Az apostolok története

27/59

Apollós Korinthusban

(Az apostolok cselekedetei 18:18-28)

Korinthust elhagyva Pál következő munkaterülete Efezus lett. Mivel útban volt Jeruzsálem felé, hogy a közelgő ünnepen részt vegyen, efezusi tartózkodása szükségszerűen rövid volt. A zsidók előtt érvelt a zsinagógában, s ez oly kedvező hatással volt rájuk; hogy kértek, folytassa munkáját közöttük. Miután jeruzsálemi látogatása miatt nem maradhatott, megígérte, hogy — ha Isten akarja — visszatér hozzájuk. Akvilát és Priszcillát, akik elkísérték Efezusba, otthagyta, hogy folytassák az általa elkezdett munkát. AT 178.1

“Eközben Efezusba érkezett egy Apollós nevű alexandriai származású zsidó férfi, aki ékesen szóló és az írásokban jártas ember volt.” Keresztelő János prédikációit hallgatta, elfogadta a bűnbánat keresztségét és élő bizonysága volt annak, hogy a próféta munkája nem volt hiába. Az Írás közli Apollósról: “ő már tanítást kapott az Úr útjáról, és buzgó lélekkel hirdette, és helyesen tanította a Jézusról szóló igéket, de csak János keresztségét ismerte”. AT 178.2

Amíg Apollós Efezusban tartózkodott, “igen bátran kezdett beszélni a zsinagógában is”. Hallgatói között volt Akvila és Priszcilla is, kik észrevették, hogy még nem ismerte meg az evangélium teljes világosságát; “...maguk mellé vették, és még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját”. A tőlük kapott tanítás világosabban megérttette vele az Írásokat, és így lett a keresztény hit egyik legkiválóbb védelmezője. AT 178.3

Miután Apollós Akhájába szándékozott menni, az efezusi testvérek “...írtak a tanítványoknak, hogy fogadják be őt”, mint Krisztus gyülekezetével teljesen egyetértő tanítót. Azután Korinthusba ment, ahol nyilvános munkában és házról házra járva “...erélyesen cáfolta a zsidókat, és ...bizonyította az írások alapján, hogy Jézus a Krisztus”. Pál elhintette az igazság magvát, Apollós most öntözte azt. Az evangélium prédikálásával elért eredménye néhány hívőt arra indított, hogy munkáját többre értékeljék Pálénál. Az ember emberrel való összehasonlítasa a pártoskodás lelkületét hozta a gyülekezetbe, mely az evangélium terjedésének akadályoztatásával fenyegetett. AT 178.4

A Korinthusban eltöltött másfél év folyamán Pál szándékosan egyszerűségeben mutatta be az evangéliumot. “...amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét.” “Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével; hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék” (1Kor 2:1, 4-5). AT 179.1

Pál, tanítási módszerében szükségszerűen a gyülekezet viszonyaihoz alkalmazkodott. Később megmagyarázta nekik: “...nem szólhattam hozzátok úgy, mint lelkiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz. Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el” (1 Kor 3:1-2). A korinthusi hivők közül sokan csak lassan tudták a tanított ismereteket elsajátítani. A lelki dolgokban való előmenetelük nem állt arányban kiváltságukkal és alkalmaikkal. Amikor a keresztényi tapasztalatokban már előrehaladottaknak kellett volna lenniük, érteniük és gyakorolniuk kellett volna az Ige mélyebb igazságait, ott áalltak, ahol a tanítványok, amikor Krisztus mondta nekik: “Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni” (Jn 16:12). Féltékenység, gonosz feltételezés és vádaskodás zárta el sok korinthusi hivő szivét a Szentlélek teljes munkája elől, aki “...mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is” (1 Kor 2:10). Bármilyen bölcsek voltak is a világi ismeretekben, de gyermekek voltak Krisztus megismerésében. AT 179.2

Pál feladata volt, hogy a korinthusi megtérteket az alapismeretekre, a keresztény hit ábécéjére tanítsa. Úgy kellett oktatnia őket, mint akik mitsem tudnak az isteni hatalomnak a szívben végzett munkájáról. Ekkor még nem tudták felfogni az üdvösség titkát, mert “a nem lelki ember... nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes; mert csak lelki módon lehet azokat megítélni” (1 Kor 2:14). Pál igyekezett a magot elhinteni, amelyet mások öntöztek. Utódai ott folytatták művét, ahol ő abbahagyta; kellő időben adva lelki világosságot és ismeretet, aszerint, ahogy a gyülekezet elviselhette. AT 179.3

Amikor az apostol Korinthusban megkezdte munkáját, megértette, hogy sokkal gondosabban kell bevezetnie a tanítani kívánt nagy igazságokat. Tudta, hogy hallgatói között lesznek, akik emberi tanokkal büszkélkedve az istentisztelet hamis rendszerét képviselik, akik vakon tapogatózva, a természet könyvében olyan elméleteket találnak, melyek ellentmondanak az Írásokban kinyilatkoztatott lelki és halhatatlan élet valóságának. Azt is tudta, hogy a kritikusok igyekeznek majd a kinyilatkoztatott ige keresztényi értelmezését megcáfolni, és a kételkedők Krisztus evangéliumát gúnyosan és kötekedve fogják kezelni. AT 180.1

Pál, igyekezetében, hogy lelkeket a kereszt lábához vezessen, nem akarta a kicsapongókat közvetlen megfeddni, vagy rámutatni, hogy bűneik mennyire utálatosak a szent Isten előtt. Inkább eléjük tárta az élet valóságos célját, és próbálta elméjükbe vésni az isteni tanító oktatásait, melyek, ha elfogadják, a világiasságból és a bűnből a tisztaságra és az ígazságra emelik őket. Különösen a gyakorlati jámborságot és a szentséget fejtegette, amelyet el kell érniük azoknak, akik méltóknak találtatnak Isten országa számára. Vágyott, hogy Krisztus evangéliumának világossága hassa át értelmük sötétségét, hogy meglássák, mennyire visszataszító Isten szemében erkölcstelen életmódjuk. Tanításainak súlypontja ezért Krisztus, a Megfeszített volt. Arra biztatta őket, hogy legkomolyabb tanulmányuk és legnagyobb örömük a megváltás csodalatos igazsága legyen az Isten előtti bűnbánat és az Úr Jézus Krisztusban való hit által. AT 180.2

A világi bölcs elfordul az üdvösség világosságatól, mert megszégyeníti büszke elméleteit, a világias ember viszont azért utasítja vissza, mert földi bálványaitól választja el. Pál látta, hogy az embereknek előbb meg kell érteniük Krisztus jellemét, mielőtt Őt megszeretnék, vagy hitszemükkel szemlélnék a keresztet. Itt a földön kell elkezdeni annak tanulását, ami a megváltottak tudománya és éneke lesz az örökkévalóságban. Egyedül a kereszt fényében lehet az emberi lélek igazi értékét felbecsülni. AT 180.3

Az isteni kegyelem megtisztító hatása megváltoztatja az ember természetes hajlamait. A testi ember számára a menny nem kívánatos; az érzéki, megszenteletlen szív nem vonzódik a tiszta és szent hely felé. Ha sikerülne oda bejutnia, nem találna ott semmi viszonzásra Az érzéki szívet irányító hajlamot Krisztus erejével le kell győzni, még mielőtt az elbukott ember alkalmassá válna, hogy belépjen a mennybe és örvendezzen a tiszta, szent angyalok társaságának. Ha meghal a bűnnek és Krisztusban új életet él, szívét isteni szeretet tölti be; értelme megszentelődik; iszik az öröm és ismeret kiapadhatatlan forrásából, és az örök nap világossága ragyog ösvényén, mert állandóan az élet világossága van vele. AT 180.4

Pál igyekezett korinthusi hittestvéreinek emlékezetébe vésni azt a tényt, hogy ő és a vele együttműködő munkatársak csak az igazság tanításával Istentől megbízott emberek, s ők mindannyian ugyanabban a munkában foglalatoskodnak, és munkájuk eredménye szintén Istentől függ. A gyülekezetben a különböző munkatársak érdemeinek elismeréséről támadt vita nem Isten szerinti, hanem a természetes szív tulajdonságai ápolásának következménye volt. “Ha az egyik ezt mondja: ‘Én Pálé vagyok’, a másik pedig azt: ‘Én Apollósé’, nem emberi módon beszéltek-e? Hát ki az az Apollós, és ki az a Pál? Szolgák csupán, akik által hívővé lettetek; mégpedig ki-ki úgy szolgál, ahogy megadta neki az Úr. Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja” (1 Kor 3:4-7). AT 181.1

Pál volt az első, aki Korinthusban az evangéliumot prédikálta és aki a gyülekezetet megalapította. Ez volt az a munka, amelyet az Úr kijelölt számára. Isten utasítására később más munkások kerültek oda, akik az ő helyére léptek. Az elvetett magot öntözni kellett: ezt Apollós végezte. Ő követte Pált a munkában, hogy tovább oktasson és segítse az elhintett mag fejlődését. Ily módon megnyerte az emberek szívét, azonban Isten adta a növekedést. Nem emberi, hanem isteni erő munkálja a jellem átalakulását. Sem a plántáló, sem az öntöző nem növesztheti a magot. Isten vezetésével, megbízott képviselőiként dolgoznak vele, mint művének munkatársai. A Mestert tisztelet és dicsőség illeti az eredményért. AT 181.2

Bár Isten szolgái nem kapják ugyanazt a képességet mindannyian az Ő munkásai. Mindenki a nagy Mestertől tanul és azután továbbadja a tanultakat. Isten egyéni munkát ad minden hírnökének. Jóllehet az ajándék különböző, mégis valamennyi munkás összhangban egyesül a Szentlélek megszentelő befolyása által. Amint megismerték a megváltás evangéliumát, Isten ereje sokakat meggyőz és megtérésre késztet. Így az emberi eszköz Krisztussal Istenben van elrejtve, és Krisztus mint fő és legkedvesebb jelenik meg a tízezrek között. AT 181.3

“Aki ültet, és aki öntöz: egyek, és mindegyik majd a maga jutalmát kapja fáradozásához méltóan. Mert mi Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok” (1 Kor 3:8-9). Az apostol itt a gyülekezetet a megművelt szántóföldhöz hasonlítja, amelyen a gazda dolgozik, gondoskodva az Úr plántálta szőlőről; valamint az épülethez, mely az Úr szent templomává kell növekedjen. Isten a mester, Ő jelölte ki mindenki munkáját. Mindenkinek az Ő felügyelete alatt kell dolgoznia, és engednie kell, hogy Isten tevékenykedjék munkásaiért és munkásai által. Képességgel és ügyességgel ruházza fel őket, és ha utasításaira figyelnek, eredménnyel koronázza erőfeszítésüket. AT 182.1

Isten szolgái kedves és udvarias módon dolgozzanak együtt, és “...a tiszteletadásban egymást megelőzök” legyenek (Róm 12:10). Ne legyen barátságtalan bírálat, sem más munkájának lebecsülése, sem pártokra szakadás! Mindenkinek, akire az Úr üzenetet bízott, külön feladata van. Mindenkinek meg van a maga egyénisége, amit mindenkivel szemben meg kell óvnia, mégis egyetértésben munkálkodhat testvéreivel. Isten munkásai szolgálatukban alapvetően egyek legyenek! Egyik se akarjon bíróként felülkerekedni, tiszteletlenül beszélve munkatársairól, de ne bánjon velük alárendelt személyekként sem! Isten vezetésével mindenki végezze a reá bízott feladatot, a többiek pedig tiszteljék, szeressék és bátorítsák! Együtt vigyék a munkát a befejezés felé! AT 182.2

Pál ezeket az alapelveket részletesen kifejtette a korinthusi gyülekezethez írt első levelében. “Krisztus szolgái” -ra mint “Isten titkainak sáfárai” -ra utal és munkájukról kijelenti: “Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon. Én pedig a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem, vagy más emberek hogyan ítélkeznek egy napon; sőt magam sem ítélkezem önmagam felett, mert semmi vádat nem tudok önmagomra mondani, de nem ez tesz igazzá, mert aki felettem ítélkezik, az Úr az. Egyáltalában ne ítéljetek azért addig, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilván- valóvá teszi a szívek szándékait, és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet” (1 Kor 4:1-5). AT 182.3

Egyetlen embernek sincs joga Isten szolgái felett ítélkezni. Az Úr az egyedüli bírája minden ember munkájának; Ő osztja ki mindenkinek megérdemelt jutalmát. AT 183.1

Az apostol ezután közvetlenül az összehasonlításra utalt, amelyet tettek Apollós és az ő munkálkodása között: “Mindezeket pedig, testvéreim, értetek alkalmaztam magamra és Apollósra, hogy a mi példánkon tanuljátok meg: ahhoz tartsa magát az ember, ami meg van írva, és senki se fuvalkodjék fel, az egyik tanítóval dicsekedve a másik ellen. Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor 4:6-7). AT 183.2

Pál világosan a gyülekezet elé tárta azokat a veszélyeket és nehézségeket, amelyeket szolgálatukban ő és munkatársai Krisztusért türelemmel elviseltek. Majd megjegyzi az apostol: “Mind ez ideig éhezünk és szomjazunk, ruhátlanok vagyunk, és bántalmakat szenvedünk, otthontalanul bujdosunk, és tulajdon kezünkkel dolgozva fáradozunk. Amikor gyaláznak, áldást mondunk, amikor üldöznek, tűrünk, amikor rágalmaznak, jó szóval válaszolunk; szinte a világ szemétjévé lettünk, és mindenki söpredékévé mind ez ideig. Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek titeket, hanem azért, hogy intselek, mint szeretett gyermekeimet. Ha tanítómesteretek sok ezer volna is a Krisztusban, atyátok azonban nincs sok; mert az evangélium által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban” (1 Kor 4:11-15). AT 183.3

Őt, aki követeiként küldi ki az evangélium munkásait, megszégyenítik, ha a hallgatók között oly nagy ragaszkodás nyilvánul meg bizonyos kedvelt lelkész iránt, hogy nincs készség más tanító munkájának elfogadására. Az Úr segítséget küld népének, de nem mindig úgy, ahogy ők szeretnék, hanem szükségletük szerint: ugyanis az emberek rövidlátók és nem mindig tudják megítélni, hogy mi válik javukra. Ritkán rendelkezik egyetlen lelkész mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek szükségesek a gyülekezet tökéletesbítésére a kereszténység minden követelményében; ezért Isten gyakran küld nékik más lelkészeket, akik mindegyike rendelkezik néhány olyan képes séggel, amelyet a többiek nélkülöztek. AT 183.4

A gyülekezet fogadja Istennek e szolgáit oly hálásan, mintha magát a Mestert fogadná. Törekedniük kell, hogy — amennyire lehetséges — elnyerjék a tanítás minden hasznát, amelyet akármelyik lelkész adhat nékik Isten Igéjéből. Az Isten szolgái által nyújtott igazságokat az alázatosság szelídségével kell elfogadniuk és értékelniük, azonban egyetlen lelkészt se bálványozzanak. AT 183.5

Krisztus kegyelme folytán Isten lelkészei a világosság és áldás hírnökei. Amint komoly és állhatatos imával elnyerik a Szentlélek ajándékát és a lélekmentés terhének felelősségével haladnak előre, szívük buzgósággal telik meg a kereszt győzelmes terjedésére, s látják munkájuk gyümölcsét. Ha határozottan visszautasítják az emberi bölcsességgel való dicsekvést, vagy maguk magasztalását, akkor oly munkát végeznek, amely Sátán támadásaival szemben szilárdan megáll. Akkor sok lélek tér meg a sötétségből a világosságra és számos gyülekezet fog alakulni. Az emberek megtérnek, de nem emberi eszközökhöz, hanem Krisztushoz. Az “én” háttérben marad; csak Jézus, a Golgota férfia válik láthatóvá. AT 184.1

Akik ma Krisztusért munkálkodnak, ugyanazt a megkülönböztetett kegyelmet nyilatkoztathatják ki, mint azok, akik az apostoli korszakban hirdették az evangéliumot. Isten éppoly kész ma is szolgáinak hatalmat adni, miként egykor hatalmat adott Pálnak és Apollósnak, Szilásznak és Timóteusnak, Péternek, Jakabnak és Jánosnak. AT 184.2

Az apostolok korában is voltak félrevezetett lelkek, akik állították, hogy hisznek Krisztusban, de elutasították a követei iránti tiszteletet. Állították, hogy nem követnek emberi tanítót, mert az evangélium hírnökeinek segítsége nélkül közvetlen Krisztustól nyernek oktatást. Függetlenek voltak lélekben és nem voltak hajlandók alávetni magukat a gyülekezet szavának. Ezeket az embereket a tévedés komoly veszélye fenyegette. AT 184.3

Isten különböző képességű embereket rendelt segítőiként a gyülekezetbe, hogy sokak együttes bölcsessége által megfeleljenek a Lélek gondolatának. Azok az emberek, akik jellemük erős vonásai szerint intézkednek, visszautasítva az együttműködést azokkal, akiknek Isten művében gazdag tapasztalatuk van, önbizalmuktól elvakultan képtelenek különbséget tenni a hamis és az igaz között. Az ilyen embereket nem tanácsos a gyülekezetben vezető tisztségre megválasztani, mivel a testvérek nézetét figyelmen kívül hagyva, saját akaratukat és terveiket követik. Könnyű az ellenségnek azok által tevékenykedni, akik minden lépésnél tanácsra szorulnak és mégis, saját erejükből, lelkek vezetésére vállalkoznak anélkül, hogy Krisztustól alázatosságot tanultak volna. AT 184.4

Csupán a benyomás nem biztos vezető a kötelességteljesítésben. Az ellenség gyakran ráveszi az embereket, hogy higgyék, Isten vezeti őket, holott a valóságban csupán emberi indítékokat követnek. De ha gondosan őrködünk, és tanácskozunk hittestvéreinkkel, megértjük az Úr akaratát, mert ez az ígérete: “Az alázatosakat igazságosan vezeti, és az ő útjára tanítja az alázatosakat” (Zsolt 25:9). AT 185.1

Az ősegyházban volt néhány ember, aki sem Pált, sem Apollóst nem ismerte el, hanem Pétert tartotta vezetőjének. Azt állították, hogy néki volt legbensőségesebb kapcsolata Krisztussal, amikor a Mester a földön járt, ellenben Pál üldözte a hívőket. Nézetüket, érzésüket előítéletük irányította. Nem mutattak nagylelkűséget, gyöngéd szeretetet, ami bizonyította volna, hogy Krisztus lakik szívükben. AT 185.2

E pártoskodó lelkület sok bűnt von maga után a keresztény gyülekezetben, és Pál oktatást kapott az Úrtól, hogy komoly figyelmeztetésnek és ünnepélyes tiltakozásnak adjon hangot. Azoktól, akik azt mondták: “Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé... — ezt kérdezte: — Hát részekre szakitható-e Krisztus? Talán Pál feszíttetett meg értetek, vagy Pál nevére keresztelkedtetek meg?” Majd kérte őket: “Azért senki ne dicsekedjék emberekkel, mert minden a tietek: akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendök: minden a tietek. Ti viszont a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené” (1Kor 1:12-13; 3:21-23). AT 185.3

Pál és Apollós között teljes volt az egyetértés. Utóbbi csalódott és megszomorodott a korinthusi gyülekezet széthúzása miatt; az előnyben részesítésből nem húzott hasznot, és azt nem is támogatta, hanem gyorsan elhagyta a viszály helyét. Pál később arra buzdította, látogassa meg ismét Korinthust, de ezt visszautasította és csak jóval később munkálkodott ott ismét, amikor a gyülekezet jobb lelki állapotot ért el. AT 185.4