Az apostolok története

Megszentelt szolgálat

Életével és tanításával Krisztus az Istentől eredő önzetlen szolgálat tökéletes példáját adta. Isten nem önmagának él. A világ teremtése és minden dolog fenntartása által állandóan másoknak szolgál. “...aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak” (Mt 5:45). A szolgálat ez eszményét az Atya a Fiára bízta. Jézust az emberiség elé állította, hogy példaadásával tanítsa, mit jelent a szolgálat. Egész életét a szolgálat törvénye alá rendelte. Mindenkinek szolgált és mindenkin segített. AT 236.1

Jézus újra és újra megpróbálta ezt az alapelvet tanítványaiban felépíteni. Amikor Jakab és János eléje tárták elsőbbségi kívánságukat, így felelt nekik: “...aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mt 20:26-28). AT 236.2

Mennybemenetele óta Krisztus tovább folytatja művét e földön, s választott követei által szól az emberekhez és segít szükségleteikben. Az egyház magasztos feje Isten által rendelt emberi eszközök segítségével felügyeli művét, hogy képviselőjeként tevékenykedjenek. AT 236.3

Akiket Isten elhívott, hogy az Ige hirdetésével és tanításával munkálkodjanak egyháza építésén, azoknak a megbízása komoly felelősség. Krisztus helyett kérik embertársaikat, hogy béküljenek meg Istennel, és e küldetésüket csak akkor teljesíthetik, ha felülről kapnak bölcsességet és erőt. AT 236.4

Krisztus szolgái a gondjukra bízott nép lelki vezetői. Munkájuk az őr munkájához hasonlít. Az ókorban gyakran őröket állítottak a város falaira, ahonnan előnyös helyzetükből áttekinthették az őrizendő fontos területeket és az ellenség közeledtéről jelzést adhattak. Hűségüktől függött a város egész lakosságának biztonsága. Meghatározott időközökben kiáltaniuk kellett egymásnak, jelezve, hogy valamennyien ébren vannak és senkinek nem esett baja. A bátorító vagy figyelmeztető kiáltás egyik személytől a másikig hangzott, mindegyik ismételte azt, s az az egész város körül visszhangzott. AT 236.5

Az Úr kijelenti minden szolgájának: “Emberfia! Téged ilyen őrállóvá tettelek Izráel házában. Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben! Ha ezt mondom a bűnösnek: Bűnös vagy, meg kell halnod! — és te nem mondod meg, és nem figyelmezteted a bűnöst, hogy rossz úton jár, akkor az a bűnös meghal ugyan bűne miatt, de vérét tőled kérem számon. De ha te figyelmeztetted a bűnöst, hogy térjen meg útjáról... te megmentetted a lelkedet” (Ez 33:7-9). AT 237.1

A próféta szavai kinyilatkoztatják azok ünnepélyes felelősségét, akik Isten egyháza őrizőinek és titkai sáfárainak lettek rendelve. Nékik őrökként kell állmok Sion falán, hogy az ellenség közeledtére a riadó hangját hallassák. A lelkek a kísértésben veszélybe kerülnek és elvesznek, ha Isten szolgái hűtlenek megbízatásukhoz. Ha bármi okból lelkileg eltompulnak és képtelenek a veszélyt felismerni, mivel elmulasztották az elveszendő ember figyelmeztetését, Isten az elveszettek vérét kezükből követeli meg. AT 237.2

A Sion falán álló őrök kiváltsága, hogy Isten közelében éljenek és Lelkének befolyása iránt oly érzékenyek legyenek, hogy általuk dolgozva elmondhassa férfiaknak és nőknek a rájuk leselkedő veszélyt, és megmutathassa nekik a biztonságos helyet. Nékik hűségesen kell figyelmeztetni őket a törvényszegés biztos következményére és hűségesen kell őrizniük az egyház érdekeit. Éberségük sohasem lankadhat. Részük olyan munka mely lényük minden képességének gyakorlását kívánja meg tőlük. Szavuk a trombita hangjaként kell megszólaljon, és sohasem adhatnak bizonytalan hangot. Ne a bérért munkálkodjanak, hanem azért, mert másként nem tehetnek, mivel tudják, jaj nekik, ha nem prédikálják az evangéliumot. Isten választottai megszentelt vérrel lettek elpecsételve, hogy embereket mentsenek meg a fenyegető pusztulástól. AT 237.3

A lelkész, aki Krisztus munkatársa mélyen átérzi munkájának, erőfeszítésének és áldozatának szentségét, mely szükséges annak eredményes véghezviteléhez. Nem gondol saját kényelmére vagy érdekére. Nem gondol önmagára. Az elveszett juh keresésében észre sem veszi, hogy fáradt, fázik vagy éhes. Egyetlen célja az elveszett megmentése. AT 237.4

Aki Immánuel véráztatta zászlaja alatt szolgál, oly munkát végez, mely hősies erőfeszítést és türelmes kitartást igényel. Azonban a kereszt harcosa rendíthetetlenül áll a csata élvonalában. Amikor az ellenség támadja őt, az erősséghez fordul segítségért, és amint az Úr elé tárta Szavában adott ígéreteit, a pillanat kötelességére erőt kap. Felismeri, hogy felülről jövő erőre van szüksége. Az elnyert győzelem nem vezeti öndicséretre, hanem arra készteti, hogy egyre inkább a Mindenhatóra támaszkodjék. Ebben az erőben bízva képes az üdvüzenet oly erőteljes bemutatására, hogy az mások elméjében visszhangra talál. AT 238.1

Az Ige tanítója ima és az Ige tanulmányozása által tudatos, élő összeköttetésben kell legyen Istennel, mert ebben van erejének forrása. Istennel való közössége a lelkész erőfeszítésének nagyobb erőt ad, mint prédikációjának befolyása. Ez erőtől nem szabad magát megfosztania. Komolyan perlekedjen Istennel, hogy erősítse meg kötelességében és küzdelmében, ajkait pedig érintse élő tűzzel. Gyakran igen gyengén kapaszkodik Krisztus követe az örök valóságokba. Ha az emberek Istennel akarnak járni, elrejti őket a szikla hasadékába. Így betakarva láthatják Istent, miként Mózes látta Őt. A tőle nyert erő és világosság által többet érthetnek meg, többet végezhetnek el, mint amennyit véges véleményük lehetségesnek tartott. AT 238.2

Sátán ravaszsága a csüggedőkkel szemben a legsikeresebb. Amikor a lelkészt a csüggedés legyőzéssel fenyegeti, akkor szükségeit tárja fel Isten előtt. Pál is akkor bízott legjobban Istenben, amikor sötét felhők tornyosultak felette. Mindenkinél jobban ismerte a szenvedést, de halljuk meg győzelmi kiáltását, miközben a kísértéstől és küzdelemtől szorongatva a menny felé haladt: “Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2Kor 4:17-18). Tekintetét Pál állandóan a láthatatlan és örökkévaló dolgokra irányította. Annak tudatában, hogy természetfeletti hatalmakkal kellett küzdenie, Istenbe vetette bizalmát, és ez volt ereje, Őt, a láthatatlant látva a lélek erőt nyer, s az értelem és a jellem fölött a világ ereje megtörik. AT 238.3

A pásztor gyakran menjen a nép közé, akikért dolgozik, hogy megismerésük által tanítását szükségletükhöz tudja alkalmazni. Mikor a lelkész befejezte igehirdetését, munkája ekkor kezdődik el. Személyes munkát kell végeznie. Keresse fel az embereket otthonaikban, komolyan és alázatosan beszéljen és imádkozzon velük! Vannak családok, kikhez Isten Igéjének igazsága sohasem érne el, ha kegyelmének sáfárai nem térnének be otthonukba és nem mutatnák meg nekik a magasabb rendű utat. Akik e munkát végzik, azoknak szíve Krisztus szívével kell együtt dobogjon. AT 238.4

Sokat foglal magában ez a parancs: “...Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam” (Lk 14:23). Tanítsák az igazságot a lelkészek családoknak, férkőzzenek közel azokhoz, akikért fáradoznak és amint így együtt munkálkodnak Istennel, felruházza őket lelki erővel. Krisztus vezeti őket munkájukban, szavakat ad a beszédre, melyek mélyen bevésődnek hallgatóik szívébe. Minden lelkész előjoga, hogy Pállal együtt mondhassa: “Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek az Isten teljes akaratát.” “Semmit sem hallgattam el abból, ami hasznos, hanem inkább hirdettem és tanítottam azt nektek nyilvánosan és házanként. Bizonyságot tettem... az Istenhez való megtérésről és a mi Urunkban, Jézusban való hitről” (ApCsel 20:27, 20-21). AT 239.1

Az Üdvözítő házról házra járt, gyógyította a betegeket, vigasztalta a gyászolókat, nyugtatta a megszomorodottakat és felemelte a lesújtottakat. Kicsiny gyermekeket vett karjába és megáldotta őket; a reménység és vigasz szavait mondta a megfáradt anyáknak. Kifogyhatatlan gyengédséggel és kedvességgel nézett szembe az emberi jaj és szenvedés minden formájával. Nem magáért, hanem másokért dolgozott. Mindenki szolgája volt. Az volt étele és itala, hogy reményt és erőt adjon azoknak, akikkel kapcsolatba került. Amint a férfiak és az asszonyok az ajkáról elhangzó igazságot hallgatták, mely különbözött a rabbik által tanított hagyományoktól és tantételektől, reménység kelt bennük. Tanításában komolyság volt, mely meggyőző erővel hatolt szívükbe. AT 239.2

Isten szolgáinak meg kell tanulniuk Krisztus munkamódszerét, hogy előhozhassák Igéjének tárházából mindazt, amivel ellátják azok lelki szükségleteit, akikért fáradoznak. Csak így teljesíthetik megbízatásukat. Ugyanaz a Lélek, aki Krisztusban lakozott és állandóan továbbította hozzá az Atyjától kapott tanításokat, ismeretük forrása és hatalmuk titka kell legyen, miközben a világban a Megváltó munkaját végzik. AT 239.3

Néhányan, akik lelkészként dolgoztak, eredménytelenek voltak, mert figyelmüket nem szentelték osztatlanul az Úr művének. A Megváltó számára történő lélekmentés nagy feladatán kívül a lelkésznek ne legyen más érdeklődési köre. A halászok, kiket Krisztus elhívott, azonnal otthagyták hálóikat és követték Őt. A lelkészek nem végezhetnek elfogadható munkát Istennek, ha egyidejűleg személyes üzleti vállalkozások terheit hordozzák. Az érdeklődés ily megosztása elhomályosítja lelki érzékenységüket. Értelmüket és szívüket földi dolgok foglalják el, és Krisztus szolgálata másodrendűvé válik. Isten munkaját körülményeikhez igazítják, ahelyett hogy a körülményeket alakítanák Isten kívánságához. AT 240.1

Magasztos hivatásában a lelkésznek minden erejére szüksége van. Ereje legjava Istent illeti meg. Ne kezdjen üzleti vagy bármilyen más vállalkozásba, ami elvonná nagy munkájától! Pál kijelentette: “Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta” (2Tim 2:4). Így hangsúlyozza az apostol annak a szükségességét, hogy a lelkész feltétel nélkül szentelje oda magát Mestere szolgálatára. Az a lelkész, aki teljesen Istennek szenteli magát, visszautasítja az üzleti ügyekbe való bonyolódást, melyek akadályozzák szent hivatásának betöltésében. Nem törekszik földi megbecsülésre vagy gazdagságra; egyetlen célja, hogy másoknak a Megváltóról beszéljen, aki önmagát adva az embereknek az örök élet gazdagságát hozta. Nem az a leghőbb vágya, hogy kincseket halmozzon e világban, hanem hogy a közömbösök és hitetlenek figyelmét az örök valóságokra irányítsa. Felkérhetik, hogy kezdjen világi nyereséget ígérő vállalkozásba, de az ilyen kísértésre így válaszol: “Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mk 8:36). AT 240.2

Sátán ezt az indítékot tárta Krisztus elé, tudván, hogy ha elfogadja, a világot soha sem fogja megváltani. Különböző formában ugyanezzel a kísértéssel próbálkozik Isten szolgáinál ma, tudván, hogy azok, akiket rászedett, ezáltal hűtlenek lesznek megbízatásukhoz. AT 240.3

Isten nem akarja, hogy szolgái gazdagságra törekedjenek. Pál e tekintetben így írt Timóteusnak: “Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak. Te pedig, Isten embere, kerüld ezeket. Ellenben törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre.” Példával, valamint tanítással Krisztus követe parancsolja meg a gazdagoknak, “... ne legyenek gőgösek, és ne a bizonytalan gazdagságban reménykedjenek, hanem Istenben, aki megélhetésünkre mindent bőségesen megad nekünk. A gazdagok tegyenek jót, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, adakozzanak szívesen, javaikat osszák meg másokkal, gyűjtsenek maguknak jó alapot a jövendőre, hogy elnyerjék az igazi életet” (1 Tim 6:10-11, 17-19). AT 241.1

Pál apostol tapasztalatai és a lelkészi munka szentségére vonatkozó tanításai segítség és ihletett forrás az evangélium szolgálatában tevékenykedőknek. Pál szíve szeretettől izzott a bűnösökért és minden erejét a lélekmentés munkájára fordította. Nem élt nála önzetlenebb és kitartóbb munkás. Az elnyert áldásokat nagy előnyként értékelte, amit fel kell használnia mások javára. Nem mulasztotta el a Megváltóról való beszélgetés vagy a bajbajutottak segítésének alkalmait. Helyről helyre járt és Krisztus evangéliumát hirdette, gyülekezeteket alapított. Mindenütt, ahol hallgatókra talált, közömbösítette a rosszat és lábukat az igazság ösvényére irányította. AT 241.2

Pál sohasem feledkezett meg az általa alapított gyülekezetekről. Ő és Barnabás minden misszióút befejezése után ismét ugyanazon az úton tértek vissza, és az általuk alapított gyülekezeteket meglátogatták, s azokból oly férfiakat választottak, akiket ki tudtak képezni az evangélium hirdetésére. AT 241.3

Pál eme munkája fontos tanítást tartalmaz napjaink lelkészei számára. Az apostol munkája részévé tette, hogy fiatal embereket képezzen ki a lelkészi hivatásra. Magával vitte őket misszióútjaira, így tapasztalatra tettek szert, ami később felelősségteljes tisztség betöltésére képesítette őket. Amikor elvált tőlük, mindig kapcsolatban maradt munkájukkal. Timóteushoz és Tituszhoz intézett levelei bizonyítják, mennyire óhajtotta eredményességüket. AT 241.4

Tapasztalt munkások nemes munkát végeznek ma, amikor — ahelyett, hogy minden terhet maguk hordoznak — fiatal munkásokat képeznek ki és terhet helyeznek vállukra. AT 241.5

Pál sohasem felejtette el a rajta, mint Krisztus szolgáján nyugvó felelősséget és azt, hogy Isten számon kéri, ha hűtlensége következtében lelkek vesznek el. Az evangéliumról kijelentette: “Ennek szolgájává lettem a szerint a megbízatás szerint, amelyet Isten nekem a ti javatokra adott, hogy teljesen feltárjam előttetek az Isten igéjét: mégpedig azt a titkot, amely örök idők és nemzedékek óta rejtve volt, de amely most kijelentetett az ő szentjeinek, akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag ennek a titoknak dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van: reménysége az eljövendő dicsőségnek. Mi őt hirdetjük, miközben minden embert teljes bölcsességgel intünk és tanítunk, hogy minden embert tökéletessé tegyünk a Krisztusban. Ezért fáradozom én is, és küzdök az ő ereje által, amely hatalmasan működik bennem” (Kol 1:25-29). AT 242.1

E szavak magas célt tűznek Krisztus munkásai elé, mégis ezt a célt mindenki elérheti, aki a nagy Tanító befolyásának aláveti magát és naponta tanul Krisztus iskolájában. Isten korlátlan hatalommal rendelkezik, és az a lelkész, aki nagy szükségében körülveszi magát az Úrral, biztos lehet, hogy megkapja azt, ami hallgatói részére akar lenni, az élet illata az életre. AT 242.2

Pal írásai mutatják, hogy az evangélium lelkésze a tanított igazság példája kell legyen. “Senkinek semmiféle megütközést nem okozunk, hogy ne szidalmazzák szolgálatunkat.” Saját munkájáról, a korinthusi hívőkhöz írt levelében mondja: “hanem úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, verésekben, bebörtönzésben, fáradozásban, virrasztásban, böjtölésben, tisztaságban, ismeretben, türelemben, jóságban, Szentlélekben, képmutatás nélküli szeretetben, az igazság igéjével, Isten erejével, az igazság jobb és bal felöl való fegyvereivel, dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, mint ámítók és igazak, mint ismeretlenek és jól ismertek, mint halálra váltak, és íme, élők, mint megfenyítettek és meg nem öltek, mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden” (2Kor 6:3-10). AT 242.3

Titusznak ezt írta: “Az ifjakat ugyanígy intsd, hogy legyenek józanok mindenben; te magad légy példaképük a jó cselekedetekben, mutass nekik a tanításban romlatlanságot és komolyságot, beszéded legyen feddhetetlen és egészséges, hogy megszégyenüljön az ellenfél mivel semmi rosszat sem tud mondani rólunk” (Tit 2:6-8). AT 242.4

Isten szemében semmi sem oly becses, mint azok a szolgák, kik a föld puszta helyeire mennek, hogy elvessék az igazság magvát, előre tekintve az aratásra. Csak Krisztus tudja felmérni szolgái aggodalmát; amint az elveszetteket keresik. Lelkét árasztja rájuk és fáradozásuk által a lelkek a bűntől az életszentség felé fordulnak. AT 243.1

Isten férfiakat hív, akik készek megválni birtokuktól, üzletüktől és — ha szükséges — családjuktól is, hogy misszionáriusai legyenek. A hivásra válaszolnak. Már a múltban is voltak férfiak, akiket Isten iránti szeretetük és az elveszettek szüksége késztette, hogy lemondjanak otthonuk kényelméről, barátaik társaságáról, sőt még feleségükről és gyermekükről is, hogy idegen országokba a bálványimádók, civilizálatlanok közé menjenek a kegyelem üzenetének hirdetésére. Sokan a támadásokban életüket vesztették, de mások betöltötték helyüket a munka folytatására. Krisztus ügye így haladt előre lépésről lépésre; a könnyek között elhintett mag gazdag aratást eredményezett. Isten ismerete messze földre terjedt és kitűzték a kereszt zászlaját a pogány földeken. AT 243.2

Egyetlen bűnös megmentéséért a lelkész a végsőkig tegyen erőfeszítést! Az Isten által teremtett és Krisztus által megváltott léleknek nagy az értéke az előtte levő lehetőségek, a neki ajándékozott lelki előrehaladás, a rendelkezésére álló képességek — ha Isten szava élteti azokat — és a halhatatlanság miatt, amelyet az evangéliumban ajándékozott reménység által nyerhet. És ha Krisztus elhagyta a kilencvenkilencet, hogy megkereshesse és megmenthesse az egy elveszett juhot, van-e mentségünk, ha ennél kevesebbet teszünk? Nem a szent felelősség elárulása és Isten megsértése az, ha nem úgy végezzük munkánkat, ahogy Krisztus munkálkodott, és nem úgy áldozunk, ahogyan Ő áldozott? AT 243.3

Az igaz lelkész szíve a lélekmentés hő vágyával van telve. Idejét és erejét odaáldozza és nem riad vissza a legfárasztóbb erőfeszítésektől sem, hiszen másoknak is hallaniuk kell azt az igazságot, amely lelkének örömet, békét és boldogságot hozott. Krisztus Lelke nyugszik meg rajta. Őrködik a lelkek felett, mint aki számot ad róluk. A Kálvária keresztjére tekintve, szeme a felemelt Megváltót látja, s megnyugodva kegyelmében, munkálkodik Istenért, bízva abban, hogy mint pajzsa, ereje, eredményessége mindvégig vele lesz. Isten szeretetével vegyített bizalommal keresi a lelkeket, hogy Jézus számára megnyerje őket, és a mennyben “az elhívottak, a választottak és hűségesek”(Jel 17:14) közé számlálják. AT 243.4