Az apostolok története

Felhívás magasabb rendű életre

(Pál első levele a korinthusiakhoz)

Miután Pál a korinthusi gyülekezetnek írt levelében a hívők emlékezetébe akarta vésni a kemény önuralom, a szigorú mértékletesség és a lankadatlan buzgalom fontosságát a Krisztus szolgálataban, meglepő párhuzamot von a keresztény hitharca és az időnként Korinthus közelében pompával megtartott futóversenyek között. A görögök és a rómaiak által gyakorolt összes játék között a legrégibb és a legtekintélyesebb a versenyfutás volt. Ezt királyok, nemesek és államférfiak jelenlétében tartották meg. Nemes és gazdag ifjak vettek részt ezeken, és a díjért nem riadtak vissza semmiféle szükséges erőfeszítéstől vagy önfegyelmezéstől. AT 204.1

A versenyt szigorú szabályok irányították, amelyek alól nem volt felmentés. Aki versenyzőként benevezett a díjra, az előbb kemény előkészítő edzéseknek vetette alá magát. Szigorúan tilos volt az étvágy káros kielégítése vagy bármely más kedvtelés, mely a szellemi és a fizikai erőt csökkenti. Bárki csak akkor remélhetett sikert, ha az erő és a gyorsaság küzdelmeben izmai erősek és rugalmasak, s az idegei egészséges ellenőrzés alatt vannak. Minden mozdulat biztos, minden lépés gyors és határozott kell legyen. A fizikai erő a legmagasabb szintet kell elérje. AT 204.2

Amikor a versenyfutók a várakozó tömeg előtt megjelentek, nevüket bejelentették és a verseny szabályait világosan kihirdették. Ezután valamennyien egyszerre indultak; a nézők feszült figyelme buzdította őket a győzelem kivívására. A bírók a cél közelében helyezkedtek el, úgyhogy kezdettől fogva végig figyelhették a versenyzőket, és a díjat a valódi győztesnek adták. Ha valaki szabálytalanul ért elsőnek a célba, nem nyerte el a jutalmat. AT 204.3

A versenyeken nagy kockázat volt a futás. Némelyek sohasem heverték ki a rettenetes testi feszültséget. Egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a versenyzők szájukon és orrukon vérezve összeestek a pályán; sőt néha egy-egy futó holtan esett össze, amikor már-már átvette a díjat. Azonban az életen át tartó károsodást, vagy az esetleges halált sem tartották túl nagy kockázatnak, hogy elnyerjék a sikeres versenyzés megtiszteltetését és jutalmát. AT 204.4

Amikor a győztes célba ért, az átláthatatlan, hatalmas tömeg tetszésnyilvánítása hasított át a levegőn, és a környező dombok és hegyek visszhangja fokozta azt. A nézők szeme láttára a bíró átadta a győzelmi jelvényt — babérkoszorút és pálmaágat — a győzőnek, melyet jobb kezében hordozhatott. Az egész ország dicsőítette; szülei is részesedtek tiszteleteben, sőt még a várost is, amelyben élt, nagyra becsülték, hogy onnan ily nagy sportoló származott. AT 205.1

E versenyfutásra hivatkozással mutatja be Pál a keresztény harcát, hangsúlyozva a versenyre történő előkészület szükségességét: az előzetes önfegyelmet, a mértékletes étrendet, a szükséges mértéktartást. “Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató...” A versenyfutók minden élvezettől tartózkodtak, szigorú és állandó fegyelem által edzették izmuk erejét és állóképességét, hogy amikor a verseny napja eljön, erejüket a legkeményebb próbára tehessék. Mennyivel fontosabb, hogy a keresztény, akinek örök érdeke forog kockán, étvágyát és szenvedélyét a józan ész és Isten akarata alá rendelje! Sohase engedje meg, hogy mulatozás, fényűzés vagy kényelem megzavarja figyelmét. Minden szokását és szenvedélyét helyezze szigorú fegyelmezés alá! Az Isten Igéje altal megvilágított és Lelke által vezetett értelme írányítsa életét! AT 205.2

Miután ez megtörtént, a keresztény tegyen erőfeszítést a győzelemre! A korinthusi játékokban a versenyfutók az utolsó lépéseknél gyötrelmes erőfeszítést tettek, hogy töretlenül fenntartsák a gyorsaságot. Így a keresztény is, amint közeledik a célhoz — még inkább, mint kezdetben —, nagyobb buzgalommal és határozottsággal haladjon előre. AT 205.3

Pál végül rámutat a versenyfutás győztese által elnyert romlandó babérkoszorú és a romolhatatlan dicsőség koronája közötti nagy különbségre, amelyet annak adnak, aki győzelmesen futja meg a keresztény pályát. Amazok azért teszik, “...hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant”. A görög versenyfutók a romlandó díjért nem sajnálták a fáradságot, önmegtagadást. Mi végtelenül értékesebb díjra törekszünk: az örök élet koronájára. Mennyivel gondosabban kell küzdenünk, mennyivel készségesebb kell legyen áldozatunk és önmegtagadásunk! AT 205.4

A zsidókhoz írt levél rendkívül világosan elénk tárja ezt az egyetlen célt, a keresztény futását az örök élet elnyeréséért: “...tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére...” (Zsid 12:1-2). Irigység, rosszindulat, gonosz gondolatok, rágalmazás, kapzsiság olyan terhek, amelyekkel a kereszténynek fel kell hagynia, ha győztesen akarja megfutni pályáját az örök életért. Minden szokással vagy gyakorlattal, mely bűnre csábit vagy szégyent hoz Krisztusra, fel kell hagynia, kerüljön bármibe. Senkin sem nyugodhat meg a menny áldása, ha megszegi az igazság örök alapelveit. Egyetlen bűn melengetése elegendő, hogy jellemünket lealacsonyítsa és másokat félrevezessen. AT 206.1

“Ha megbotránkoztat téged az egyik kezed, vágd le, mert jobb, ha csonkán mégy be az életre, mintha két kézzel mégy a gyehennára, az olthatatlan tűzre... És ha az egyik lábad botránkoztat meg téged, vágd le; mert jobb, ha sántán mégy be az életre, mintha két lábbal vetnek a gyehennára” (Mk 9:43-45). Hogy megmentsük testünket a haláltól, inkább levágnánk lábunkat vagy kezünket, vagy szemünket kivágnánk. Mennyivel komolyabban kell a kereszténynek felhagynia a bűnnel, amely a lélek halálát okozza! AT 206.2

Az egykori versenyek résztvevői — bár alávetették magukat az önmegtagadás követelményeinek és óriási önfegyelmet gyakoroltak —, nem lehettek biztosak győzelmükben. “Nem tudjátok-e — kérdezte Pál —, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat?” Bármennyire buzgón és komolyan küzdött is a versenyfutó, a díjat csak egy kaphatta meg. Csak egyetlen kéz nyúlhatott a vágyott babérkoszorú után. Néhányan végső erőfeszítéssel összeszedték erejüket, hogy megszerezzék a jutalmat, de amint biztosan nyújtották ki kezüket, valaki egy pillanattal előbb megszerezte a vágyott díjat. AT 206.3

A keresztény harcában ilyen nincs. A verseny végén senki sem csalódik. Aki a követelményeknek eleget tett, aki komoly és kitartó, nem marad le a sikerről. A verseny nem a fürgék és az erősek csatája. A leggyengébb szent éppúgy elnyerheti az örök élet dicső koronáját, mint a legerősebb. Mindenki győzhet, aki az isteni kegyelem által összhangba hozza életét Krisztus akaratával. Az Isten Igéjében lefektetett alapelveknek az élet minden területén történő gyakorlása gyakran lényegtelennek, csekélységnek, figyelemre méltónak sem látszik. De a kockán forgó tét nagyságát tekintve semmi sem csekély, ami segíthet, vagy gátolhat. Minden cselekedetünk súlyosan kerül mérlegre, s meghatározza az élet győzelmét, vagy vereségét. A győzteseknek adott jutalom aranyban lesz azzal a tetterővel és komolysággal, amellyel küzdöttek. AT 206.4

Az apostol önmagát a versenyben résztvevő emberhez hasonlította, megfeszítve minden idegszálát, hogy elnyerje a jutalmat. “Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” Pál szigorú, önmegtartóztató életet élt, hogy ne fusson bizonytalanra vagy vak találomra. Szava: “megsanyargatom testemet” szó szerint azt jelenti: a vágyat, a hajlamot és a szenvedélyt szigorú fegyelemmel visszafogja. AT 207.1

Pál tartott attól, hogy míg másoknak prédikál, maga méltatlanná ne váljék. Megértette, hogy ha nem teljesíti életében a tanított és hitt alapelveket, a mások érdekében végzett munkájának nem veszi hasznát. Társalgásának, befolyásának, vágyairól való lemondásának bizonyítaniuk kell, hogy vallása nem hitvallás csupán, hanem naponkénti élő kapcsolat Istennel. Egyetlen célt tartott maga előtt, melyet komolyan igyekezett elérni: “...Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján” (Fil 3:9). AT 207.2

Pál tudta, hogy a gonosz ellen vívott küzdelme egészen élete végéig tart. Sőt megértette, szigorúan ügyelnie kell magára, hogy földi vágyak ne vegyenek erőt lelki buzgalmán. Minden erejével folyton küzdött természetes hajlamai ellen. Figyelmét állandóan a kitűzött célra irányította, amit Isten törvénye iránti engedelmesség által igyekezett elérni. Szavait, szokásait, szenvedélyeit — mindent — Isten Lelkének uralma alá helyezett. AT 207.3

Őszinte szándéka volt, hogy az örök életért folyó versenyt megnyerje, és Pál arra vágyott, hogy ez a készség a korinthusi hívők életeben is megnyilvánuljon. Tudta, hogy a krisztusi eszme elérése céljából élethosszig tartó küzdelem áll előttük, amely alól nem mentesülhetnek. Kérte őket, szabályszerűen küzdjenek, és napról napra törekedjenek kegyességre és az erkölcsi tökéletességre. Igyekezett rávenni őket, hogy tegyenek félre minden terhet, és törekedjenek tökéletességre a Krisztus Jézusban. AT 207.4

Pál rámutatott a korinthusiak előtt a hajdani Izráel tapasztalataira, azokra az áldásokra, melyeket engedelmességük jutalmaként kaptak, és az ítéletekre, amelyek a törvény áthágásait követték. Emlékeztette őket arra a csodálatos módra, ahogyan a hébereket Isten kivezette Egyiptomból: nappal felhő-, éjjel tűzoszlop védelme alatt. Biztonságban mentek át a Vörös-tengeren, míg az egyiptomiak, kik megpróbáltak hasonló módon átjutni, valamennyien a tengerbe fúltak. E tette által ismerte el Isten Izráelt saját egyházának. “Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig a Krisztus volt.” A hébereket egész útjuk alatt Krisztus vezette. A megütött kőszikla Krisztust jelképezte, akit az emberek törvényszegése miatt sebeztek meg, hogy az üdvösség folyama mindenkire áradhasson. AT 208.1

Az izráelitáknak megmutatott kiváltságok ellenére, mivel vágytak az Egyiptomban hagyott bőségre, bűneik, lázadozásuk miatt utolérte őket Isten ítélete. Az apostol a korinthusi hívők lelkére köti, hogy figyeljenek az izraeliták tapasztalatait magába foglaló tanulságokra. “Mindez példává lett a számunkra — magyarázta —, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak.” Bemutatta, hogy a kényelem és az élvezet szeretete miként készítette elő a bűn útját, mely Isten haragját hívta ki. Ez akkor volt, mikor Izráel fiai leültek enni, inni és felkeltek játszani. Megszűnt bennük az istenfélelem, amelyet a Sínaihegyi törvényadáskor éreztek. Arany borjút készítettek, mely Istent ábrázolta, és azt imádták. Hasonlóképpen, miután részt vettek a BaálPeór imádásával egybekötött fényűző lakomán, közülük sokan elvesztek kicsapongásuk miatt. Isten haragja felgerjedt, úgyhogy parancsára, e csapás következtében egyetlen napon “huszonháromezren” estek el. AT 208.2

Az apostol ünnepélyesen felszólította a korinthusiakat: “Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” Ha dicsekvővé és magabízóvá válnak, ha elhanyagolják az imát, az éberséget, súlyos bűnökbe esnek és kihívják magukra Isten haragját. Pál nem akarta őket elcsüggeszteni, elkedvetleníteni. Biztosította őket: “...Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kisérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.” AT 208.3

Pál buzdította a testvéreket, hogy kérdezzék meg önmagukat, milyen benyomást tesznek szavaik és cselekedeteik másokra. Kérte, ne tegyenek semmit, bármily ártatlan dolog legyen is, ami a bálványimádás látszatát megerősítené, vagy sérthetné a hitben gyengék lelkiismeretét. “Akár esztek tehát, akár isztok, bármi mást cselekesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek! Megütközésre ne adjatok okot sem a zsidóknak, sem a görögöknek, sem az Isten egyházának.” AT 209.1

Az apostolnak a korinthusi gyülekezethez intézett figyelmeztető szava alkalmazható valamennyi korszakra, de különösen napjainkra. A bálványimádat alatt nem csupán bálványok tiszteletét értette az apostol, hanem az önimádatot, a kényelemszeretetet, az étvágy és a szenvedély kielégítését. Krisztus megvallása csupán, vagy az igazság ismeretevel való kérkedés nem tesz senkit sem kereszténnyé. Az a vallás, mely a szem, a fül és az ízlés, vagy saját vágyainak kielégítését keresi, nem Krisztus vallása. AT 209.2

Az egyháznak az emberi testtel történő összehasonlítása által az apostol találóan szemlélteti azt a szoros, harmonikus kapcsolatot, amelynek léteznie kell Krisztus egyházának tagjai között. “Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból. Ha ezt mondaná a láb: ‘Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része’, vajon azért nem a test része-e? És ha ezt mondaná a fül: ‘Mivel nem vagyok szem, nem vagyok a test része’, vajon azért nem a test része-e? Ha a test csupa szem, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás, hol lenne a szaglás? Márpedig az Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. Ha pedig valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így bár sok a tag, mégis egy a test. Nem mondhatja a szem a kéznek: ‘Nincs rád szükségem’, vagy a fej a lábaknak: ‘Nincs rátok szükségem!’ ...Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok és egyenként annak tagjai.” AT 209.3

Szavakkal, melyek azóta is férfiak és nők lelkesítő és bátorító forrásává lettek, Pál kifejtette a szeretet fontosságát, amelyet Krisztus követőinek ápolniuk kell: “Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.” AT 210.1

Bármilyen magasztos a hitvallása valakinek, de szíve nincs telve Isten és embertársai iránti szeretettel, nem őszinte tanítványa Jézusnak. Mégha nagy hite volna is hatalmas csodák művelésére, de szeretet nélküli, hite értéktelen. Mégha nagylelkűségről tesz is bizonyságot; mégha minden vagyonát a szegények táplálására ajándékozza is, cselekedete nem ajánlja Isten kegyébe, ha nem a szeretet az indítéka. És ha buzgósága mártírhalálra adná is, de nem szeretetből, ezt Isten vakbuzgó rajongásnak vagy becsvágyó képmutatásnak tekintené. AT 210.2

“A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.” A legtisztább öröm a legmélyebb alázatból fakad. A legerősebb és legnemesebb jellem, a türelem, a szeretet Isten akaratának alapzatán épül. AT 210.3

A szeretet “nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat”. A Krisztuséhoz hasonló szeretet mások cselekedetét és indítékát hűen értelmezi. Mások hibáit szükségtelenül nem teszi közszemlére, nem hallgatja meg a rágalmakat, hanem inkább mások jó tulajdonságára emlékezik. AT 210.4

A szeretet “nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr”. Ez a szeretet “soha el nem múlik”. Sohasem veszti el értékét; ez mennyei tulajdonság. Drága kincsként a tulajdonosa átviszi azt Isten városának kapuján. AT 210.5

“Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” AT 211.1

A korinthusi hívők közötti erkölcsi színvonal lesüllyesztésében ott voltak azok, akik felhagytak hitük néhány alapvető jellemzőjével. Egyesek oly messzire mentek, hogy tagadták a feltámadást. Pál e tévtant nagyon világosan megcáfolta Krisztus feltámadásának félreérthetetlen nyilvánvalóságával. Kijelentette, hogy halála után Krisztus “...feltámadt a harmadik napon, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is.” AT 211.2

Meggyőző erővel fejtette ki az apostol a feltámadás nagy igazságát. Így érvelt: “Hiszen ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodunk, hogy feltámasztotta a Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” AT 211.3

Az apostol azután a kotinthusi testvérek figyelmét a feltámadás hajnalának diadalára irányította, amikor is az alvó szentek feltámadnak, hogy ezentúl örökké Urukkal éljenek. “Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan elhunyni, de mindnyájan el fogunk változni. Hirtelen, egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra: mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba. Amikor pedig (ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és) ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: ‘Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?’ ... De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” AT 211.4

Dicső győzelem vár a hűségesekre! Az apostol tudatában volt a korinthusi hívők lehetőségeinek, és igyekezett eléjük tárni azt, ami kiemel az önzésből, az érzékiségből, és dicsőíti az életet a halhatatlanság reményével. Komolyan intette őket, maradjanak hűek magasztos elhivatásukhoz Krisztusban. “Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” AT 212.1

Így az apostol határozott és hatásos módon igyekezett helyreigazítani a téves és veszélyes eszméket és szokásokat, melyek a korinthusi gyülekezetben jelen voltak. Egyszerűen, határozottan, de nagy szeretettel beszélt a lelkükre. Intéseiben és feddéseiben Isten trónjáról fény ragyogott rájuk, hogy feltárja előttük az életüket beszennyező, rejtett bűnöket. Hogyan fogadják ezt? AT 212.2

Miután Pál elküldte a levelet, aggódott, hogy az írottak nagyon megsebzik azokat, akiknek segíteni akart. Remegett a további ellenkezéstől, és néha szerette volna visszavonni szavait. Aki az apostolhoz hasonlóan felelősséget érez szeretett gyülekezetéért vagy intézményéért, pontosan érzékeli lelki levertségét, önvádját. Isten szolgainak, akik az Ő munkája terhét hordozzák e mostani időkben, a munka a viszály, az aggódó gond azonos tapasztalatáról némi ismeretük van; ez volt a nagy apostol osztályrésze is. Megterhelve a gyülekezet megoszlásával, szembenézve némelyek hálátlanságával és hűtlenségével, akiktől együttérzést és támaszt várt, tudatában lévén a gyülekezetekre leselkedő veszélynek, amely táplálta a bűnt — mindez arra kényszerítette, hogy áthatóan kifejezze a bűn iránti rosszallását. Ugyanakkor nyomasztotta az a félelem, hogy túl nagy szigorúsággal kezelhette azt. Remegő aggodalommal várta, hogy némi hírt kapjon üzenete fogadtatásáról. AT 212.3