak felől kérdezték, védekezését tiszta, átható hangon kezdte, mely az egész tanácsteremben hallható volt. Szavai lenyűgözték az összegyűlteket, mikor Isten választott népe történetét vázolta. Alapos tudást tanúsított a zsidó ceremoniális életről és annak lelki értelmezéséről, amiképpen az Krisztusban megnyilvánult. Idézte Mózes szavait melyek a Messiást megjövendölték: “Prófétát támaszt nektek az Isten testvéreitek közül, hozzám hasonlót...” Hitet tett Isten és a zsidó hit iránti hűségéről, miközben megmutatta, hogy a törvény, melybe üdvösségük reményét vetették a zsidók, nem tudta megóvni Izraelt a bálvanyimádástól. Jézus Krisztust az egész zsidó történelemmel összekapcsolta. Utalt a Salamon általi templomépítésre és Salamon, valamint Ézsaiás próféta szavaira: “A Magasságos azonban nem emberkéz alkotásaiban lakik, ahogyan a próféta mondja: A menny az én királyi trónusom, a föld pedig lábam zsámolya. Miféle házat építhetnél nekem — mondja az Úr, vagy hol van az én nyugalmam helye? Nem az én kezem alkotta-e mindezt?” AT 67.3

Midőn István ehhez a ponthoz ért a nép között zavar támadt. Mikor Krisztust a próféciákkal összefüggésbe hozta és az említett modon szólt a templomról, az ijedtséget színlelő főpap megszaggatta ruháját. István annak a jelét látta ebben, hogy hangját csakhamar örökre elnémítják. Látta hogy szavai mily ellenállást váltottak ki és tudta hogy ez volt az utolsó bizonyságtétele. Noha prédikációjának csak közepén tartott, mégis azonnal befejezte. AT 67.4

Hirtelen megszakította a történelmi áttekintést, felháborodott bíráihoz fordult és felkiáltott: “Ti kemény nyakú, körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek, atyáitokhoz hasonlóan ti is. A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaznak eljövetelét. Most pedig az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek ti, akik bár angyalok közvetítésével kaptátok a törvényt, mégsem tartottátok meg.” AT 68.1

Ekkor a papok és a főemberek haraggal teltek el. Inkább vadállathoz, mint emberi lényhez hasonlítva, fogcsikorgatva Istvánra vetették magukat. A körülötte tolongó kegyetlen arcokról a fogoly leolvasta sorsát, mindazáltal nem ingadozott. Halálfélelme teljesen elmúlt. A dühöngő papok és a lázongó csőcselék nem félemlítették meg. Az előtte zajló jelenet eltűnt szeme elől. A menny kapui tárultak fel előtte; betekintvén, látta Isten trónjának dicsőségét és Krisztust, mintha éppen trónjáról állott volna fel, hogy igazolja szolgáját. István a győzelem szavaival kiáltott fel: “Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint az Isten jobbja felöl áll.” AT 68.2

Amint leírta a látott dicső jelenetet, ez több volt, mint amennyit üldözöi elviselhettek. Fülüket bedugták, hogy ne hallják szavait, hangos kiáltással, dühödten rárohantak, azután “egy akarattal... kiűzték a városon kívülre és megkövezték”. István “...így imádkozott: ‘Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!’ ... És amikor ezt mondta, meghalt.” AT 68.3

István fölött nem hoztak törvényes ítéletet, mert a zsidók sok pénzzel megvesztegették a római hatóságot, hogy az ügyet ne bolygassa és ne vizsgálja ki. AT 68.4

István vértanúsága a jelenlevőkre mély benyomást tett. Az arcán levő isteni pecsét emléke, szavai, melyek az őt hallgató lelkeket érintették, a szemlélők emlékezetében maradtak és bizonyságot tettek az általa hirdetett igazságról. Halála nagy megpróbáltatás volt a gyülekezetnek, de Saul megtérését eredményezte, aki nem tudta többé kitörölni emlékezetéből a vértanú hitét, állhatatosságát és az arcán megnyugvó dicsőséget. AT 68.5

István kihallgatásánál és kivégzésénél Sault vad buzgalom töltötte el. Később haragudott saját titkos meggyőződésére, hogy Istvánt Isten akkor tisztelte meg, amikor az emberek nem tisztelték. Saul folytatta Isten egyhazának üldözését: mindenfelé kereste tagjait, elfogta őket házaikban, és börtönre és halálra szolgáltatta ki őket a papoknak és a főembereknek. Az üldözés iránti lelkesedése megrémítette a jeruzsálemi keresztényeket. A római hatóság nem tett különösebb erőfeszítést a kegyetlenkedések megakadályozására; titokban segített a zsidóknak, hogy ezáltal kiengesztelje őket és kegyeiket biztosítsa. AT 68.6

István halála után Sault a nagytanács tagjává választották, tekintettel a vértanú halálakor betöltött szerepére. Egy ideig hatalmas eszköz volt Sátán kezében, hogy általa véghezvigye Isten Fia elleni lázadó terveit. De ez a könyörtelen üldöző hamarosan annak az egyháznak az építését szolgálta, amelyet most rombolt. Az, aki még Sátánnál is hatalmasabb, kiválasztotta Sault a vértanúhalált szenvedett István helyére, hogy prédikáljon és szenvedjen az Ő nevéért, és terjessze mindenfelé a vére által szerzett üdvösség üzenetét. AT 69.1