Az apostolok története

Rómában

(Az apostolok cselekedetei 28:11 31 és Pál levele Filemonhoz)

A hajózás újra megkezdődött, s a százados és foglyai útra keltek Rómába. Egy alexandriai hajó, a “Kásztor és Pollux”, útjában nyugat felé Máltán telelt és felvette ez utasokat. Noha az ellenszél kissé késleltette őket, az utat mégis szerencsésen megtették és a hajó horgonyt vetett Itália partján, a gyönyörű Puteoli kikötőben. AT 294.1

Itt volt néhány keresztény, kik kérték az apostolt, időzzön náluk hét napig. A százados szívesen engedélyezte e kiváltságot. Mióta megkapták Pál rómabeliekhez írt levelét, az itáliai keresztények sóváran vágyták az apostol látogatását. Nem gondolták, hogy fogolyként találkoznak vele, azonban szenvedései kedvesebbé tették őt. A távolság Puteolitól Rómáig mintegy 225 km, s mivel a tengeri kikötő a világvárossal állandó összeköttetésben volt, a római keresztények értesültek Pál közeledéséről és közülük néhányan elébe mentek és üdvözölték. AT 294.2

A partraszállás utáni nyolcadik napon a százados folytatta útját foglyaival Rómába. Juliusz, amennyire hatalmában volt, szívesen könnyített Pál sorsán, de fogoly állapotán nem változtathatott, sem láncától nem szabadíthatta meg, amely az őt őrző katonához kötötte. Pál nehéz szívvel ment a régen vágyott világváros meglátogatására. Mennyire más körülmények között képzelte ezt el! Bilincsekben és megbélyegezve hogyan hirdesse az evangéliumot? Reménysége, hogy Rómában sok lelket nyer meg az igazságnak, meghiúsultnak látszott. AT 294.3

Végül a fogolycsoport elérte a Forum Appiit, Rómától mintegy 64 kilométerre. Amint a főútvonalat ellepő tömegen keresztültörnek, az ősz hajú, idős férfi, akit odaláncoltak egy csoport megrögzött gonosztevőhöz, megvető pillantás és sok durva, gúnyos tréfa tárgya lett. AT 294.4

Hirtelen örömkiáltás hallatszott. Az arra menő tömegből egy férfi ugrik elő, a fogoly nyakába borul és örömkönnyek között öleli át, ahogy a fiú hosszú távollét után atyját üdvözli. És ez a jelenet újból és újból megismétlődik, mert igen sokan szerető várakozástól lelkes szemmel felismerik a megkötözött fogolyban azt, aki Korinthusban, Filippiben és Efezusban az élet igéjét szólta nekik. AT 294.5

Amint a melegszívű tanítványok buzgó nyája körülvette lelki atyját, az egész menetet megakasztották útjában. A katonák a késés miatt türelmetlenek, még sincs szívük, hogy ezt a boldog találkozást megszakítsák, mert ők is megtanulták, hogy foglyukat tiszteljék és becsüljék. A tanítványok a megviselt, fájdalomtól sújtott arcon Krisztus képmásat látták tükröződni. Biztosítják Pált, nem felejtették el és nem szűntek meg őt szeretni; lekötelezettjei azért a boldog reménységért, mely élteti életüket és békességet ad nékik Istennel. Szeretetük buzgalmában vállukon vinnék őt a városig vezető úton, ha ezt az előjogot engedélyeznék. AT 295.1

Csak kevesen fogják fel Lukács ama szavainak jelentőségét, hogy amikor Pál meglátta testvéreit “...hálát adott Istennek és megtelt bizakodással.” A könnyező, részvétteljes hívők között, kik nem szégyellték bilincseit, az apostol fennhangon dicsőítette Istent. A lelkére nehezedő szomorúság felhője szertefoszlott. Keresztényi élete a megpróbáltatások, szenvedések és csalódások sorozata volt, de ez óra bőséges jutalmat adott. Most határozott léptekkel és vidám szívvel folytatta útját. Nem akarta panaszolni a múltat, s nem félt a jövőtől. Bilincs és szenvedés vár rá, ezt tudta; de azt is tudta, hogy sokkal borzasztóbb rabságból szabadított meg lelkeket, és így örült Krisztusért viselt szenvedésének. AT 295.2

Juliusz százados átadta foglyait Rómában a császári testőrség parancsnokának. Pálról adott jó jelentése, valamint Fesztusz levele a parancsnok jóindulatát eredményezte az apostol iránt. És ahelyett, hogy börtönbe vetette volna, megengedte, saját bérelt szállásán lakjék. Bár még mindig őrhöz volt láncolva, de fogadhatta barátait és munkálkodhatott Krisztus ügyének előmeneteléért. AT 295.3

Néhány évvel előbb Rómából száműzött sok zsidó engedélyt kapott a visszatérésre, úgyhogy nagy számban laktak ott. Pál mindenek előtt elhatározta, eléjük tárja a személyére és munkájára vonatkozó tényeket, mielőtt ellenségeinek alkalma nyílna őket ellene megkeseríteni. Ezért Rómába érkezése után harmadnapra összehívta fő embereiket és egyszerű, közvetlen módon elbeszélte nekik, miért kellett fogolyként Rómába jönnie. AT 295.4

“Atyámfiai, férfiak, bár semmit sem vétkeztem e nép ellen, vagy ősi szokásaik ellen — mondta —, Jeruzsálemből mégis foglyul adtak engem a rómaiak kezébe. Miután ezek kihallgattak, szabadon akartak bocsátani, mert semmi halállal büntetendő vétket nem találtak bennem. Mivel azonban ez ellen tiltakoztak a zsidók, kénytelen voltam fellebbezni a császárhoz; de nem azért, mintha népem ellen akarnék vádaskodni. Emiatt kértem, hogy láthassalak titeket, és beszélhessek veletek, hiszen Izráel reménységéért viselem ezt a láncot.” AT 296.1

Nem említette a zsidók kezétől elszenvedett durva bánásmódot, sem ismételt kísérleteiket, hogy orvul megöljék. Szavait óvatosság és kedvesség jellemezte. Nem óhajtotta személyes figyelmüket vagy részvétüket, csupán az igazságot védelmezte és az evangélium tiszteletét támogatta. AT 296.2

Válaszul hallgatói elmondták, hogy sem közösségi, sem magánlevél útján nem kaptak vádat ellene, és a Rómába érkezett egyetlen zsidó sem vádolta bűnnel. Hő vágyukat is kifejezték, hogy hallhassanak Krisztusban való hitének indítékairól. “Mert erről az irányzóiról tudjuk — mondták —, hogy mindenfelé ellenzik.” AT 296.3

Mivel ők maguk kívánták ezt, Pál ajánlotta, tűzzenek ki egy napot, amelyen az evangéliumi igazságokat elébük tárhatja. A meghatározott időre sokan gyűltek össze, kiknek “...bizonyságot tett... az Isten országáról, és reggeltől estig igyekezett őket meggyőzni Jézusról Mózes törvénye és a próféták alapján”. Elmondta saját tapasztalatát, és az ótestamentumi írásokból egyszerű, őszinte és erőteljes módon tárta eléjük érveit. AT 296.4

Az apostol bemutatta, hogy a vallás nem szokásokból és szertartásokból, sem hitvallásokból és elméletekből áll. Ha ez így lenne, a természetes ember kutatás által megértené, mint ahogyan a világ dolgait is megérti. Pál tanította, hogy a vallás gyakorlati, megmentő erő, teljesen isteni elv, Isten lelket megújító hatalmának személyes tapasztalata. AT 296.5

Rámutatott, hogy már Mózes utalt Krisztusra, mint prófétára, akit hallgatniuk kellett; hogyan tett róla minden próféta, mint Istennek bűn elleni gyógyszeréről bizonyságot, róla, a bűntelenről, kinek hordoznia kellett a bűnös bűneit. Nem kifogásolta a ceremóniák és külsőségek betartását, de megmagyarázta, hogy míg nagy pontossággal védik a ceremoniális szolgálatot, elvetik Őt, akire az egész rendszer mutat. AT 296.6

Pál kijelentette, hogy megtéretlen állapotában nem ismerte személyesen Krisztust, hanem csak az az elképzelése volt az eljövendő Messiás jelleméről és munkájáról, amelyet másokkal közösen dédelgetett. A názáreti Jézust elvetette, mint csalót, mert nem felelt meg elképzelésének. De most Pál Krisztusról és küldetéséről való nézete sokkal lelkibb és magasztosabb, mert megtért. Az apostol hangsúlyozta, hogy nem a test szerinti Krisztust tárta eléjük. Heródes látta Krisztust testben ama napokban; Annás látta Őt; Pilátus, a papok és a főemberek látták Őt; a római katonák látták Őt. De ők valamennyien nem a hit szemével látták; nem látták megdicsőült Megváltóként. Krisztust hittel megragadni, lelkileg megismerni kívánatosabb a földi élete alatti személyes ismeretségnél. E közösség Krisztussal, melynek Pál most örvend, bensőségesebb, maradandóbb a pusztán földi és emberi barátságnál. AT 297.1

Amikor Pál elmondta azt, amit tudott, és tanúsította, amit a názáreti Jézusról, az Izrael reménységéről látott, meggyőzte azokat, akik őszintén keresték az igazságot. Egyesek lelkébe szavai kitörölhetetlenül bevésődtek. Ellenben mások makacsul visszautasították az Írás világos bizonyítékainak elfogadását, mégha az mutatta is be nekik, akit a Szentlélek különösen felvilágosított. Érveit nem tudták megcáfolni, azonban következtetéseit nem fogadták el. AT 297.2

Hónapok teltek el Pál Rómába érkezése óta, amikor a jeruzsálemi zsidók személyesen megjelentek, hogy vádjaikat a fogoly ellen előadják. Tervük többször meghiúsult és most, hogy Róma legmagasabb törvényszéke fog ítélkezni Pál felett, nem akartak újabb vereséget szenvedni. Liziász, Félix, Fesztusz és Agrippa, mindannyian kifejezésre juttatták ártatlansága felőli meggyőződésüket. Ellenségei csak az esetben remélhettek sikert, ha javukra fondorlattal befolyásolják a császárt. A késleltetés elősegíthetné ügyüket, mert időt nyernének tervük hibátlan kivitelére. Ezért bizonyos ideig vártak, mielőtt vádjaikat személyesen benyújtanák az apostol ellen. AT 297.3

Isten gondviselésében ez a késleltetés az evangélium előrehaladását eredményezte. Pál, őrzőinek jóindulatából tágas házban lakhatott, ahol szabadon találkozhatott barátaival és naponta magyarázhat- ta az igazságot azoknak, akik eljöttek annak hallgatására. Két évig így folytatta munkáját: “Hirdette az Isten országát, és tanított az Úr Jézus Krisztusról, teljes bátorsággal, minden akadályoztatás nélkül.” AT 297.4

Ez idő alatt nem feledkezett meg az általa sok országban alapított gyülekezetekről sem. Felismerte a veszélyt, mely az új hitre térteket fenyegette, s az apostol, — amennyire lehetett — igyekezett leveleiben gyakorlati tanításokkal, intelmekkel segítségükre lenni. Odaszentelt munkásokat küldött ki Rómából a munkára, nemcsak ezekhez a gyülekezetekhez, hanem olyan területekre is, amelyeket még nem látogatott meg. Ezek a munkások bölcs pásztorokként megerősítették az általa oly jól megkezdett munkát; az apostol pedig bölcs felügyeletet gyakorolhatott minden felett, mivel a velük való állandó kapcsolat által tájékoztatást nyert a gyülekezetek állapotáról és a veszélyekről. AT 298.1

Noha látszólag el volt vágva a tevékeny munkától, Pál nagyobb kiterjedésű és maradandóbb befolyást gyakorolt, mintha — az előbbi évekhez hasonlóan — szabadon utazna a gyülekezetek között. Az Úr foglyaként nagyobb befolyása volt a testvérek ragaszkodására. Krisztusért szenvedett fogsága alatt írt szavai nagyobb figyelmet és tiszteletet keltettek, mint amikor személyesen közöttük volt. Most, hogy elvették tőlük, fogták fel a hívek, mily súlyos terhet hordott érettük. Ez ideig többnyire kivonták magukat a felelősség és a teherhordozás alól azzal, hogy nincs bölcsességük, tapintatuk és rettenthetetlen tetterejük; de most, magukra maradva tapasztalatlanságukban a korábban elkerült feladatokat maguknak kellett megoldaniuk, s ezért most személyes munkájánál többre becsülték intéseit, tanácsait és utasításait. Amint értesültek hosszú fogsága alatt tanúsított bátorságáról és hitéről, ez Krisztus ügye iránti nagyobb hűségre és buzgóságra késztette őket. AT 298.2

Pál római segítőtársai között ott voltak korábbi barátai és munkatársai. Így “Lukács, a szeretett orvos” még mindig vele volt, aki elkísérte őt jeruzsálemi útján, a kétéves cézáreai fogságban és a veszélyes római hajóúton. Timóteus szintén vigaszul szolgált, “Tiikhikosz, a szeretett testvér, a hű diakónus, szolgatársam az Úrban” nemes lelkűen az apostol mellett állt. Démász és Márk szintén vele volt. Arisztarkhosz és Epafrász fogolytársa volt (Kol 4:7-11). AT 298.3

Hite megvallásának korábbi évei óta Márk keresztényi tapasztalata elmélyült. Amint Krisztus életét és halálát egyre gondosabban tanulmányozta, tisztábban látta az Üdvözítő küldetését, nehéz munkáját és küzdelmét. Mikor Jézus kezének és lábának sebhelyei feltárultak előtte, mint az emberiségért végzett szolgálatának jelei, és látta, hogy önmegtagadása az elveszettek, a pusztulásra ítéltek megmentéséhez vezet, Márk kész volt követni a Mestert az önfeláldozás útján. Most, osztozva Pál fogolysorsában, jobban felismerte, mint valaha, mily végtelen nyereség Krisztus, viszont örök veszteség a világ megnyerése és a lélek elvesztése, amelynek megváltásáért Krisztus a vérét ontotta. A nehéz próbákban Márk az apostol állhatatos, bölcs és szeretett segítője maradt. AT 299.1

Démász egy ideig állhatatos volt, de később elhagyta Krisztus ügyét. Erre vonatkozólag írja Pál: “mert Démász elhagyott engem, mivel ehhez a világhoz ragaszkodott” (2Tim 4 10). Démász földi nyereségért felcserélt minden magasztos és nemes elgondolást. Mily rövidlátó csere! Csak világi gazdagság vagy tisztelet birtokában Démász valójában szegény volt, bármily sokat is mondhatott büszkén magáénak; míg Márk, aki a szenvedést választotta Krisztusért, örök gazdagsággal rendelkezett, mert a mennyben Isten örökösének és Fia örököstársának tekintették. AT 299.2

Akik Pál római munkálkodása következtében szívüket Istennek adták, azok között volt Onézimosz, a Rómába szökött pogány rabszolga, aki megkárosította urát, Filemont, a kolossébeli keresztény hívőt. Szerető szívvel Pál megpróbált enyhíteni e szerencsétlen menekülő nyomorán és aggodalmán, aztán az igazság fényét igyekezte árasztani sötét elméjébe. Onézimosz hallgatott az élet szavára, megvallotta bűneit és Krisztus hitére tért. AT 299.3

Kegyessége és őszintesége, valamint az apostol kényelméért végzett gyöngéd gondoskodása és az evangélium ügyének előbbrevitele iránti buzgósága által Onézimosz megszerettette magát Pállal. Pál oly jellemvonásokat fedezett fel benne, amelyek hasznos segítőtárssá teszik a missziómunkában. Tanácsolta, haladéktalanul térjen vissza Filemonhoz, kérjen tőle bocsánatot és készítsen tervet a jövőre. Az apostol megígérte, hogy jótáll azért az összegért, mellyel Filemont meglopta. Minthogy készült Tükhikosszal leveleket küldeni Kisázsia különböző gyülekezeteihez, Onézimoszt vele küldte. Kemény próba volt e rabszolgának így kiszolgáltatni magát urának, akit megkárosított; de ha valóban megtért, nem vonhatta ki magát e kötelessége alól. AT 299.4

Pál a Filemonhoz intézett levél kézbesítőjévé tette Onézimoszt, amelyben az őt jellemző tapintattal és kedvességgel képviselte a bűnbánó rabszolgát, és kifejezte óhaját, hogy megtarthassa szolgálatát a jövőben. A levél, a barát és munkatárs Filemon gyengéd köszöntésével kezdődött: AT 300.1

“Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Hálát adok mindenkor az én Istenemnek, amikor megemlékezem rólad imádságaimban, mert hallok a te hitedről és szeretetedről, amely az Úr Jézus és minden szent iránt van benned, és imádkozom azért, hogy a hitünkben való közösséged eljuttasson téged mindannak a jónak a megismerésére, amely Krisztusért van bennünk.” Az apostol emlékeztette Filemont, hogy minden jó szándék és minden jó jellemvonás, amellyel bír, Krisztus kegyelmének érdeme; egyedül ez különbözteti meg a romlott és bűnös emberektől. Ugyanaz a kegyelem Isten gyermekévé és az evangélium részére hasznos munkássá teheti az alázatos bűnöst. AT 300.2

Pál serkenthette volna Filemont keresztényi kötelességére, de inkább a kérelemhez folyamodott, “...az öreg Pál, most még fogoly is Krisztusért. Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onézimoszért, aki egykor neked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos.” AT 300.3

Az apostol kérte Filemont, hogy tekintettel Onézimosz megtérésére, fogadja a bűnbánó rabszolgát saját gyermekeként és tanúsítson iránta olyan szeretetet, hogy szívesen maradjon egykori uránál, “most már nem úgy mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred”. Kifejezte óhaját, hogy engedje vissza Onézimoszt, ki fogságában úgy szolgált neki, ahogyan Filemon szolgált volna; de csak az esetben kívánja szolgálatát, ha Filemon önszántából szabadítja fel a rabszolgát. AT 300.4

Az apostol jól tudta, mily szigorral kezelték rabszolgáikat tulajdonosaik és azt is tudta, hogy Filemon mennyire felháborodott szolgájának magaviselete miatt. Megpróbálta úgy írni a levelét, hogy a legmélyebb és leggyöngédebb keresztényi érzéseket ébressze fel benne. Onézimoszt megtérése hitben testvérré tette és bármely büntetést ró ki az újonnan megtértre, úgy tekinti, mintha reá róná ki. AT 300.5

Pál önszántából vállalta át Onézimosz adósságát, hogy a bűnöst a büntetés szégyenétől megszabadítsa és így újból örvendhessen eljátszott kiváltságainak. “Ha tehát engem társadnak tartasz — írja Filemonnak —, fogadd őt úgy, mint engem. Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel. Én, Pál, saját kezemmel írom ezt, megadom neked!” AT 301.1

Mily kifejezően szemlélteti ez Krisztus szeretetét a megtérő bűnös iránt! A gazdáját megkárosító szolgának nincs semmije, amivel azt jóvátehetné. A bűnösnek, aki a szolgálat éveivel lopta meg Istent, nincs eszköze az adósság eltörlésére. Jézus a bűnös és Isten közé lép és mondja: Én megfizetem a tartozást. Kíméld meg a bűnöst; én megszenvedek helyette. AT 301.2

Miután Pál felajánlotta, hogy magára vállalja Onézimosz tartozását, emlékeztette Filemont, hogy ő mily nagy adósa az apostolnak. Önmagával tartozott neki, mert Isten Pált tette megtérésének eszközévé. Ekkor gyöngéden és komolyan kérlelte Filemont, hogy miként a szenteket felüdítette, üdítse fel az apostol lelkét, ezzel adjon okot az örömre. “Engedelmességedben bízva írok neked, mert tudom, hogy többet is megteszel annál, amit mondok.” AT 301.3

Pál filemoni levele megmutatja az evangélium befolyását a gazdag és a szolga közötti viszonyban. A rabszolgatartás elismert intézmény volt az egész római birodalomban; a legtöbb gyülekezetben volt úr és rabszolga, akikért Pál munkálkodott. Azokban a városokban, ahol több volt a rabszolga, mint a szabad lakosság, szükségesnek tartották a különösen szigorú törvényeket, hogy függő viszonyban tartsák őket. A jómódú rómainak gyakran többszáz rabszolgája volt, minden rétegből, népből és foglalkozási ágból. E gyámoltalan lények lelke és teste felett teljhatalommal rendelkeztek; tetszésük szerint róhattak ki rájuk bármilyen fájdalmas büntetést. Ha közülük valaki bosszúból vagy önvédelemből kezét tulajdonosa ellen felemelte, a vétkest és egész családját embertelen módon kiirthatták. A csekély mulasztást, baleset okozását vagy gondatlanságot gyakran kegyetlen módon büntették meg. AT 301.4

Néhányan emberségesebbek és elnézőbbek voltak szolgáik iránt, azonban a gazdagok és a nemesek nagy többsége, akik féktelenül belemerültek a testi vágy, a szenvedély és az étvágy kielégítésébe, rabszolgáikat szeszélyeik és zsarnokságuk nyomorult áldozataivá tették. Az egész rendszer reménytelenül megalázó volt. AT 302.1

Nem az apostol feladata volt, hogy önkényesen megdöntse vagy hirtelen megváltoztassa a társadalmi rendet. Ilyen kísérlettel csak az evangélium sikerét akadályozta volna. Ellenben oly elveket tanított, amelyek alapjaiban támadták a rabszolgaságot és amelyek megvalósítása az egész rendszert bizonyára aláássa. “...és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3:17) — jelentette ki az apostol. Ha egy rabszolga megtért, tagjává vált Krisztus testének; úgy kellett szeretni és kezelni, mint testvért, mint aki gazdájával örököstárs Isten áldásaiban és az evangélium kiváltságaiban. Másrészt a szolgáknak teljesíteniük kellett kötelességeiket; “ne látszatra szolgáljatok, mintha embereknek akarnátok tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként cselekedjétek Isten akaratát: lélekből” (Ef 6:6). AT 302.2

A kereszténység az egység erős kötele az úr és a szolga, a király és alattvalója, az evangélium szolgája és a lezüllött bűnös között, aki Krisztusban megtisztult bűneitől. Valamennyit ugyanaz a vér mosta fehérre, ugyanaz a Lélek elevenítette meg; eggyé lettek Krisztus Jézusban. AT 302.3