Az apostolok története

A hét diakónus

(Az apostolok cselekedetei 6:1-7)

“Azokban a napokban pedig, mivel nőtt a tanítványok száma, zúgolódás támadt a görögül beszélő zsidók között a héberek ellen, hogy mellőzik a közülük való özvegyasszonyokat a mindennapi szolgálatban.” AT 59.1

Az ősegyház különböző osztályú és nemzetiségű emberekből tevődott össze. A Szentlélek kitöltetésekor pünkösdkor “sok kegyes zsidó férfi tartózkodott... Jeruzsálemben azok közül, akik a föld minden nemzete között éltek” (ApCsel 2:5). A Jeruzsálemben összegyűlt héber hitűek között néhány görög is volt, s ezek és a palesztinai zsidók között mar régóta bizalmatlan és ellenséges lelkület állt fenn. AT 59.2

Az apostolok munkálkodása következtében a megtértek szíve kiengesztelődött és keresztényi szeretetben egyesült. Előbbi előítéleteik ellenére most egyetértésben éltek egymással. Sátán tudta, hogy amíg ez az egység fennáll, nincs hatalma megakadályozni az evangélium igazságának haladását. A korábbi gondolkodás magatartási formáját igyekezett kihasználni, abban a reményben, hogy ezáltal bevezetheti az egyházba az egyenetlenség elemeit. AT 59.3

Amint a tanítványok száma növekedett, az ellenség felkeltette azok bizalmatlanságát, akik azelőtt is féltékenykedtek a hittestvérekre, s hibát találva lelki vezetőikben “...zúgolódás támadt a görögül beszélő zsidók között a héberek ellen...”. Panaszul hozták fel, hogy a görög özvegyasszonyokat mellőzik az adományok naponkénti szétosztásában. Bármely egyenetlenség ellentmond az evangélium szellemének, Sátánnak mégis sikerült a bizalmatlanság felkeltése. Azonnal intézkedni kellett az elégedetlenség minden okának megszüntetésére, hogy az ellenségnek ne sikerüljön szakadást létrehozni. Jézus tanítványai tapasztalataikban válsághoz érkeztek. A Szentlélek vezetése alatt működő apostolok bölcs vezetésével a rájuk bízott evangéliumi munka gyorsan kibontakozott. A gyülekezet állandóan növekedett és a tagok számának eme gyarapodása egyre növekvő, nehéz terhet jelentett az eddigi megbízottaknak. E terheket egyetlen ember vagy egyetlen csoport sem tudta volna hordozni anélkül, hogy ne veszélyeztesse az egyház jövendő boldogulását. Szükségesnek látszott a felelősség megosztása, melyet az ősegyház napjaiban néhány tag oly hűségesen hordozott. Az apostoloknak most fontos lépést kellett tenniük az egyházban az evangéliumi rend tökéletesítésében azáltal, hogy az eddig maguk hordozta terhekből néhányat most másokra helyeznek. AT 59.4

Összehívták a hívőket s az apostolok a Szentlélek vezetésével az egyházban szükséges minden munka jobb megszervezésére tervet készítettek. Eljött az idő — állapították meg az apostolok —, amikor az egvház felügyeletével megbízott lelki vezetőket a szegények részére hozott adományok szétosztásának feladata és más hasonló terhek alól fel kellene menteni azért, hogy felszabadulhassanak az evangélium prédikálásának munkájára. Így szóltak: “...válasszatok ki magatok közül, atyámfiai, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába; mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett.” A tanácsot megfogadták; imával és kézrátétellel ünnepélyesen hét férfiút választottak ki a diakónusi szolgálatra. AT 60.1

A hét férfi beiktatása a munka sajátos vonalának felügyeletére, nagy áldásnak bizonyult az egyház számára. E tisztviselők gondosan tekintetbe vették az egyéni szükségleteket, valamint az egyház általános pénzügyi érdekeit, és körültekintő intézkedéseikkel, istenfélő példaadásukkal nagy segítségére voltak munkatársaiknak, egységes egészbe kötve az egyház különböző érdekeit. AT 60.2

Az azonnal mutatkozó jó eredmények bizonyították, hogy ez az eljárás megegyezett Isten akaratával. “Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben, sőt igen sok pap is engedelmeskedett a hitnek.” Ez a jó lelki aratás az apostolok nagyobb szabadságának és a hét diakónus buzgóságának és erőfeszítésének tulajdonítható. Az a tény, hogy e testvéreket a szegénygondozás különleges munkájára rendelték, nem zárta ki őket a hit tanításából. Ellenkezőleg, nagyon is alkalmasak voltak arra, hogy másokat a hitre oktassanak, és komolyan, jó eredménnyel dolgoztak a munkában. AT 60.3

Az ősegyházra állandóan növekvő feladatokat bíztak, ami a világosság és az áldás központjait hozta létre ott, ahol őszinte lelkek készek voltak magukat Krisztus szolgálatára átadni. Az evangélium hirdetése világszéles kiterjedésű kellett legyen, és a kereszt hirdetői csak akkor remélhettek fontos küldetésük teljesítését, ha egyek maradnak a keresztényi egység kötelékében, s így kinyilatkoztatják a világnak, hogy egyek Krisztussal Istenben. Isteni vezetőjük nem ezt kérte-e az Atyától: “...tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!”? Avagy nem jelentette-e ki a tanítványokról: “...a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók...”? Avagy nem emelt-e szót az Atyánál értük, “hogy tökéletesen eggyé legyenek”. “...hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem” (Jn 17:11. 14, 21)? Lelki életük és erejük krisztussal való szoros kapcsolatuktól függött, aki megbízta őket az evangélium hirdetésével. AT 60.4

Csak akkor remélhettek a tanítványok a Szentlélek kísérő erejét és a mennyei angyalok együttműködését, ha egyesültek Krisztussal. Eme isteni képviselők segítségével mutathatnak be a világ előtt egységes kiállást és győzedelmeskedhetnek abban a harcban, amelyet szüntelen viselni kényszerülnek a sötétség erői ellen. Amint egységben folytatják a munkát, mennyei követek járnak előttük és egyengetik az utat számukra; szívek készülnek el az igazság elfogadására és sokakat megnyernek Krisztusnak. Amíg egyek maradnak, az egyház előrehalad, s “...szép, mint a holdsugár, tiszta, mint a fénylő nap, ámulatba ejtő, mint egy zászlóerdő” (Énekek 6:10). Haladásának semmi sem állhat útjába. Győzelemről győzelemre jut, dicsőségesen teljesíti isteni megbízatását: az evangélium hirdetését. AT 61.1

A jeruzsálemi gyülekezet szervezete példaképül kellett szolgáljon a gyülekezetek előtt mindazokon a helyeken, ahol az igazság hírnökei lelkeket nyertek meg az evangélium szamára. Akik a gyülekezet fölötti felügyelet felelősségét viselik, ne uralkodjanak Isten örökségén, hanem bölcs pásztorként legeltessék “az Isten... nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak” (l Pt 5:2-3). A diakónusoknak “jó bizonyságuk” legyen, telve legyenek “Lélekkel és bölcsességgel”! Ezek az emberek e helyzetükben egységesen álljanak az igazság oldalán, azt határozottan és elszántan támogatva! Befolyásukkal munkálják az egész nyáj egységét! AT 61.2

Később az ősegyház történetében, amikor a világ különböző részeiben a hívők sok csoportját egyházzá szerveztek, a gyülekezetek felépítését úgy tökéletesítették tovább, hogy a rend és az összehangolt cselekvés fennmaradjon. Minden tagot intettek kötelességének hű teljesítésére. Mindenkinek bölcsen kellett használnia a reá bízott talentumot. A Szentlélek egyeseket különleges adományokkal ruházott fel: “...először apostolokká rendelt az Isten az egyházban, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká. Azután adott csodatevő erőket, kegyelmi ajándékokat: gyógyításra, gyámolításra, vezetésre, különféle nyelveken szólásra” (l Kor 12:28). De a munkások eme csoportja összhangban munkálkodott. AT 62.1

“A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele. Mert némelyik a Lélek által a bölcsesség igéjét kapta, a másik az ismeret igéjét, ugyanazon Lélek által. Egyik ugyanattól a Lélektől a hitet, a másik ugyanazon Lélek által a gyógyítások kegyelmi ajándékait. Van, aki az isteni erők munkáit vagy a prófétálást kapta, van, aki lelkek megkülönböztetését, a nyelveken való szólást, vagy pedig a nyelveken való szólás magyarázását kapta. De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja. Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is” (l Kor 12:4-12). AT 62.2

Ünnepélyes felelősség nyugszik azokon, akik vezetői szolgálatra kaptak elhívást, hogy munkálkodjanak Isten egyházában a földön. A teokrácia (istenkormányzat) napjaiban, amikor Mózes egyedül igyekezett hordozni a terhet, melynek súlya alatt összeroppant volna, Jetró tanácsolta a felelősség bölcs elosztását. Így szólt: “...légy te a nép szószólója Istennél, és te vidd ügyeiket Isten elé! Őket pedig figyelmeztesd a rendelkezésekre és utasításokra, és ismertesd meg velük az utat, amelyen járniuk kell, és azt, hogy mit kell cselekedniük.” Ezután tanácsolta, hogy szemeljen ki férfiakat és tegye őket “elöljárókká ezer, száz, ötven vagy tíz ember fölött” . “... derék, istenfélő férfiakat, hűséges embereket...” válasszon, “akik gyűlölik a megvesztegetést... Ezek tegyenek igazságot a nép között minden időben”, így könnyítik Mózes felelősséghordozását a jelentéktelenebb dolgokban, melyeket odaszentelt segítők is bölcsen elintézhetnek. AT 62.3

Azok idejét és erejét, akiket Isten gondviselése felelős vezető tisztségbe helyezett az egyházban, fontosabb ügyekre kell fordítani, melyek különös bölcsességet és nemes szívet igényelnek. Istennek nem az a parancsa hogy ezek a férfiak intézzék a kisebb jelentőségű ügyeket, melyeket mások is képesek elvégezni. Jetró ajánlotta Mózesnek: “Minden nagyobb ügyet vigyenek te eléd, minden kisebb ügyben pedig tegyenek igazságot ők. Így könnyítenek terheden, mert veled együtt hordozzák. Ha így cselekszel, és Isten is ezt parancsolja neked, akkor te is helyt tudsz állni, meg ez az egész nép is békességben mehet vissza a helyére.” AT 63.1

Ezzel összhangban: “Választott Mózes egész Izraelből derék férfiakat, és a nép elöljáróivá tette őket ezer, száz, ötven vagy tíz ember fölött. Ezek tettek igazságot a nép között minden időben. A nehéz ügyeket Mózes elé vitték, de minden kisebb dologban ők tettek igazságot” (2Móz 18: 19-26) AT 63.2

Amikor Mózes később a hetven vént kiválasztotta, hogy velük a vezetés felelősségét megossza, nagyon gondosan választotta meg segítőit, akik méltósággal, ítélőképességgel és tapasztalattal rendelkeztek. Amikor megbízta e véneket tisztségbe iktatásuk idején, néhány tulajdonságot sorolt fel, mely képessé teszi őket, hogy bölcs vezetők legyenek a gyülekezetben. “...Hallgassátok meg testvéreiteket, és igazságosan ítélkezzetek mindenkinek az ügyében, akár testvérével, akár jövevénnyel van dolga! — mondta — Ne legyetek személyválogatók az ítélkezésben, a kicsit éppúgy hallgassátok meg, mint a nagyot! Embertől ne tartsatok, mert az ítélet Isten ügye” (5Móz 1:16-17). AT 63.3

Uralkodása vége fele David király átadta az ünnepélyes megbízást azoknak, akik napjaiban Isten műve terhét hordozták. “...Összegyűjtötte Jeruzsálembe Izráel összes vezető emberét, a törzsek vezetőit, a király szolgálatára álló csapatok parancsnokait, az ezredeseket, a századosokat, a király és fiai minden vagyonának és jószágának a kormányzóit, az udvari emberekkel, a testőrökkel és az összes kiváló vitézekkel együtt.” És az idős király felszólítá őket ünnepélyesen “...egész Izraelnek, az Úr gyülekezetének a szeme láttára és Istenünk füle hallatára”, hogy őrizzék és keressék “az Úrnak minden parancsolatát...” (1 Krón 28:1, 8). AT 63.4

Salamonnak, aki felelősségteljes, vezető állás betöltésere kapott megbízatást, Dávid különleges feladatot ad: “Te pedig, fiam, Salamon, ismerd meg atyád Istenét, és szolgálj neki teljes szívvel és készséges lélekkel, mert megvizsgál az Úr minden szívet, és megismer minden gondolatot és szándékot” (1 Krón 28:9). AT 64.1

A kegyesség és igazságosság elvét, — ami irányítottá a vezetőket Isten népe közön Mózes és David idejében — követniük kell azoknak, akiknek Isten újonnan szervezett egyházában felügyelet adatott az evangélium rendelkezése szerint. Minden gyülekezetben a folyamatban levő ügyek rendezésénél, valamint a megfelelő emberek vezetői tisztségre történő felszentelésénél az apostolok az ótestamentumi írásokban körvonalazott gyakorlat magas mércéjéhez tartották magukat. Az volt az álláspontjuk, hogy akit a gyülekezetben felelősségteljes vezetői tisztséggel bíznak meg, az “...legyen feddhetetlen, nem önkényeskedő, nem indulatos, nem részeges, nem kötekedő és nem haszonleső, hanem vendégszerető, a jóra hajlandó, józan, igazságos, kegyes, önmegtartóztató, aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket” (Tit 1:7-9). AT 64.2

Az őskeresztény gyülekezetekben fenntartott rend tette lehetővé, hogy fegyelmezetten és szilárdan, Isten fegyverzetével felövezve haladjanak előre. A hívők csoportja, noha nagy területen voltak szétszorva, valamennyien egy test tagjai voltak; valamennyien egyetértésben és összhangban munkálkodtak. Ha valamelyik helyi gyülekezetben véleményeltérés támadt, mint később Antiókhiában és másutt, s a hívők képtelenek voltak maguk között egyezségre jutni, nem engedték, hogy az egyházban az ilyen ügyek szakadást okozzanak, hanem előterjesztették a hívek teljes testületének főtanácsához, amely a különböző helyi gyülekezetek megbízott küldötteiből, az apostolokból és a vezetői felelősség tisztségében lévő vénekből tevődött össze. Így Sátán igyekezete, hogy megtámadja az elszigetelt helyen levő gyülekezeteket, mindenki részéről egységes cselekvéssel találkozott és az ellenség terve, — hogy szétdaraboljon és szétszórjon — meghiúsult. AT 64.3

“Mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene. Mint ahogyan ez a szentek valamennyi gyülekezetében történik” (lKor 14: 33). Ő megkívánja, hogy a rendet és a rendszert ma is megőrizzék az egyházi ügyek vezetésében, éppúgy, mint a régi időkben tették. Azt kívánja, hogy munkáját alapossággal és pontossággal végezzék, úgy, hogy beleegyező pecsétjét helyezhesse arra. Keresztény keresztennyel, gyülekezet gyülekezettel kell egyesüljön. Az emberi eszközök működjenek együtt az istenivel, minden munkaerő vesse alá magát a Szentléleknek, s valamennyien egyesüljenek Isten kegyelme jó hírének a világ számára való hirdetéseben. AT 65.1