Az apostolok története

Az utazás és a hajótörés

(Az apostolok cselekedetei 27; 28:1-10)

Végre Pál útban volt Rómába! “Miután úgy határoztak, hogy hajón szállítanak bennünket Itáliába — írja Lukács —, átadták Pált a többi fogollyal együtt a császári csapatból való Juliusz nevű századosnak. Azután felszálltunk egy adramittiumi hajóra, amely Ázsia tartomány partvidékét akarta behajózni, és elindultunk. Velünk volt a thesszalonikai macedón Arisztarkhosz is.” AT 289.1

A kereszténység első századában a tengeri utazás különös nehézséggel és veszéllyel járt. A tengerészek útjukat nagyobb részt a nap és a csillagok állásához igazították és ha ezek nem voltak láthatók, az a vihar jele volt, s a hajótulajdonosok nem mertek a nyílt tengerre kihajózni. Az év egy része alatt a biztonságos hajózás majdnem lehetetlen volt. AT 289.2

Pál apostolnak most el kellett viselnie a megpróbáltatásokat, melyek megbilincselt fogolyként osztályrészéül jutottak az Itáliába vivő hosszú és fárasztó úton. Jelentősen enyhítette nehéz sorsát az a körülmény, hogy Lukács és Arisztarkhosz elkísérhették. Pál később a Kolossébeliekhez írt levelében “fogolytárs” — ként hivatkozik utóbbira (Kol 4:10), aki önként osztozott fogságában, hogy szenvedései között szolgálatára lehessen. AT 289.3

Az út eleinte kedvező volt. Következő nap horgonyt vetettek Szidón kikötőjében. Itt Juliusz százados “emberségesen bánt Pállal” és tájékozott lévén, hogy keresztények élnek a városban “megengedte, hogy elmenjen barátaihoz, és azok gondoskodjanak róla”. Az apostol ezt az engedélyt nagyra értékelte, mivel egészségi állapota gyenge volt. AT 289.4

Szidónt elhagyva a hajó szembeszéllel küzdött; és mivel ez a helyes irányból elsodorta, csak lassan haladt előre. A százados Lícia tartományában, Mirában, egy nagy alexandriai hajóra talált, mely útban volt az itáliai partok felé, és foglyait azonnal átszállította erre. Azonban még mindig ellenszelet kaptak, ami igen megnehezítette a hajó haladását. Lukács írja: “Több napig tartó lassú hajózás után nagy nehezen jutottunk el Knidoszig; de mivel a szél miatt nem tudtunk kikötni, elhajóztunk Kréta alatt Szalmóné közelében. Nagy nehezen elhaladtunk mellette, és eljutottunk egy helyre, amelyet Szépkikötőnek neveznek.” AT 289.5

A kedvező szél bevárásáig bizonyos ideig a Szépkikötőben kényszerültek maradni. A tél gyorsan közeledett, a “hajózás is veszedelmessé vált”, s akire a hajót bízták, feladta a reményt, hogy elérjék a célállomást, mielőtt a tengeri hajózás időszaka ez évre befejeződik. Most egyetlen kérdést kellett eldönteni, hogy a Szépkikötőben maradjanak-e, avagy alkalmasabb helyet keressenek a telelésre? AT 290.1

E kérdést komolyan megvitatták és végül a századossal Pál elé tárták, mert megnyerte a hajósok és a katonák tiszteletét. Az apostol habozás nélkül ajánlotta, maradjanak ott, ahol vannak. Azt mondta: “...látom, hogy a további hajózás nem csak a rakományra és a hajóra, hanem életünkre nézve is veszélyessé válik.” Azonban a kormányos és a hajó tulajdonosa, sőt az utasok és a személyzet többsége sem akarta ezt a tanácsot elfogadni. “A kikötő nem volt alkalmas a telelésre, s ezért a többség úgy döntött, hogy továbbhajóznak onnan, hátha eljutnak Főnixbe, ahol áttelelhetnek. Ez Kréta egyik kikötője, amely délnyugat és északnyugat felé néz.” AT 290.2

A százados a többség véleménye szerint döntött. Ennek megfelelően, “mivel... déli szél kezdett fújni”, Szépkikötőt elhagyták, abban a reményben, hogy a kívánt kikötőt minél előbb elérik. “Nemsokára azonban... szélvihar csapolt le... az magával ragadta a hajót, úgyhogy nem tudott a széllel szemben haladni.” AT 290.3

A vihartól sodorva a hajó a kis Klauda szigethez közeledett. Ennek védelme alatt a hajósok a legrosszabbra készültek fel. A mentőcsónak, ami a hajó süllyedése esetén a menekülés egyetlen eszköze, a hajóhoz volt kötve, minden pillanatban összezúzódhatott. Első teendő volt, hogy ezt a csónakot a fedélzetre húzzák. Azután megtettek minden óvintézkedést, hogy megerősítsék és a viharral szemben ellenállóbbá tegyék a hajót. A kis sziget által nyújtott csekély védelem nem sokáig tartott és csakhamar erőteljes viharnak voltak ismét kitéve. AT 290.4

A vihar egész éjjel tombolt és — minden óvintézkedésük ellenére — a hajó léket kapott. “...másnap kidobálták a hajóterhet... ”. Ismét eljött az éjszaka, de a szél nem enyhült. A viharvert hajót az összetört árboccal és szakadt vitorláival ide-oda dobálta a tomboló szél dühe. Amint a hajó hányódott és ingott a vihar lökése alatt, minden pilanatban úgy látszott, hogy a recsegő hajógerendák engednek. A lék gyorsan nagyobbodott, az utasok és a hajószemélyzet állandóan szivattyúzta a vizet. Senki számára nem volt a fedélzeten pillanatnyi pihenés. “...harmadnap pedig a hajó felszerelését dobálták ki saját kezükkel — írja Lukács. — Mivel pedig sem a nap, sem a csillagok nem látszottak több napon át, és erős vihar tombolt, végül elveszett megmenekülésünk minden reménye.” AT 290.5

Tizennégy napig hányódtak, sem napot, sem csillagokat nem látva. Az apostol, noha testileg maga is szenvedett, a legsötétebb órákban is a reménység szavait szólta és minden szükségben segítséget nyújtott. Hitben ragadta meg a végtelen Hatalom karját és szívét Istenre bízta. Nem aggodalmaskodott önmagáért; tudta, hogy Isten megőrzi, mivel Rómában bizonyságot kell tennie Krisztus ígazságáról. De szíve szánakozva sóvárgott a körülötte levő szegény lelkekért, akik bűnösök, megalázottak voltak, és készületlenek a halálra. Midőn komolyan könyörgött Istenhez, kímélje meg életüket, kinyilatkoztatást kapott imája meghallgatásáról. AT 291.1

A szélcsendet kihasználva, Pál felment a fedélzetre és fennhangon így szólt: “Az lett volna a helyes, férfiak, ha rám hallgattok, és nem indulunk el Krétából, hogy elkerüljük ezt a veszélyt és ezt a kárt. Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.” AT 291.2

E szavak reményt adtak. Az utasok és a hajósok fölocsúdtak fásultságukból. Még mindig sok tennivaló akadt és minden erejüket meg kellett feszíteniük, hogy elhárítsák a pusztulást. AT 291.3

A sötétben való hányódás tizennegyedik éjszakáján, “...éjféltájban” hullámtörés moraját hallották, “...gyanították a hajósok, hogy valamilyen szárazföldhöz közelednek. Lebocsátották a mérőónt, és húsz ölet állapítottak meg. Amikor pedig kissé továbbmentek és ismét lebocsátották, tizenöt ölet állapítottak meg. De mivel féltek — írja Lukács —, hogy esetleg sziklás helyre vetődünk, a hajó farából négy horgonyt vetettek ki, alig várva a virradatot.” AT 291.4

Hajnaltájban viharos part körvonala látszott ködösen, de a táj ismeretlen volt. Oly nyomasztó volt a helyzet, hogy a pogány hajósok, elvesztve minden bátorságukat “...meg akartak szökni a hajóról... azzal az ürüggyel, hogy a hajó orrából akarnak horgonyokat kifeszíteni”, azon fáradoztak, hogy a mentőcsónakot leeresztik. Amikor Pál észrevette szándékukat, így szólt a századoshoz és a katonákhoz: “Ha ezek nem maradnak a hajón, akkor ti sem menekülhettek meg.” A katonák azonnal “...elvágták a mentöcsónak köteleit, és hagyták, hogy elsodorja az ár”. AT 292.1

A legválságosabb óra még előttük volt. Pál ismét bátorító szavakat mondott, és kérte a hajósokat és az utasokat, hogy valamit egyenek, mondván: “Ma a tizennegyedik napja, hogy étlen várakoztok, és semmit sem ettetek. Ezért intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja. Mert közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszál sem a fejéről. AT 292.2

E szavak után vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte, és enni kezdett.” Erre a kimerült és elcsüggedt tömeg — kétszázhetvenhat lélek, akik Pál nélkül teljesen kétségbeestek volna —, követte az apostol példáját és evett. “Miután jóllaktak, a gabonát a tengerbe szórva könnyítettek a hajón.” AT 292.3

Teljesen megvirradt, de semmit sem láttak, nem tudták meghatározni, hol vannak. “...egy öblöt vettek észre, amelynek lapos volt a partja. Elhatározták, hogy ha tudják, erre futtatják rá a hajót. A horgonyokat eloldották, és a tengerben hagyták, egyúttal a kormányrúd tartóköteleit is megeresztették, és az orrvitorlát szélnek feszítve igyekeztek a part felé. Mikor azonban a földnyelvhez értek, ráfuttatták a hajót, amelynek orra befúródva ott maradt mozdulatlanul, hátsó része pedig a hullámveréstől kezdett szakadozni.” AT 292.4

Ekkor Pált és a többi foglyot még a hajótörésnél is rettenetesebb sors fenyegette. A katonák látták, hogy miközben a partra jutni igyekeznek, lehetetlen megtartani a rájuk bízott foglyokat. Mindenkinek elegendő tennivalója van, hogy önmagát megmentse. Mégis, ha a foglyok egyike elveszne, az érettük felelős életével fizet. Ezért a katonák az összes foglyot meg akarták ölni. A római törvény ezt a ke- gyetlen eljárást jóváhagyta és tervüket véghez is vitték volna, ha nem arról a személyről van szó, akinek mindannyian elkötelezettek voltak. Juliusz százados tudta, hogy Pál eszköz volt a hajó fedélzetén tartózkodók, valamennyiük életének megmentésében, továbbá meg volt győződve, hogy az Úr volt vele és félt neki ártani. Megparancsolta, “...hogy akik úszni tudnak, azok ugorjanak először a tengerbe, és meneküljenek a szárazföldre, azután a többiek pedig, ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. Így történt, hogy mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre.” Amikor a névsort felolvasták, senki sem hiányzott. AT 292.5

Málta barbár népe szívesen fogadta a hajótörötteket, “...tüzet raktak — írja Lukács —, és a ránk zúduló eső és a hideg miatt mindnyájunkat befogadtak.” Pál is tevékenyen részt vett a munkában, hogy társai segítségére legyen. “Amikor Pál összegyűjtött egy csomó rőzsét, és a tűzre tette, egy vipera jött elő a melegből, és a kezébe mart.” A körülötte állók rettenetesen megijedtek és amikor láncairól látták, hogy Pál fogoly, így szóltak egymáshoz: “Bizonyára gyilkos ez az ember, aki a tengerből kimenekült ugyan, de az isteni bosszúállás nem hagyja élni.” Pál pedig lerázta és bedobta az állatot a tűzbe, anélkül, hogy az árthatott volna neki. Ismerve annak mérgező voltát, a nép várta, hogy a következő pillanatban borzalmas kínok között esik össze. “Mikor azonban a hosszas várakozás után azt látták, hogy nem történik semmi baja, megváltozott a véleményük, és azt mondták róla, hogy isten.” AT 293.1

A három hónap alatt, míg a hajó utasai Máltán tartózkodtak, Pál és munkatársai kihasználtak minden alkalmat az evangélium prédikálására. Az Úr figyelemre méltó módon munkálkodott általuk. Pál kedvéért az egész hajótörött társasággal szeretettel bántak, igyekeztek szükségleteiket minden tekintetben kielégíteni, és amidőn Máltát elhagyták, bőségesen ellátták őket minden szükséges útravalóval. Ott-tartózkodásuk főbb eseményeit Lukács röviden így foglalja össze: AT 293.2

“Azon a környéken volt a sziget elöljárójának, Publiusznak a birtoka, aki befogadott minket, és három napon át nagyon barátságosan megvendégelt. Történt pedig, hogy Publiusz apja lázrohamoktól és vérhastól gyötörve ágynak esett. Pál bement hozzá, és miután imádkozott, rátette a kezét, és meggyógyította. Miután ez megtörtént, a többi beteg szigetlakó is odament hozzá, és ő meggyógyította őket. Ezért nagy megbecsülésben részesítettek minket, és amikor elhajóztunk, elláttak bennünket minden szükséges dologgal.” AT 293.3