Az apostolok története

33/59

A bőkezű gyülekezet

A korinthusiakhoz írt első levelében Pál eligazította a hívőket az Isten földi művének támogatását szolgáló általános alapelveket illetően. Érdekükben végzett apostoli munkájáról írva kérdezi: AT 221.1

“Ki katonáskodott valaha is a saját zsoldján? Ki ültet szőlőt úgy, hogy nem eszik a terméséből? Vagy ki az, aki nyájat legeltet, és nem iszik a nyáj tejéből? Vajon csak emberi módon mondom-e ezeket, vagy nem ugyanezt mondja-e a törvény is? Mert Mózes törvényében meg van írva: ‘A nyomtató ökör száját ne kösd be.’ Vajon az ökörről gondoskodik-e így az Isten? Nem teljes egészében értünk mondja ezt? Bizony, értünk íratott meg, hogy aki szánt, reménységgel kell szántania, és aki csépel, azzal a reménységgel csépeljen, hogy részesedik a termésből.” AT 221.2

Majd így kérdezi tovább az apostol: “Ha mi nektek a lelki javakat vetettük, nagy dolog-e az, ha földi javaitokból fogunk aratni? Ha mások részesedhetnek ezekből, miért nem inkább mi? De mi nem éltünk ezzel a szabadsággal, hanem mindent elviselünk, hogy semmi akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé. Nem tudjátok, hogy akik a templomi szolgálatokat végzik, a szenthelyből származó eledellel élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárra vitt adományokból részesednek? Így rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek” (1 Kor 9:7-14). AT 221.3

Az Úr tervére utal az apostol a templomban szolgálatot teljesítő papok eltartását illetőleg. Akiket erre a szent hivatásra elkülönítettek, azokat testvéreik tartották el, akiknek lelki áldásokkal szolgáltak. “Azoknak, akik Lévi fiai közül kapják a papságot, szintén van parancsuk arra, hogy tizedet szedjenek a néptől a törvény szerint: ebben az esetben tehát saját testvéreiktől...” (Zsid 7:5). Lévi törzsét az Úr választotta ki, hogy végezzék a templommal és a papsággal kapcsolatos szent szolgálatokat. A papról viszont azt mondta: “Mert őt választotta ki Istened, az Úr..., hogy ott álljon és szolgáljon az Úr nevével...” (5Móz 18:5). Minden jövedelem tizedét az Úr saját tulajdonaként igényelte; a tized visszatartását lopásnak tekintette. AT 221.4

E terv Isten szolgáit támogatta és erre hivatkozott Pál, amikor mondta: “Így rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek.” Később, Timóteushoz intézett levelében még azt írja: “Méltó a munkás a maga bérére” (lTim 5:18). AT 222.1

A tized fizetése azonban csak egy része volt Isten tervének szolgálata fenntartására. Számos adományt és áldozatot írt elő. A zsidó rendszer a bőkezűség lelkületének ápolására tanította a népet mind Isten ügyének fenntartására, mind a szegények szükségleteinek ápolására nézve. Különös alkalmakra önkéntes adományokat adtak. Az aratás és szüret idején a föld zsengéit — búzát, bort és olajat — az Úrnak áldozták. A mező tallózását a szegényeknek tartották fenn. Juhok nyírásakor az első gyapjút, és a búza cséplésének elejét Istennek szentelték. Így volt minden állat elsőszülöttével is; de az elsőszülött fiúért váltságdíjat fizettek. Az első gyümölcsöt a szentélyben az Úr előtt kellett bemutatni, mely a papok szükségletét szolgálta. AT 222.2

A jótékonykodás ezen rendszere által az Úr oktatni kívánta az izraelitákat, hogy mindenben Ő legyen az első. Így arra emlékeztek, hogy Isten a tulajdonosa földjüknek, nyájuknak és barmaiknak. Ő adta a napfényt és az esőt; így fejlődött a vetés és ért be az aratásra. Minden, amivel rendelkeznek, az övé; ők csak javainak sáfárai. AT 222.3

Istennek nem célja, hogy a keresztények, akiknek előjoga messze felülmúlja a zsidó nemzetét, kevesebbet adjanak, mint ahogyan a zsidók adakoztak. A Megváltó kijelentette: “...Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon” (Lk 12:48). A héberektől megkívánt bőkezűség elsősorban saját nemzetük javát szolgálta. Ma Isten műve az egész földre kiterjed. Krisztus az evangélium kincsét követőinek kezébe helyezte és rájuk bízta a világ számára az üdvösség örömüzenete átadásának felelősségét. Bizonyos, hogy kötelezettségünk sokkal nagyobb, mint volt az ősi Izráelé. AT 222.4

Amint Isten műve terjed, a segélykérés egyre gyakoribb lesz. Hogy ezeknek eleget tehessünk, a keresztényeknek meg kell szívlelniük a parancsot: “Hozzátok be a raktárba az egész tizedet, hadd legyen eleség a házamban...” (Mal 3:10). Ha a hitvalló keresztények hűségesen behoznák tizedüket és adományukat, Isten tárháza megtelne. Akkor nem lenne szükség vásárok, sorsolások és szórakoztató összejövetelek szervezésére az evangélium terjesztéséhez szükséges anyagi eszközök biztosítása végett. AT 222.5

Az emberek kísértésbe esnek, hogy anyagi eszközeiket vágyaik és étvágyuk kielégítésére, személyük díszítésére vagy otthonuk szépítésére használják. Sok gyülekezeti tag nem habozik ily dolgokra bőkezűen, sőt pazarlóan költekezni. De ha az Úr tárháza számára kérnek adományt műve előrehaladására a földön, akkor haboznak. Érezvén, hogy nem tehetnek másképpen, szűkösen, sokkal kevesebbet adakoznak, mint amennyit gyakran szükségtelen élvezetekre költenek. Nem mutatnak őszinte szeretetet Isten szolgálata iránt, sem komoly érdeklődést a lelkek megmentésére. Nem csoda, hogy keresztényi életük satnya, beteges. AT 223.1

Akinek szívében Krisztus szeretete lángol, az nem tekinti csupán kötelességnek, hanem gyönyörűségnek, hogy segítse az emberre bízott legnagyobb és legszentebb mű fejlesztését — bemutatva a világnak a jóság, a kegyelem és az igazság gazdagságát. AT 223.2

A kapzsiság lelkülete viszi rá az embereket, hogy kedvtelésük kielégítésére fordítsák azt, ami Istent illeti. Ezt a lelkületet az Úr ma is éppúgy gyűlöli, mint amikor népét szigorúan dorgálta prófétája által, mondván: “Becsaphatja-e az ember az Istent? Ti mégis be akartok csapni engem! Ezt kérdezitek: Mivel akarunk becsapni? — A tizeddel és a felajánlásokkal! Átok sújt benneteket, az egész népet, mert be akartok csapni engem!” (Mal 3:8-9). AT 223.3

Az adakozó lelkület mennyei lelkület. E lelkület legmagasztosabban Krisztus keresztáldozatában nyilvánult meg. Érettünk odaadta az Atya egyszülött Fiát, és Krisztus, miután mindenről lemondott, amivel bírt, önmagát adta oda, hogy megmentse az embert. A Golgota keresztje Krisztus minden követője számára felhívás a jótékonyságra. Bemutatja alapelvét: adni, adni. “Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt” (1Jn 2:6). AT 223.4

Másrészt az önzés lelkülete Sátán lelkülete. Bemutatja az anyagias élet alapelvét: kapni, kapni. Így reméli biztosítani a boldogságot és jólétet, de a vetés gyümölcse nyomorúság és halál. AT 223.5

Amíg Isten áldást ad gyermekeinek, kötelességük nem szűnik meg: visszaadni neki az általa igényelt részt. Nemcsak az Úr részét kell odaadniuk, ami az övé, hanem hozzanak hálaáldozatot, bőséges adományokat is Isten tárházába. Örömteli szívvel áldozzák oda Terem-tőjüknek bőségük zsengéit, legkiválóbb javaikat, legjobb és legszentebb szolgálatukat. Így gazdag áldást nyernek. Isten olyanná teszi lelküket, amilyen a megöntözött kert, amelynek nincs vízhiánya. És amikor begyűjtik az utolsó nagy aratást, a talentumok használata által nyert kévék, amit a Mesterhez hoztak, önzetlenségük jutalma lesz. AT 223.6

Isten választott hírnökei, kik kemény munkába kezdenek, sose menjenek a harcba saját felelősségükre testvéreik együttérzése, segítsége és őszinte támogatása nélkül. A gyülekezeti tagok többsége bőkezű azokkal, akik felhagynak világi foglalkozásukkal, hogy szolgálatra adják magukat. Ha Isten szolgáit bátorítják, műve előrehalad. De amikor az emberi önzés visszatartja az Úr művét megillető támogatást, a szolgák keze gyengül és hasznavehetőségük gyakran komolyan megbénul. AT 224.1

Isten nemtetszése felgerjed azok ellen, akik követőinek mondják magukat, de ennek ellenére engedik, hogy az odaszentelt munkások szolgálatuk végzése közben létszükségletükben hiányt szenvedjenek. Ezek az önző emberek egykor számot adnak nemcsak az Úr pénzének felhasználásáról, hanem arról is, hogy elkedvetlenítették Isten hűséges szolgáit és szívfájdalmat okoztak nékik. Akik a prédikátori szolgálatra lettek rendelve, és erre a hívásra mindent otthagytak, hogy Isten szolgálatába lépjenek, áldozatos fáradozásaikért önmaguk és családjuk fenntartására elegendő fizetést kell kapjanak. AT 224.2

A világi foglalkozás különféle ágaiban, mind a szellemi, mind a fizikai munka terén a hűséges munkások jó fizetést kapnak. Az igazság terjesztésének munkája és lelkek Krisztushoz vezetése nem fontosabb-e bármily hétköznapi foglalkozásnál? És azoknak, akik hűségesen dolgoznak e munkában, nincs-e joguk elegendő fizetésre? Aszerint, ahogyan az erkölcsi és a testi jólétért végzett munkát becsüljük, kimutatjuk, mennyivel többre értékeljük a mennyei dolgokat a földieknél. AT 224.3

Szükséges, hogy Isten népe jó szívvel és bőségesen adakozzék, hogy a tárházban pénzalap legyen a lelkészek fenntartására és a missziós vállalkozás segítségkérésének kielégítésére. Ünnepélyes felelősség nyugszik a prédikátorokon, hogy Isten művének szükségleteit a gyülekezetek elé tárják és bőkezűségre neveljék a tagokat. Ha ezt elhanyagolják és a gyülekezetek nem adakoznak mások szükségleteire, akkor nemcsak az Úr műve szenved, hanem visszatartják azt az áldást, amelyben a hívők részesültek volna. AT 224.4

Sőt a nagyon szegények is hozzák el adományaikat Istennek. Ők is részesülnek Krisztus kegyelmében azáltal, hogy magukat megtagadva, segítenek azokon, akik náluk is nagyobb szükségben vannak. A szegény ember adománya, az önmegtagadás gyümölcse, jó illatként száll fel Isten trónjához. Az önfeláldozás minden tette erősíti az adakozó szívében a jótékonyság lelkületét és szorosabban kapcsolja ahhoz, aki gazdag volt, de érettünk szegénnyé lett, hogy az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. AT 225.1

Az özvegyasszony tette, aki két fillért — egész vagyonát — dobott a perselybe, fel lett jegyezve azok bátorítására, akik szegénységgel küzdve adományukkal Isten munkáját óhajtják támogatni. Krisztus a tanítványok figyelmét erre az asszonyra irányította aki “...egész vagyonát...” (Mk 12:44) odaadta. Többre értékelte az asszony adományát azokénál, akiknek adománya nem igényelt semmiféle önmegtagadást. Fölöslegükből szűken adtak. Hogy adakozhasson, az özvegy lemondott az életszükségletekről és Istenbe vetette bizalmát, hogy megadja mindennapi kenyerét. Róla mondta az Üdvözítő: “Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe” (Mk 12:43). Azt tanította ezáltal, hogy Isten az adományt nem annak nagysága, hanem az adakozó helyzete és indítéka szerint értékeli. AT 225.2

Pál apostol a gyülekezetek szolgálatában állandóan azon fáradozott, hogy az újonnan megtértek szívében vágyat ébresszen Isten ügye iránti nagy dolgok cselekvésére. Gyakran figyelmeztette őket a bőkezű adakozásra. Amikor az efezusi vénekkel a korábban közöttük végzett munkájáról beszélt ezt mondta: “Minden tekintetben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” “...aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten” (ApCsel 20:35; 2Kor 9:6-7). AT 225.3

A macedóniai hívők majdnem valamennyien szegények voltak földi javakban, szívük azonban túláradt az Isten és igazsága iránti szeretettől és örömmel adakoztak az evangélium fenntartására. Ha a pogány gyülekezetekben általános gyűjtést rendeztek az ínséges zsidó hívők megsegítésére, a macedóniai megtértek bőkezűségét példaképül állították a többi gyülekezet elé. Az apostol a korinthusi hívőkhöz irt levelében felhívta figyelmüket erre: “Hírt adunk nektek, testvéreim, Istennek arról a kegyelméről, amelyet Macedónia gyülekezeteinek adott. Mert a nyomorúság sok próbája között bőséges az ő örömük, és nagy szegénységükből a tisztaszívűség gazdagsága lett. Tanúskodom arról, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, és erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek” (2Kor 8:1-4). AT 226.1

A macedóniai hívőknek ez az áldozatkészsége a teljes odaszentelődés következménye volt. Isten Lelkétől késztetve “...először önmagukat adták az Úrnak...”, azután pedig készségesek voltak anyagi javaikból is önként áldozni az evangélium támogatására. Nem volt szükséges őket adakozásra serkenteni, sőt örültek a kiváltságnak, hogy a szükséges dolgokról is lemondva mások ínségén segítsenek. Ha az apostol ebben fékezni akarta őket, könyörögtek, fogadja el adományukat. Egyszerűségükben, becsületességükben és a testvérek iránti szeretetükben örömmel tagadták meg magukat, s ezáltal gazdagok voltak a jótékonyság gyümölcseiben. AT 226.2

Amikor Pál elküldte Tituszt Korinthusba a hívők erősítésére, utasította, építse be a gyülekezetet az adakozás kegyelmébe, késztesse a gyülekezetet az adakozás erényének gyakorlására; a hívőkhöz intézett személyes levelében ő is felszólította őket: “Ezért ahogyan mindenben bővelkedtek: hitben és igében, ismeretben és minden buzgóságban, és a tőlünk rátok áradó szeretetben, úgy ebben az adakozásban is legyetek bőkezűek.” “Most pedig a cselekvést is végezzétek el, hogy amilyen az akarás készsége, olyan legyen a véghezvitel is, aszerint, amitek van! Mert ha megvan a készség, az aszerint kedves, amije kinek-kinek van, nem aszerint, amije nincs.” “Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre... Így mindenben meggazdagodtok a teljes tisztaszívűségre, amely hálaadást szül az Isten iránt általunk” (2Kor 8:7, 11-12; 9:8-11). AT 226.3

Az önzetlen bőkezűség az ősegyházat örömmel töltötte el, mert a hívők tudták, hogy fáradozásuk segíti eljuttatni az evangélium üzenetet a sötétségben levőkhöz. Jótékonyságukkal bizonyították, hogy nem hiába nyerték el Isten kegyelmét. Csak a Lélek általi megszentelődés hozhatja létre ezt az áldozatkészséget! A hivők és a hitetlenek szemében ez a kegyelem csodája volt. AT 227.1

A lelki jólét szorosan összefügg a keresztényi bőkezűséggel. Krisztus követői örvendjenek Megváltójuk életükben megnyilvánuló jótétemenye kiváltságának! Amikor az Úrnak adnak, biztosak lehetnek, hogy kincsük előttük megy a mennybe. Biztosítani akarják az emberek vagyonukat? Helyezzék azt azokba a kezekbe, melyek a keresztre feszítés jeleit hordozzak! Élvezni akarják vagyonukat? Használják fel a nyomorgók és szenvedők javára! Gyarapítani akarják vagyonukat? Figyeljenek az isteni parancsra: “Tiszteld az Urat vagyunodból és egész jövedelmed legjavából, akkor bőségesen megtelnek csűreid, és must árad sajtóidból” (Péld 3:9-10)! Ha arra törekednek, hogy vagyonukat önző céljaikra visszatartsák, örökre elvesztik azt. De attól a pillanattól kezdve, hogy kincsüket odaadták Istennek, az az Ő jegyét viseli. Ez változhatatlanságának pecsétje. AT 227.2

Isten kijelenti: “Boldogok vagytok, akik mindenütt viz mellett vethettek...” (Ézs 32:20). Állandó adakozás Isten adományaiból, mindenütt, ahol Isten műve vagy emberek ínsége segítségünket kéri, sohasem vezet elszegényedésre. “Van, aki bőven osztogat, mégis gyarapszik, más meg szűken méri a járandóságot, mégis ínségbe jut” (Péld 11:24). A magvető a magot azáltal sokszorosítja, hogy elhinti a földbe. Így van azokkal is, akik Isten adományainak a szétosztásában hűségesek. Adakozás által növekednek az áldásban. Isten megígérte: “Adjatok és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe” (Lk 6:38). AT 227.3