Az apostolok története

A nagytanács előtt

(Az apostolok cselekedetei 5:12-42)

A szégyen és a gyötrelem keresztje üdvösséget és reménységet hozott a világnak. A tanítványok, bár minden vagyon és védelem nélküli, egyszerű emberek voltak Isten szavával rendelkeztek és ezért Krisztus erejével indultak el a jászol és a kereszt csodálatos történetének hirdetésére, legyőzve minden ellenállást. Földi kitüntetés és elismerés nélkül a hit hősei voltak. Az isteni ékesszólás szavai hangzottak ajkukról, ami megrázta a világot. AT 52.1

Jeruzsálemben — ahol a legnagyobb volt az előítélet és ahol a legzavarosabb fogalmak uralkodtak Jézust illetően, akit gonosztevőként megfeszítettek — a tanítványok bátorsággal mondták az élet Igéjét, amelyben feltárták a zsidók előtt Krisztus munkáját és misszióját, keresztre feszítését, feltámadását és mennybemenetelét. A papok és a főemberek elképedve hallgatták az apostolok világos és bátor tanúbizonyságát. Valóban a feltámadt Üdvözítő ereje szállt a tanítványokra és működésűket jelek, csodák kísérték, úgyhogy a hivők száma naponként növekedett. Amerre a tanítványok haladtak, “a betegeket is kivitték az utcákra, ágyakra és fekvőhelyekre tették le őket, hogy ha arra jár Péter, legalább az árnyéka vetődjék rá valamelyikükre”. Hozták a tisztátalan lelkek által meggyötörteket is. A tömeg köréjük sereglett és a meggyógyultak fennhangon dicsérték Istent és magasztalták a Szabadító nevét. AT 52.2

A papok és a főemberek látták, hogy Krisztust jobban dicsőítik, mint őket. A szadduceusok, akik nem hittek a feltámadásban, amikor hallották az apostolok kijelentéseit, hogy Krisztus feltámadt halottaiból, felháborodtak. Ha megengedik az apostoloknak a feltámadt Megváltó prédikálását és a nevében történő csodatevést, akkor azt a tant, hogy nincs feltámadás, mindenki elvetné és a szadduceusok felekezete hamarosan semmivé lenne. A farizeusok viszont azért haragudtak, mert látták, hogy az apostolok tanítása a zsidó szertartások aláásása és az áldozati szertartások hatálytalanítása felé irányult. AT 52.3

Minden eddigi fáradozásuk, mely az új tan hirdetésének elnyomását célozta, hiábavalónak bizonyult. Most azonban mind a farizeusok, mind a szadduceusok elhatároztak, hogy leállítják a tanítványok működését, mert bűnösségüket bizonyították Jézus halálában. A papok felháborodással telve, erőszakkal elfogatták Pétert és Jánost, s közönséges tömlöcbe vetették őket. AT 53.1

A zsidó nemzet vezetői nyíltan elmulasztották Isten tervének betöltését választott népe számára. Akiket az Úr az igazság letéteményeseivé tett, megbízatásukhoz hűtleneknek bizonyultak, ezért Isten másokat választott munkája végzésére. Vakságukban e vezetők most latba vetették minden befolyásukat, — amit jogos felháborodásnak neveztek — azok ellen, akik félretették az ő dédelgetett tanaikat. Még a lehetőséget is tagadták annak, hogy rosszul értenék, félremagyaráznák vagy hibásan alkalmaznák az Írásokat. Az értelmét elvesztett emberhez hasonlóan viselkedtek. Milyen joguk van e tanítóknak — mondták —, akik közül néhányan csupán halaszok, hogy olyan nézetekkel álljanak elő, melyek teljesen ellentmondanak azoknak a tanoknak, amiket mi tanítottunk a népnek? Mivel pedig elhatározták, hogy elfojtják ez eszme tanítását, annak képviselőit bebörtönözték. AT 53.2

A tanítványokat ez az eljárás nem félemlítette meg, és le sem hangolta. A Szentlélek emlékezetükbe idézte Krisztus szavait: “...nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak, ha az én igémet megtartották, a tieteket is meg fogják tartani. De mindezt az én nevemért teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki elküldött engem.” “A zsinagógákból kizárnak titeket, sőt eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy Istennek tetsző szolgálatot végez... Ezeket pedig azért mondom nektek, hogy amikor eljön az órája, emlékezzetek rá: én megmondtam nektek” (Jn 15:20-21; 16:2, 4). AT 53.3

A menny Istene, a világegyetem hatalmas Uralkodója, saját kezébe vette a fogságban levő tanítványok ügyét, mert az emberek az Ő műve ellen hadakoztak. Éjjel az Úr angyala megnyitotta a börtön ajtaját és így szólt a tanítványokhoz: “Menjetek, álljatok fel a templomban, és hirdessétek a népnek ennek az életnek minden beszédét.” Ez a parancs éppen ellenkezője volt a zsidó vezetők parancsának. Mondták-e a tanítványok: nem tehetjük ezt a felsőbbség engedélye nélkül?! Nem! Isten így szólt: “Menjetek” és ők engedelmeskedtek: “...korán reggel bementek a templomba, és tanítottak”. AT 53.4

Midőn Péter és János megjelentek a hívők előtt és elbeszélték, miként vezette ki őket az angyal közvetlenül a börtönt őrző katonák sora között, megparancsolva nekik, hogy folytassák a félbeszakadt munkát a testvérek csodálattal és örömmel teltek el. AT 54.1

Időközben a főpapok és akik velük voltak “...összehívták a nagytanácsot, Izráel véneinek egész testületét...”. A papok és a főemberek elhatározták, hogy a tanítványokat lázadással, Anániás és Szafira megölésével és a papi tekintély elleni összeesküvéssel vádolják. Abban reménykedtek, hogy a csőcseléket felbujtatják, és az majd úgy tesz a tanítványokkal, amint Jézussal tett. Tudták, hogy sokan ugyan nem fogadták el Krisztus tanait, de belefáradtak a zsidó hatalom vezetőinek önkényeskedésébe és változás után vágytak. Attól féltek, hogyha ezek az elégedetlenek elfogadják az apostolok által hirdetett igazságokat és Jézust elismerik Messiásnak, az egész nép haragja a vallás vezetői ellen irányul és Krisztus haláláért őket teszi felelőssé. Elhatározták, hogy ennek megakadályozására szigorú intézkedéseket tesznek. AT 54.2

Amikor a foglyokért küldtek, hogy elövezessék őket, nagyon csodálkoztak azon a híren, hogy a börtönajtók ugyan erősen be voltak zárva és az örök is az ajtók előtt helyükön álltak, de a foglyokat sehol sem találják. AT 54.3

Csakhamar hozták a meglepő hírt: “Ime, azok a férfiak, akiket börtönbe vetettetek, ott állnak a templomban, és tanítják a népet. Ekkor elment a parancsnok a szolgákkal, és elövezették őket, de minden erőszak nélkül, mert féltek a néptől, hogy megkövezi őket.” AT 54.4

Annak ellenére, hogy a tanítványok csodálatos módon szabadultak ki a börtönből, nem mentesültek a kihallgatástól és a büntetéstől. Krisztus megmondta, amikor még velük volt: “Ti pedig vigyázzatok magatokra, mert bíróságoknak adnak át titeket, zsinagógákban vernek meg...” (Mk 13:9). Azáltal, hogy Isten elküldte angyalát kiszabadításukra, szeretetének jelét és jelenlétének biztosítékát adta. Most rajtuk volt a sor, hogy szenvedjenek Jézusért, akinek evangéliumát hirdették. AT 54.5

A próféták és az apostolok története az Isten iránti hűség számos nemes példáját adja. Krisztus tanúi inkább börtönt, kínoztatást és halált szenvedtek, semhogy Isten törvényét áthágják. A Péterről és Jánosról ránk maradt feljegyzés éppoly hősies helytállásról tudósít, mint bármi más az evangélium korából. Amikor másodízben állottak azok előtt az emberek előtt akik hajlamosak voltak elpusztításukra, szavukban, egész magatartásukban semmi félelem vagy határozatlanság nem volt észlelhető. Amikor a főpap így szólt: “Szigorúan megtiltottuk néktek, hogy tanítsatok annak nevében, és íme, betöltitek az egész Jeruzsálemet tanításotokkal, és ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét” — Péter azt felelte: “Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” Mennyei angyal szabadította ki őket a börtönből és megparancsolta, hogy tanítsanak a templomban. Útmutatását követve engedelmeskedtek az isteni parancsnak, s ezt a munkát folytatniuk kell bármi áron. AT 54.6

Ekkor a jövendőmondás Lelke szállott a tanítványokra. A vádlottakból vádlók lettek és a tanácsban ülőket megvádolták Krisztus megölésével. “A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek — jelentette ki Péter. — Az Isten őt fejedelemmé és üdvözítővé emelte fel jobbjára, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjon Izraelnek. Mi pedig tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanúja a Szentlélek is, akit azoknak adott az Isten, akik engedelmeskednek neki.” AT 55.1

Ez a beszéd a zsidókat nagyon felháborította és elhatározták, saját kezükbe veszik az igazságszolgáltatást, s minden további vizsgálat vagy a római hatóság megkérdezése nélkül megölik a foglyokat. Krisztus halálában már bűnösök; most azon buzgólkodtak, hogy tanítványainak vérével is beszennyezzék kezüket. AT 55.2

A tanácsban azonban volt egy ember, aki a tanítványok szavaiban felismerte Isten hangját. Ez Gamáliel volt, jó hírű, nagy tudású és magas állású farizeus. Világos értelme felismerte, hogy a papok fontolgatta erőszakos lépés végzetes következményhez vezetne. Mielőtt az egybegyűltekhez szólt volna kivezettette a foglyokat. Jól ismerte azokat, akikkel foglalkoznia kellett; tudta, hogy Krisztus gyilkosai nem haboznának szándékuk véghezvitelében. AT 55.3

Azután nagyon megfontoltan és nyugodtan beszélni kezdett: “Izráelita férfiak! Jól gondoljátok meg, hogy mit akartok tenni ezekkel az emberekkel. Mert nem is olyan régen felkelt Teudás, és azt állította magáról, hogy ő valaki, csatlakozott is hozzá mintegy négyszáz ember, de végeztek vele; akik pedig bíztak benne, azok mind elszéledtek, és megsemmisültek. Azután az összeírás idején felkelt a galileai Júdás is. Sok népet állított a maga pártjára, de elpusztult ő is; akik pedig bíztak benne, azok is mind szétszóródtak. A mostani esetre is azt mondom: hagyjátok békén ezeket az embereket, és bocsássátok el őket. Mert ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül; ha pedig Istentől való, akkor úgysem tudjátok megsemmisíteni őket, és még úgy tűnhettek fel, mint akik Isten ellen harcoltok.” AT 55.4

A papok ezt a nézetet ésszerűnek tekintették és kénytelenek voltak egyetérteni Gamáliellel. De azért alig tudták előítéletüket és gyűlöletüket féken tartani. A tanítványokat vonakodva elengedték, miután megverették őket, és ismét figyelmeztették őket, hogy életüket kockáztatják, ha továbbra is Jézus nevében prédikálnak. “Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elöl, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért, és nem hagytak fel a naponkénti tanítással, és hirdették a Krisztus Jézust a templomban és házanként.” AT 56.1

Röviddel megfeszítése előtt Krisztus a békesség ígéretét adta tanítványainak: “Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen” (Jn 14:27). Ez a béke nem a világhoz való alkalmazkodás eredménye. Krisztus sohasem vásárolt békét a gonosszal való kiegyezés által. A tanítványokra hagyományozott béke inkább belső, mint külső, mely a harcokon és küzdelmeken keresztül is az övék marad. AT 56.2

Önmagáról mondta Krisztus: “Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot” (Mt 10:34). A béke Fejedelme most mégis szakadás okozója lett. Ő, aki azért jött, hogy kinyilatkoztassa a jó hírt és reménységet, örömet ébresszen az emberek szívében, olyan küzdelmet nyitott mely mélyen éget és erős szenvedélyeket ébreszt a szívben. Következő szavaival óvja követőit: “...A világon nyomorúságotok van”, “...kezet emelnek rátok, és üldöznek titeket; átadnak benneteket a zsinagógáknak, és börtönbe vetnek, királyok és helytartók elé vezetnek titeket az én nevemért” . “Kiszolgáltatnak titeket még a szülők, testvérek, rokonok és barátok is, egyeseket meg is ölnek közületek, és mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért” (Jn 16:33; Lk 21:12. 16-17). AT 56.3

Ez a prófécia különösen figyelemreméltó módon teljesedett be Minden sérelem, gyalázat és kegyetlenség, melyet Sátántól felingerelt szívek kigondoltak, mindig Jézus követőit sújtotta. És ismét beteljesedik; mert az érzéki szív mindig ellenségeskedik Isten törvényével és nem akar engedelmeskedni parancsolatainak. A világ ma sem áll szorosabb összhangban Krisztus alapelveivel, mint állott az apostolok idejében. Ugyanaz a gyűlölet, mely a “Feszítsd meg! Feszítsd meg!” kiáltásra szított, ugyanaz a gyűlölet, mely a tanítványok üldözéséhez vezetett, ma is ott izzik az engedetlenség fiaiban. Ugyanaz a lelkület, amely a sötét középkorban férfiakat és nőket börtönre, száműzetésre és halálra ítélt; amely az inkvizíció válogatott kínzásait kieszelte, amely a Szent Bertalan-éj mészárlásait kitervezte és véghezvitte, és amely a smithfieldi tüzeket gyújtotta rosszindulatú erővel működik ma is a meg nem újult szívekben. Az igazság története mindig a jó és a gonosz közötti küzdelem feljegyzése volt. Az evangélium hirdetése e világon mindig ellenállás, veszély, veszteség és szenvedés között haladt előre. AT 57.1

Mi adott erőt azoknak, akik a múltban üldözést szenvedtek Krisztusért? Az Istennel, a Szentlélekkel és a Krisztussal való egység! A gyalázat és üldözés sokakat elválasztott ugyan földi barátaiktól, de sohasem Krisztus szeretetétől. A vihartól korbácsolt lelkeket akkor szereti legjobban az Üdvözítő, amikor az igazságért szenvednek. Jézus mondta: “...én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat” (Jn 14:21). Ha a hívőt az igazságért földi törvényszék elé állítják, Krisztus ott áll mellette. Ha börtönfalak közé kerül, Krisztus megnyilatkozik neki és szeretetével vidítja fel szívét. Ha Krisztusért halált szenved, az Üdvözítő így szól hozzá: “A testet ugyan megölhetik, de a léleknek nem árthatnak.” “...én legyőztem a világot.” “Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak” (Jn 16:33; Ézs 41:10). “Akik az Úrban bíznak, olyanok, mint a Sión hegye, amely nem inog, hanem örökre megáll. Jeruzsálemet hegyek fogják körül, népét pedig az Úr karolja át most és mindörökké.” “Elnyomástól és erőszaktól megváltja őket, mert drága számára a vérük” (Zsolt 125:1-2; 72:14). AT 57.2

“A Seregek Ura oltalmazza népet... Megsegíti őkét Istenük, az Úr azon a napon. Pásztorolja népét, mint egy nyájat. Mint a korona drágakövei, úgy ragyognak földjén” (Zak 9:15-16). AT 58.1