Az apostolok története

A templom kapujában

(Az apostolok cselekedetei 3; 4 1-31)

Krisztus tanítványai tudatában voltak tehetetlenségüknek, ezért alázatos imában gyengeségüket az Ő erejével, tudatlanságukat bölcsességével, méltatlanságukat igazságosságával és szegénységüket felmérhetetlen gazdagságával kapcsolták össze így megerősödve és felvértezve haladtak előre a Mester szolgálatában. AT 38.1

Nem sokkal a Szentlélek kiárasztása és közvetlenül egy komoly imaóra után Péter és János felmentek a templomba, az imádkozás idejére. Az Ékes-kapunál egy negyvenéves nyomorékot láttak ülni, kinek születésétől kezdve szenvedés volt az élete. E szerencsétlen férfi — gyógyulása reményében — régóta kívánta látni Jézust, de majdnem tehetetlen volt, és messze esett a Nagy Orvos működési területétől. Könyörgésére végül néhány barátja elvitte a templom kapujahoz, de megérkezésekor megtudta, hogy akire reményét építette, azt kegyetlen módon megölték. AT 38.2

Csalódása részvétet keltett azokban, akik tudták, mennyire vágyott arra, hogy Jézus meggyógyítsa őt. Naponta a templom elé vitték, hogy az arra menők csekély adománya enyhítse ínséget. Amikor Péter és János elhaladt előtte, tőlük is alamizsnát kért. A tanítványok részvéttel néztek rá és Péter így szólt: “Nézz ránk! Ő felnézett rájuk, remélve, hogy kap tőlük valamit. Péter ekkor így szólt hozzá: Ezüstöm és aranyam nincsen...” Amikor Péter bevallotta szegénységét, a nyomorék arckifejezése csalódott lett, de reményteljessé vált, amikor az apostol folytatta: “...de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj!” AT 38.3

“És jobb kezénél fogva felemelte, annak pedig azonnal megerősödött a lába és a bokája, felugrott, talpra állt, és járt. Bement velük a templomba is, járkált, ugrándozott és dicsérte az Istent. Látta őt az egész nép, amint járkál, és dicséri az Istent. Felismerték, hogy ő az, aki alamizsnáért szokott ülni a templom Ékes-kapujában. És félelemmel telve csodálkoztak azon, ami vele történt. AT 38.4

Mivel ez az ember feltartóztatta Pétert és Jánost, az egész nép megdöbbenve futott össze hozzájuk a Salamon csarnokába.” Csodálkoztak azon, hogy a tanítványok is olyan csodákat tesznek, amilyeneket Jézus tett. Íme, ez az ember negyven év óta tehetetlen nyomorék, most örül és teljes épségben, fájdalomtól mentesen használja végtagjait, Jézusban hisz és boldog. AT 39.1

Mikor a tanítványok az elképedt embereket látták, Péter azt kérdezte: “Izraelita férfiak, mit csodálkoztok ezen? Mit néztek úgy ránk, mintha saját erőnkkel vagy kegyességünkkel értük volna el, hogy ő járjon?” Biztosította őket, hogy a gyógyítás a názáreti Jézus neve és érdeme által történt, akit Isten feltámasztott halottaiból. “Az ő nevébe vetett hitért erősítette meg az ő neve ezt az embert, akit itt láttok és ismertek, és a tőle való hit adta vissza neki a teljes egészségét mindnyájatok szeme láttára.” AT 39.2

Az apostolok nyíltan beszeltek a zsidók nagy bűnéről, hogy elvetették és megölték az Élet Fejedelmét, de vigyáztak, hogy hallgatóikat kétségbeesésbe ne kergessék. “De ti a Szentet és Igazat megtagadtátok, és azt kertétek, hogy egy gyilkost bocsásson szabadon a kedvetekért, az élet fejedelmét pedig megöltétek. Az Isten azonban feltámasztotta őt a halálból, aminek mi tanúi vagyunk. ...Most már tudom, atyámfiai, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint a ti elöljáróitok is. De amit az Isten előre megmondott minden prófétája által, hogy az ő Krisztusa szenvedni fog, azt teljesítette be így.” Kijelentette, a Szentlélek bűnbánatra és megtérésre hív, és meggyőzte őket, hogy nincs más reményük az üdvösségre, hanem csak annak kegyelme, akit ők megfeszítettek. Csak a belé vetett hit által kaphatnak bűneikre bocsánatot. AT 39.3

“Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek — kiáltotta —, hogy eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje... Ti vagytok a fiai ezeknek a prófétáknak és annak a szövetségnek, amelyet Isten atyáinkkal kötött, amikor így szólt Ábrahámhoz: És a te magodban áldatik meg a föld minden nemzetsége. Isten elsősorban nektek támasztotta fel és küldte el szolgáját, aki megáld titeket azzal, hogy mindenkit megtérít a maga gonoszságából.” AT 39.4

Így prédikálták az apostolok Krisztus feltámadását. A hallgatóság közül sokan vártak erre a bizonyságtételre, és amikor hallották, hittek. Emlékeztek a szavakra, amiket Krisztus mondott, és csatlakoztak azokhoz, akik elfogadták az evangéliumot. Az Üdvözítő által vetett mag kikelt és gyümölcsöt termett. AT 39.5

Míg a tanítványok a néphez beszéltek, “...eléjük álltak a papok, a templomőrség parancsnoka és a szadduceusok; bosszankodtak ugyanis azon, hogy tanítják a népet, és azt hirdetik, hogy Jézus által van feltámadás a halálból”. AT 40.1

Krisztus feltámadása után a papok azt a hazug hírt terjesztették mindenfelé, hogy mialatt a római őrök aludtak, Jézus holttestét tanítványai elrabolták. Érthető, hogy nem tetszett nekik, amikor hallották, hogy Péter és János annak feltámadását prédikálják, akit ők megöltek. Különösen a szadduceusokat nyugtalanította ez. Érezték, hogy legkedveltebb tantételük van veszélyben és hírnevük forog kockán. AT 40.2

Az új hithez tértek száma rohamosan növekedett. A farizeusok és szadduceusok egyetértettek abban, hogy ha eltürik ez új tanítók akadálytalan működését, befolyásukat nagyobb veszély fenyegeti, mint amikor Jézus a földön járt. Ezért a templom felügyelője néhány szadduceus segítségével őrizetbe vette Pétert és Jánost, börtönbe vetette őket, mivel kihallgatásukhoz már késő volt. AT 40.3

A tanítványok ellenségei nem zárkózhattak el attól az igazságtól, hogy Krisztus feltámadt halottaiból. A bizonyíték sokkal világosabb volt, semhogy abban kételkedni lehetett volna. Mindazáltal megkeményítették szívüket, és a Krisztus keresztre feszítésével elkövetett rettenetes bűnük megbánását visszautasítottak. A zsidó főemberek számos bizonyítékát kapták annak, hogy az apostolok isteni sugallat alatt beszélnek és cselekednek, de erősen ellenálltak az igazság üzenetének. Krisztus nem úgy jelent meg, ahogyan ők várták, és bár időnként meggyőződtek arról, hogy Isten Fia volt meggyőződésüket elfojtották, és megfeszítették őt. Isten kegyelme további bizonyítékokat adott nekik: és most újabb alkalmat kaptak a megtérésre. Elküldte a tanítványokat, hogy mondják meg nekik, az Élet Fejedelmét ölték meg; s e borzalmas vádban ismételten töredelemre hívta őket. Önigazultságukban azonban biztonságban érezték magukat. E zsidó tanítók visszautasították annak bevallását, hogy e férfiakat — akik őket Krisztus keresztre feszítésével vádolják — a Szentlélek vezeti. AT 40.4

Mivel elkötelezték magukat arra, hogy Krisztussal szembehelyezkednek, az ellenállás minden tette a papok számára ujabb indíték lett a megkezdett irány folytatására. Önfejűségük mindinkább meghatározóvá lett. Nem mintha nem tudtak volna ezzel felhagyni; tudtak volna de nem akartak. Nemcsak azért vesztették el üdvösségüket mert bűnösök és halálra érdemesek voltak, nemcsak azért, mert Isten Fiat megöltek, hanem mert tudatosan ellenállottak az Istennek. Újra és újra elvetették a világosságot, és elnyomták magukban a Lélek meggyőző hangját. Az engedetlenség fiait irányító befolyás munkálkodott bennük, és azoknak a férfiaknak a sértegetésére vezette őket, akiken keresztül Isten munkálkodott. Lázadásuk gonoszsága erősödött minden olyan tettükkel, ami kifejezte ellenállásukat Isten, valamint a szolgáinak adott üzenettel szemben. A megbánás visszautasításával a zsidó vezetők mindennap újra folytatták lázadásukat, előkészítve annak aratását, amit vetettek. AT 40.5

Isten haragja nem csupán az elkövetett bűn miatt szakad a megátalkodott bűnösre, hanem azért is, mert a megtérésre hívó szóval és a neki adott világossággal dacolva továbbra is ellenáll, és folytatja a múlt bűneit. Ha a zsidó vezetők engedtek volna a Szentlélek meggyőző erejének, bocsánatot kaptak volna; de ők elhatároztak, hogy nem hódolnak meg előtte. Hasonlóképpen, a bűnöst sem tudja befolyásolni a Szentlélek, ha ellenállását folytatja. AT 41.1

A nyomorék meggyógyítása utáni napon Annás és Kajafás, a templom többi méltóságával együtt összeült a kihallgatásra és maguk elé vezettették a foglyokat. Ugyanebben a teremben, részben ugyanezen férfiak előtt Peter szégyenletesen megtagadta Urát. Ez eszébe jutott, amikor kihallgatásra megjelent. Most alkalma nyílt arra, hogy gyávaságát jóvátegye. AT 41.2

A jelenlevők, akik emlékeztek Péter viselkedésére Mestere kihallgatásakor, azt hitték, hogy fogház és halálos ítélet fenyegetésével megfélemlíthetik. De az a Péter, aki Krisztust a legválságosabb órában megtagadta, lobbanékony és magabiztos volt. Egészen más volt ez a Péter, akit most a főtanács elé hoztak kihallgatásra. Tagadása után megtért. Nem volt már büszke és dicsekvő, hanem szerény és önmagával szemben bizalmatlan. Telve volt Szentlélekkel, és ez erő segítségével elhatározta, hogy jóváteszi a hitehagyás szégyenfoltját annak a névnek a tisztelete által, melyet egyszer megtagadott. AT 41.3

A papok és a főemberek kerülték Jézus keresztre feszítésének és feltámadásának említését. Most azonban, céljaik elérése végett kénytelenek voltak a vádlottakat megkérdezni, mi módon gyógyították meg a tehetetlen, beteg embert. “Milyen hatalommal, vagy kinek a nevében tettétek ti ezt?” — kérdezték. AT 42.1

Szent bátorsággal és a Lélek erejével Péter kijelentette: “Népünk vezetői, Izráel vénei! Ha minket ma egy beteg emberen gyakorolt jótett felől vallattok, hogy mitől gyógyult meg, vegyétek tudomásul valamennyien, Izráel egész népével együtt, hogy a názáreti Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból: őáltala áll ez előttetek egészségesen. Ez lett a sarokkő, amelyet ti, az építők, megvetettetek, és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” AT 42.2

Ettől a bátor védekezéstől a zsidó vezetők megdöbbentek. Azt gondoltak, hogy a tanítványokon félelem és zavar lesz úrra, ha a főtanács elé kerülnek. Ehelyett azonban ezek a tanuk úgy beszéltek, ahogy Krisztus beszélt; ugyanolyan meggyőző erővel, mint Ő, s ez az ellenfelet elhallgattatta. Péter hangja semmi félelmet sem árult el, amikor ezt mondta Krisztusról: “Ez lett a sarokkő, amelyet ti, az építők, megvetettetek.” AT 42.3

Péter itt a papok által jól ismert szólásmondást használta. A próféták beszéltek a megvetett kőről, és Krisztus maga is mondta egyszer a papoknak és a véneknek: “Sohasem olvastátok az írásokban: Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő, az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben. Ezért mondom nektek, hogy elvetetik tőletek az Isten országa, és olyan népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét. És aki erre a köre esik, összezúzza magát, akire pedig ez a kő ráesik, azt szétmorzsolja.”(Mt 21:42-44). AT 42.4

Amikor a papok az apostolok bátor szavait hallották, “...felismerték őket, hogy Jézussal voltak”. AT 42.5

Az apostolok Krisztusnak a hegyen történt megdicsőüléséről azt írták, hogy e csodálatos esemény végén “...senkit sem láttak, csak Jézust egyedül” (Mt 17:8). “Jézust egyedül” — ezek a szavak tartalmazzák annak az életnek és erőnek a titkát, mely az ősegyház történetét jellemzi. Amikor a tanítványok először hallották Jézus szavát, érezték, szükségük van rá. Keresték, megtalálták és követték Őt. Vele voltak a templomban, az asztalnál, a hegyoldalon, a mezőn. Tanítványként voltak a Tanítóval és naponta kaptak Tőle az örök igazság leckéit. AT 42.6

A Megváltó mennybemenetele után az isteni jelenlét tudata a szeretet és világosság teljességével volt velük. Személyes jelenlét volt ez Jézus, a Megváltó, aki velük járt, velük beszélt és imádkozott, aki reményt és vigaszt öntött szívükbe, ajkán a béke üzenetével vitetett tőlük a mennybe. Amint az angyalok serege fogadta őt, e szavakat hallották: “íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28:20). Emberi alakban szállt fel a mennybe. Tudták, hogy Isten trónja előtt áll, mégis barátjuk és Megváltójuk; részvéte irántuk változatlan; örökre azonosult a szenvedő emberiséggel. Tudták, hogy megsebzett kezeire és lábaira mutatva bemutatta Isten előtt vérének érdemeit emlékeztetöként arra az árra, melyet lefizetett megváltottaiért. Ez a gondolat erősítette őkét, hogy elszenvedjék a szégyent érette. Egysegük vele most erősebb, mint amikor személyesen velük volt. A bennük lakozó Krisztus világossága, szeretete és ereje rajtuk keresztül áradt szét úgy, hogy ezt az emberek észrevették és csodálták. AT 43.1

Peter védekezésül mondott szavaira Krisztus a maga pecsétjét helyezte. A tanítványok oldala mellett ott állt szavahihető tanuként a csodálatosan meggyógyult férfi. Nyomatékot adott Péter szavainak annak a jelenléte, aki néhány órával előbb még tehetetlen nyomorék volt, most pedig visszanyert egészséggel áll ott. A papok és főemberek hallgattak. Képtelenek voltak megcáfolni Péter állítását; azonban elhatároztak, hogy véget vetnek a tanítványok tevékenységének. AT 43.2

Krisztus csodatételeinek koronája — Lázár feltámasztása — megerősítette a papok elhatározását, hogy megszabadítják a világot Jézustól és csodálatos működésétől, mely rohamosan tönkreteszi a népre gyakorolt befolyásukat. Megfeszítették, de íme itt a meggyőző bizonyíték, hogy sem a nevében történő csodatételeknek, sem az általa tanított igazságok hirdetésének nem vetettek véget. Jeruzsálemet máris lázba hozta a béna ember meggyógyítása és az apostolok prédikációja. AT 43.3

Zavaruk eltitkolására, hogy maguk között tanácskozzanak, a papok és a főemberek elrendelték az apostolok elvezettetését. Abban egyetértettek, hogy hiábavaló tagadni a beteg meggyógyítását. Szívesen leplezték volna ezt a csodát valami hazugsággal, de lehetetlen volt, miután fényes nappal történt nagy tömeg jelenlétében és már ezrek szereztek róla tudomást. Úgy gondolták, az apostolok működését le kell állítani, hogy Jézus követői ne szaporodjanak. Hiszen kegyvesztetté válnának, ha őket találnák bűnösnek Isten Fia megölésében. AT 43.4

Annak ellenére, hogy a tanítványokat a legszívesebben megsemmisítették volna, még sem mertek többet tenni a papok, minthogy a legszigorúbb büntetéssel fenyegették meg őket, ha továbbra is prédikálnak és munkálkodnak Jézus nevében. Ismét behívták őket a főtanács elé és megparancsolták nekik, hogy ne beszéljenek, se ne tanítsanak Jézus nevében. De Peter és János így felelt: “Igaz dolog-e az Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre; ítéljétek meg magatok; mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” AT 44.1

Szívesen megbüntették volna a papok e férfiakat szent hivatásuk iránti tántoríthatatlan hűségükért, de féltek “...a nép miatt, mivel mindenki dicsőítette az Istent a történtekért”. Így ismételt fenyegetéssel és rendreutasítással szabadon engedték őket. AT 44.2

Mialatt Peter és János fogoly volt, a többi tanítvány — ismerve a zsidók gyűlöletét — szüntelenül imádkozott értük, nehogy megismétlődjék a Krisztus megölésénél gyakorolt kegyetlenség. Mihelyt az apostolok kiszabadultak, azonnal felkeresték a tanítványokat és közölték a vizsgálat eredményét. Nagy volt a hívők öröme. “Egy szívvel és egy lélekkel felemelték hangjukat az Istenhez és így szóltak: ‘Urunk, te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van, te mondtad atyánknak, a te szolgádnak, Dávidnak szájával a Szentlélek által: AT 44.3

Miért zúdultak fel a pogányok, és a nemzetek miért terveznek hiábavalóságot? Felkeltek a föld királyai, és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen és az ő Felkentje ellen. AT 44.4

Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus ebben a városban a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék. AT 44.5

Most pedig, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet; te pedig nyújtsd ki a kezedet gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Szolgád, Jézus neve által.’” AT 44.6

A tanítványok azért imádkoztak, hogy nagyobb erőben részesüljenek szolgálatuk munkájához, mert látták, hogy ugyanazzal az eltökélt ellenállassal találkoznak, mint amelyet Krisztus tapasztalt e földön. Míg egyesített imájuk hitben felszállt a mennybe, megjött a felelet. Az a hely, ahol összegyűltek, megmozdult, és ismét megteltek Szentlélekkel. Szivük megtelt bátorsággal, és ismét kimentek, hogy Isten szavát hirdessék Jeruzsálemben. “Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról...”, és Isten csodálatosan megáldotta fáradozásaikat. AT 45.1

A tanítványok, akik oly bátran álltak ki az alapelvekért, arra a parancsra, “hogy többé ne szóljanak Jézus nevében”, válaszképpen kijelentették: “Igaz dolog-e az Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre...?” Ugyanezt az alapelvet igyekeztek az evangélium követői a reformáció ideje alatt is megvalósítani. Midőn a német fejedelmek Speierben, 1529-ben a birodalmi gyűlésre összegyűltek, előterjesztették a császár rendeletét, mely korlátozta a vallásszabadságot és megtiltotta a reformációs tanok hirdetését. Úgy látszott, mintha a világ reménye megsemmisülne. Vajon elfogadják-e a hercegek a rendeletet? Vajon a sötétségben élő nagy sokaság ki legyen rekesztve az evangélium világosságából? A világ számára hatalmas kérdés forgott kockán. Azok, akik elfogadták a reformált hitet, összegyűltek és egyhangúan elhatározták: “Visszautasítjuk e rendeletet. Lelkiismeret dolgában a többségnek nincs hatalma” (Merle d’Aubigné: “A reformáció története” 13. könyv, 5. fejezet). AT 45.2

Ezeket az alapelveket napjainkban is szilárdan meg kell tartani. Az igazság és a vallásszabadság zászlaját, melyet az evangéliumi egyház megalapítói és Isten tanúi a letűnt évszázadok alatt magasra tartottak, ebben az utolsó küzdelemben Isten a mi kezünkre bízta. E nagy adományért a felelősséget azoknak a vállára helyezte, akiket Igéjének ismeretével áldott meg. Ezt az Igét a legnagyobb tekintélyként fogadjuk el. Isteni intézkedésnek kell elismernünk az emberi kormányzatot, az iránta való engedelmesség a törvényes határon belül szent kötelességünk. De ha követelményei ütköznek Isten követelményeivel, akkor Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mintsem az embernek. Isten szavát minden emberi törvényhozás felettinek kell elismernünk. Az “így szól az Úr” nem állhat mögötte annak, hogy “így szól az egyház”, vagy “így szól az állam”. Krisztus koronájának a földi uralkodók koronái fölött kell ragyognia. AT 45.3

Nem kívánják tőlünk, hogy a hatalmasságokkal dacoljunk. Mérlegeljük gondosan a kimondott vagy írott szavakat, hogy elkerüljünk mindent, ami azt a látszatot keltené, hogy szembeszállunk a törvénynyel és a fennálló renddel! Ne tegyünk és ne mondjunk semmi olyat, ami fölöslegesen elzárhatja előttünk az utat! Járjunk Krisztus nevében és képviseljük a reánk bízott igazságokat! Ha emberek megtiltanák e munkánkat, mondjuk azt amit az apostolok mondtak: “Igaz dolog-e az Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre; ítéljétek meg magatok; mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” AT 46.1