Az apostolok története

A megszívlelt üzenet

(Pál második levele a korinthusiakhoz)

Pál Efezusból újabb misszióútra indult, remélve, hogy útközben még egyszer meglátogathatja Európában előbbi tevékenységének helyeit. “...Krisztus evangéliumának hirdetésére” egy ideig Tróászban tartózkodva olyanokkal találkozott, akik készek voltak üzenetének meghallgatására. “Az Úr kaput nyitott előttem...” mondta később itt folytatott működéséről. Tróászban végzett munkája eredményes volt, mégsem maradhatott ott sokáig. “Az összes gyülekezet gondja”, de különösen a korinthusi gyülekezeté, súlyosan nehezedett szívére. Remélte, hogy Titusszal találkozik Tróászban és megtudja tőle, hogyan fogadták a korinthusi testvérek a küldött tanács és feddés szavait, de csalódott. “Nem volt nyugalma lelkemnek — írta e tapasztalatát illetően — mivel nem találtam Titusz testvéremet.” Ezért Tróászból eltávozott és átment Macedóniába ahol Filippiben Timóteussal találkozott. AT 213.1

Miközben a korinthusi gyülekezetért aggódott, Pál a legjobbat remélte felölük. Mégis ez időben gyakran mély szomorúság futott át lelkén, vajon tanácsait és intéseit nem értették-e félre, “...semmi nyugalma sem volt testünknek — írta később —, hanem mindenféleképpen gyötrődtünk: kívül harcok, belül félelmek. De Isten, a megalázottak vigasztalója, megvigasztalt minket Titusz megérkezésével.” AT 213.2

E hűséges hírnök hozta azt a bátorító üzenetet, hogy a korinthusi hívők között csodalatos változás történt. Sokan elfogadták az apostol levelében foglalt tanítást és bűneiket megbánták. Életük nem hozott többé szégyent a kereszténységre, hanem hatalmas befolyást fejtett ki a jámbor gyakorlati élet érdekében. AT 213.3

Örömében az apostol újabb levelet írt a korinthusi hívőknek, szíve örömét fejezte ki a bennük létre hozott jó munkáért. “Mert ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom. Bántam ugyan...” Félelemtől gyötörve, hogy szavait megvetik, néha megbánta, hogy oly határozottan és szigorúan írt nekik. “De most már örülök — folytatta. — Nem annak, hogy megszomorodtatok, hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg: mert Isten szerint szomorodtatok meg, és miattunk semmiben nem vallotok kárt. Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre...” Az a megbánás, amelyet az isteni kegyelem idéz elő a szívben, bűnvallomásra és a bűn elhagyására vezet. Az apostol kijelentése szerint ily gyümölcsök voltak láthatók a korinthusi hívők életében, “...mekkora buzgóságot keltett bennetek, sőt mentegetőzést, sőt méltatlankodást, sőt félelmet, sőt vágyódást, sőt ragaszkodást, sőt a vétkes megbüntetését!” AT 213.4

Pál egy ideig súlyos lelki terhet viselt a gyülekezetekért, amelyet alig tudott elhordozni. Hamis tanítók megpróbálták lerontani a hívökre gyakorolt befolyását és az evangéliumi igazság helyére saját tanaikat erőszakolták. A Pált körülvevő tanácstalanság és csüggedés e szavakban nyilvánul meg: “...erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk.” AT 214.1

Most megszűnt aggodalmának egyik oka. A korinthusiakhoz írt levele elfogadásának hírére Pálból az öröm szava tört fel: “Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is. Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. A mi reménységünk bizonyos felöletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.” AT 214.2

Pál örömét fejezte ki újbóli megtérésük és a kegyelemben való növekedésük felett: a szív és élet eme átalakulásáért Istent dicsőítette. “De hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére mind az üdvözülök, mind az elkárhozók között.” Abban az időben szokás volt, hogy a győzelmes háborúból visszatérő vezér, foglyok csapatát hozta magával. Ilyen alkalomból tömjénezőket jelöltek ki és miközben a sereg győztesen vonult hazafelé, a foglyok számára ez illat a halált jelentette, arra utalva, hogy közeledik kivégzésük ideje; ellenben azoknak a foglyoknak, akiknek uraik megkegyelmeztek és életüket megkímélték, az az élet illata volt jelezve, hogy szabadulásuk elközelgett. AT 214.3

Pál most hittel és reménnyel telt el. Érezte, hogy Korinthusban Sátán nem győzött Isten műve fölött és a dicséret szavaival fejezte ki szíve háláját. Ő és munkatársai úgy ünnepelték meg Krisztusnak az igazsága ellensége fölötti győzelmét, hogy megújult buzgalommal terjesztették az Üdvözítő ismeretét. A tömjénhez hasonlóan az evangélium jó illatát el kellett terjeszteni a világon. Azoknak, akik Krisztust elfogadják, az üzenet élet illata életre, azoknak pedig, akik kitartanak hitetlenségükben, halál illata halálra. AT 215.1

Felfogva e munka győzelmes nagyságát, Pál így kiáltott fel: “De ki alkalmas erre?” Ki prédikálhatja Krisztust úgy, hogy ellenségeinek ne legyen oka sem a hírnök, sem a hordozott üzenete megvetésére? Pál a hívők emlékezetébe akarta vésni az evangélium szolgálatának ünnepélyes felelősségét. A tiszta, meggyőző élettel egyesült ige hirdetésében való hűség teheti egyedül a lelkész erőfeszítését elfogadhatóvá Isten számára és eredményessé a lelkek számára. Napjaink lelkészei a munka nagyságának tudatával terhelve, az apostollal együtt kiálthatják: “De ki alkalmas erre?” AT 215.2

A gyülekezetben némelyek öndicsérettel vádolták Pált az előző levelében írtak miatt. Az apostol most utal erre, kérvén a gyülekezet tagjait, ha így ítélték meg indítékait. “Elkezdjük-e ismét ajánlani önmagunkat? — kérdezte. — Vagy szükségünk van-e, mint némelyeknek, hozzátok szóló vagy tőletek kapott ajánlólevelekre?” A hívők új helyre költözésükkor gyakran ajánló levelet vittek magukkal a gyülekezettől, amelynek tagjai voltak; de a vezető munkásoknak, a gyülekezetek alapítóinak nem volt szükségük ilyen ajánlásra. A korinthusi hívők, akik a bálványimádásból az evangéliumi hitre lettek vezetve, maguk voltak az ajánló levelek, amelyekre Pálnak szüksége volt. Az igazság elfogadása és életük megváltoztatása ékes bizonyítéka volt munkájában kifejtett hűségének és annak, hogy Krisztus szolgájaként jogában áll tanácsolni, dorgálni és figyelmeztetni. AT 215.3

Pál ajánló levélként tekintette a korinthusi testvéreket. “A mi levelünk ti vagytok — mondta —, amely be van írva szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. Mert nyilvánvaló, hogy ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva; és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira.” AT 215.4

A bűnösök megtérése és az igazság általi megszentelődésük a lelkész legerősebb bizonyítéka arra nézve, hogy Isten hívta el a szolgálatra. Apostolságának bizonyítéka a megtértek szívébe van vésve és megújult életük tanúskodik arról. Krisztus, a dicsőség reménysége a benső emberben alakul ki. A lelkészt nagyban megerősíti szolgálatának e pecsétje. AT 216.1

Krisztus szolgáinak ma is ugyanazokkal a bizonyítékokkal kell rendelkezniük, mint amilyet a korinthusi gyülekezet adott Pál munkásságáról. Habár manapság sok a prédikátor, mégis nagy hiány van a tehetséges és megszentelt lelkészekből, akik oly szeretettel teltek, mint ami Krisztus szívében lakozott. Gőg, önhittség, a világ szeretete, gáncsoskodó hajlam, keserűség és irigység jellemez sokakat, akik Krisztus hitét vallják. Életük éles ellentétben áll az Üdvözítő életével. Gyakran a lelkészi munka természetéről, — amely által megtértek — szomorú bizonyságot adnak. AT 216.2

Nincs nagyobb megtiszteltetés az ember számára, minthogy Isten elfogadja az evangélium alkalmas szolgájaként. Azonban azok, akiket az Úr az Ő munkájában erővel és eredménnyel áld meg, nem dicsekednek. Elismerik, hogy teljesen tőle függnek; megértik, önmaguktól semmire sem képesek. Pállal együtt mondják: “Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy barmit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van. Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk...” AT 216.3

A hű szolga a Mester munkáját végzi. Érzi munkája fontosságát; megérti, hogy a gyülekezethez és a világhoz való kapcsolata ugyanaz, mint amilyen Krisztusé volt. Fáradhatatlanul munkálkodik a bűnösök nemesebb és magasztosabb életre vezetésén, hogy elnyerhessék egykoron a győzők jutalmát. Ajkát az oltárról vett eleven parázs érintette; Jézust dicsőíti, mint a bűnös egyetlen reménységét. Akik hallgatják, tudják, hogy buzgó és eredményes imában közeledett Istenhez. A Szentlélek megnyugodott rajta, lelke érezte az elevenítő mennyei tüzet és képes lelki dolgokat lelkiekkel összehasonlítani. Erőt nyert Sátán erősségének lerombolására. Szívek változnak meg, amint bemutatja Isten szeretetét és sokan kérdik: “Mit tegyek, hogy üdvözüljek?” AT 216.4

“Ezért tehát, mivel ilyen szolgálatban állunk minthogy irgalmat nyertünk, nem csüggedünk el, hanem elvetjük a szégyenletes titkos bűnöket; nem járunk ravaszságban, nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt. Ha pedig nem elég világos az evangéliumunk, csak azok számára nem világos, akik elvesznek. Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát, aki az Isten képmása. Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. Isten ugyanis, aki ezt mondta: ‘Sötétségből világosság ragyogjon fel’, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” AT 217.1

Így dicsőítette az apostol Isten kegyelmét és irgalmasságát, mely Krisztus szolgájaként rábízott szent felelősségben nyilvánult meg. Isten nagy kegyelme megtartotta őt és hittestvéreit a nehézségben, szenvedésben és veszedelemben. Nem formálták hitüket, sem tanításukat a hallgatok kívánságához, nem hallgatták el az üdvösség lényeges igazságait azért, hogy tanításukat vonzóbbá tegyék. Egyszerűen és világosan mutatták be az igazságot; imádkoztak lelkek meggyőzéséért és megtéréséért és igyekeztek életmódjukat összhangba hozni tanításukkal, hogy a képviselt igazságot minden ember lelkiismeretére bízhassák. AT 217.2

“Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van — folytatta az apostol —, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak.” Isten hirdethette volna igazságát bűntelen angyalok által is, de nem ez a terve. Szánalomra méltó, gyenge emberi lényeket választ tervének megvalósítására. A felmérhetetlen értékű kincset földi edényekbe helyezi. Áldásait embereken keresztül közvetíti a világnak. Általuk dicsősége beragyogja a bűn sötétségét. Szerető szolgálatban találkoznak a bűnössel, a szűkölködővel, és a kereszthez vezetik őket. Minden munkájukban dicsőítik, tisztelik és magasztalják Őt, aki mindenki és mindenek fölött áll. AT 217.3

Saját tapasztalatára hivatkozva Pál megmagyarázza nem önző okok késztették arra, hogy Krisztus szolgálatába álljon, mert ezen az úton megpróbáltatás és kísértés vette körül. “Mindenütt szorongatnak minket — írta —, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk; Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.” AT 217.4

Pál emlékeztette testvéreit hogy ő és munkatársai, Krisztus hírnökeiként, állandó veszélyben voltak. Az elszenvedett nehézségek erőiket felmorzsolták. “Mert életünk folyamán — írta — szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben. Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek.” Krisztusnak e szolgái a testi szenvedésen keresztül Krisztus halálához hasonlóvá lettek. Azonban, ami bennük a halált munkálta, az a korinthusiaknak lelki életet és egészséget hozott, mivel az igazságban való hit által részeseivé lettek az örök életnek. Tekintettel erre, Jézus követői óvakodjanak attól, hogy hanyagságuk és hűtlenségük által a munkások terheit és kísértéseit növeljék. AT 218.1

“Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk — folytatta Pál —, ahogyan meg van írva: ‘Hittem, azért szóltam’, mi is hiszünk, és azért szólunk!” A rábízott igazság valódiságáról tökéletesen meggyőződött; semmi sem tudta rávenni Pált, hogy Isten szavát hamisan kezelje, vagy eltitkolja legbensőbb meggyőződését. Nem akart jólétet, tiszteletet vagy a világ véleményéhez való alkalmazkodás általi örömöt. Bár a korinthusiaknak hirdetett hitéért a vértanúság állandó veszélye fenyegette, ez nem félemlítette meg, mert tudta, hogy Ő, aki meghalt és feltámadott őt is feltámasztja sírjából és az Atya elé állítja. AT 218.2

“Mert minden értetek van — mondta —, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére.” Az apostolok az evangéliumot nem önmaguk naggyá tételére prédikálták. A lélekmentés reménysége késztette őket, hogy életüket e munkára szenteljék. És ez a reménység tartotta őket vissza attól, hogy a fenyegető veszély vagy a várható szenvedés miatt abbahagyják munkájukat. AT 218.3

“Ezért tehát — jelentette ki Pál — nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.” Pál érezte az ellenség hatalmat; noha testi ereje gyengült, mindazáltal hűen és rendületlenül nyilatkoztatta ki Krisztus evangéliumát. Felöltötte Isten teljes fegyverzetét, s a kereszt e hőse előrenyomult az ütközetbe. Biztató hangja kinyilvánította a küzdelemben elért győzelmét. Erősen a hűségesek jutalmára tekintett s így kiáltott fel diadalmas hangon: “Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” AT 218.4

Komoly és megható az apostol felhívása a korinthusi testvérekhez, hogy vegyék fontolóra újra Megváltójuk páratlan szeretetét. “Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét — írta —, hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.” Ismeritek azt a magasságot, ahonnan Ő leereszkedett, mély megalázkodását, amellyel lejött. Miután rálépett az önmegtagadás és önfeláldozás ösvényére, arról többé le nem tett, amíg életét oda nem áldozta. Mennyei trónja és földi keresztje között nem volt számára nyugalom. AT 219.1

Pál apostol pontról pontra, részletesen kifejtett mindent, azért, hogy akik levelet olvassák majd, teljesen megértsék az Üdvözítő érettünk történt csodálatos megalázkodását. Bemutatta Krisztust, mint Istennel egyenlőt, aki Atyjával együtt fogadta az angyalok hódolatát. Az apostol vázolta Krisztus útját a legmélyebb megalázkodásig. Pál meggyőződött, ha megértik a menny Fensége által hozott csodálatos áldozatot, minden önzést száműznek életükből. Bemutatta, hogy Isten Fia hogyan tette le dicsőségét, önként alárendelve magát az emberi természetnek, és amikor szolgaként megalázta magát, “...engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2:8), hogy az elbukott embert megalázottságából reményre, örömre és a mennybe emelje. AT 219.2

Amikor az isteni jellemet a kereszt fényében tanulmányozzuk, az irgalmat, a gyengédséget és a megbocsátást vegyítve látjuk a méltányossággal és az igazsággal. Mennyei trónján látjuk Őt, kezén, lábán és oldalán az elviselt szenvedés jeleit hordozva, hogy megbékéltesse az embert Istennel. Látjuk az örökkévaló Atyát, aki megközelíthetetlen fényben lakik, s Fia érdemeiért magához fogad bennünket. A bosszú fellege, mely csak nyomorúsággal és kétségbeeséssel fenyegetett, a keresztről áradó fényben megmutatja Isten kézírását: Élj, bűnös, élj; ti bűnbánó, hívő lelkek, éljetek! Megfizettem a váltságdíjat! AT 219.3

Krisztus szemlélésében a felmérhetetlen szeretet partján időzünk. Elbeszélnénk ezt a szeretetet, de nyelvünk cserben hagy. Szemlélve földi életét, érettünk hozott áldozatát, közbenjárói tevékenységét a mennyben, valamint tudva azt, hogy lakhelyet készít azok számára, akik őt szeretik, csak felkiálthatunk: Ó, mily nagy és mély Krisztus szeretete! “Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” “Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk...”(1 Jn 4:10; 3:1). AT 219.4

Minden őszinte tanítvány szíve oltárán e szeretet szent tűzként ég. E földön megnyilvánult Isten szeretete Krisztus által. E földön feddhetetlen életükkel tükrözik vissza Isten gyermekei ezt a szeretetet. Így bűnösöket vezetnek a kereszthez, hogy szemléljék Isten Bárányát. AT 220.1