Az apostolok története

A halálraítélt

A Néró előtti utolsó tárgyalás alatt Pál szavai oly hatalmas benyomást gyakoroltak a császárra, hogy az ítélethozatalt elhalasztotta. Nem mentette fel és nem ítélte el Istennek megvádolt szolgáját. Azonban a császárnak Pál elleni rosszindulata csakhamar fellángolt. Elkeseredett, hogy a keresztény vallás terjedését még a császári udvarban sem tudja megakadályozni. Elhatározta, mihelyt elfogadható ürügyet talál, az apostolt halálra adja. Ezután nemsokára Néró határozott: Pált vértanúhalálra ítélte. Mivel római polgárt kínpadra nem vonhattak, az ítélet lefejezés volt. AT 335.1

Pál kivégzése nem volt nyilvános. Néhány néző lehetett csak jelen; üldözői megrémültek messze ható befolyásától; féltek, hogy halálának jelenete híveket szerezhet a kereszténységnek. Még a kíséretében levő, rideg szívű katonák is figyelték szavait, s ámulva látták, hogy a halállal szembenézve vidám, sőt lelke ujjong. Néhánynak, kik tanúsították vértanúságát, kivégzőivel szembeni megbocsátó lelkülete és a végsőkig rendületlen bizalma Krisztusban, a megváltott élet illatát bizonyította. Többen elfogadták a Pál által hirdetett Üdvözítőt, és nemsokára félelem nélkül, vérükkel pecsételték meg hitüket. AT 335.2

Pál élete utolsó órájáig bizonyította a korinthusi gyülekezethez intézett szavainak igazságát: “Isten ugyanis, aki ezt mondta: ‘Sötétségből világosság ragyogjon fel’, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk; Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben” (2Kor 4:6-10). Alkalmassága nem önmagában, hanem Isten Lelke jelenlétében és munkálkodásában volt, mely betöltötte lelkét és minden gondolatát alárendelte Krisztus akaratának. A próféta kijelenti: “Akinek szilárd a jelleme, azt megőrződ teljes békében, mert benned bízik” (Ézs 26:3). A Pál arcáról sugárzó mennyei békesség sok lelket nyert meg az evangéliumnak. AT 335.3

Pált mennyei légkör övezte. Akivel csak kapcsolatban volt, érezte Krisztussal való közösségének hatását. Az általa hirdetett igazságot saját élete szemléltette; ez adott meggyőző erőt prédikációinak. Ebben van az igazság hatalma. A megszentelt élet mesterkéletlen, öntudatlan befolyása a legmeggyőzőbb prédikáció, mely a kereszténység érdekében adható. Még a cáfolhatatlan érvek is ellenállást idézhetnek elő; azonban az istenfélő példa oly erő, melynek teljesen lehetetlen ellenállni. AT 336.1

Az apostol szem elől téveszti saját szenvedésének közeledtét azok érdekében, akiket magukra hagy, hogy küzdjenek előítélet, gyűlölet és üldöztetés ellen. Igyekezett erősíteni, bátorítani azt a néhány keresztényt, akik a kivégzőhelyre elkísérték, azoknak az ígéreteknek a felidézésével, amiket az igazságért üldözöttek kaptak. Biztosította őket, hogy mindaz beteljesedik, amit az Úr mondott megpróbált és hűséges gyermekeit illetően. Rövid időre a sokféle kísértés által nehézség lehet az osztályrészük, a földi kényelmet elveszíthetik, de szívüket erősíthetik Isten hűségének bizonyosságával, mondván: “...tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra” (2Tim 1:12). A megpróbáltatások és szenvedések éjszakája gyorsan véget ér; azután felvirrad a béke és az örök nap boldog hajnala. AT 336.2

Az apostol az örökkévalóságba tekintett; nem bizonytalanul vagy félve, hanem örömteli reménnyel és vágyakozó várakozással. Amint ott áll vértanúsága színhelyén, nem látja sem a hóhér pallosát, sem a földet, mely csakhamar beissza vérét. Feltekintett a nyári nap csendes, kék egén keresztül az Örökkévaló trónjához. AT 336.3

A hit ez embere látta Jákób látomásának létráját, ami Krisztust ábrázolta, aki összekötötte a földet a mennyel, a halandó embert a végtelen Istennel. Hite erősebb, amint emlékezik, hogy a pátriárkák és próféták arra építettek, aki az ő támasza és vigasza, akiért életét adja. E szent emberektől, kik századról századra hitük bizonyságtevői voltak, hallja a biztosítékot: hű az Isten. Apostoltársai, kik Krisztus evangéliumát hirdetik, szembeszállnak a vallási vakbuzgósággal, a pogány babonákkal, az üldözéssel és a megvetéssel, sőt életük sem drága, csakhogy fennen lobogtassák a kereszt zászlaját a hitetlenség sűrű sötétsége közepette. Hallja bizonyságtételüket Jézusról, az Isten Fiáról, a világ Üdvözítőjéről. A kínpadokról, a máglyákról, a tömlöcökből, a föld barlangjaiból és üregeiből füléig hatol a vértanúk diadalkiáltása. Hallja az állhatatos lelkek tanúságtételét, akik, ámbár elhagyatottan, kifosztottan, megkínzottan, mégis félelem nélkül, ünnepélyesen bizonyítják hitüket, kijelentve: “...mert tudom, kiben hiszek”. Életüket adták hitükért, kinyilatkoztatták e világ előtt, hogy akiben bíztak, mindenképpen üdvözítheti őket. AT 336.4

Krisztus áldozata által megváltva, bűntől megtisztítva vére által, igazságába öltözötten, Pál önmagában hordozza azt a bizonyosságot, hogy lelke értékes Megváltója szemében. Élete Krisztussal el van rejtve Istenben, és meggyőződött, hogy Ő, aki legyőzte a halált, meg tudja őrizni azt, amit oltalmára bízott. Lelke megragadja az Üdvözítő ígéretét: “... feltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6:40). Gondolata és reménysége Urának második jövetelére összpontosul. És amint a hóhér pallosa lesújt, s a halál árnyéka a vértanúra vetődik, felszáll Istenhez utolsó gondolata, mely ugyanaz, mint ami a nagy ébredés hajnalán az első gondolata lesz: találkozik az Életadóval, aki áldottait örömmel üdvözli. AT 337.1

Húsz évszázad múlt el azóta, hogy Pál, mint Isten Igéjének tanúja és mint Jézus Krisztus bizonyságtevője, vérét ontotta. Noha egyetlen hűséges híve sem örökítette meg az utókor számára e szent ember életének utolsó jeleneteit, azonban a Szentlélek megőrizte számunkra a halódó végrendeletét. Szava harsány kürtzengésként hangzik minden időn át; bátorságával erősíti Krisztus bizonyságtevőinek sokaságát, felébresztve a bánat sújtotta szívek ezreiben saját győzelmi örömének visszhangját: “Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon, de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését” (2Tim 4:6-8). AT 337.2