Próféták és királyok

2 — A templom és felszentelése

Dávid régóta dédelgetett tervét — hogy templomot épít az Úrnak — Salamon bölcsen valósította meg. Jeruzsálem hét éven át tele volt szorgos munkásokkal, akik elegyengették a kiválasztott helyet, építették a roppant tartófalakat, és lefektették a terjedelmes alapokat — ,,nagy és drága köveket ... faragott köveket” (i Kir 5: 17) -, megmunkálták a libanoni erdőkből hozott nehéz faanyagot, és építették a nagyszerű templomot. A fa- és kőanyag előkészítésével egyidőben — amelyhez sok ezren adták erejüket — szünet nélkül folyt a templom berendezésének készítése a Tírusból való Hirám, a “bölcs, tudós és értelmes férfi” irányításával, “aki tud készíteni aranyból, ezüstből, rézből, vasból, kövekből, fákból, bíborból, kék bíborból, lenből és karmazsinból... mindenféle... remekművet” (2 Krón 2:13-14). PK 24.1

Miközben Mória hegyén folyt a zajtalan építkezés “a kőbányának egészen kifaragott köveiből... úgy, hogy sem kalapácsnak, sem fejszének, sem valami egyéb vasszerszámnak pengése nem hallattatott a háznak felépítésénél” (1 Kir 6:7), a minta szerint — amelyet Dávid adott át fiának — elkészítették a gyönyörű berendezést — “minden egyéb felszerelést is, mely az Úr házához szükséges volt” (2 Krón 4:19). Ezek között volt a füstölőoltár, a szent kenyerek asztala, a gyertyatartó; köztük voltak a mécsesek, valamint azok az edények és eszközök is, amelyeket a papok használtak a szent helyen végzett szolgálatuk közben. Mind “aranyból, és pedig tiszta aranyból” (2 Krón 4:21) készültek. A rézből való felszereléseket — az égőáldozati oltárt, a nagy mosdómedencét, amelyet tizenkét ökör tartott, a kisebb medencéket, sok más eszközzel együtt — “a Jordán mezején önteté... a király az agyagos földben, Sukkor és Seredáta között” (2 Krón 4:17). Ezekből a berendezésekből sokat készítettek, hogy ne legyen belőlük hiány. PK 24.2

Páratlanul szép és utolérhetetlenül pompás volt az a palotaszerű épület, amelyet Salamon és társai emeltek Isten és az istentiszteletek számára. A drágakövekkel díszített, faragott cédrussal és csiszolt arannyal bélelt templomépület — amit pompás utakkal átszelt tágas udvarok vettek körül — hímzett függönyeivel és díszes berendezésével alkalmas szimbóluma volt Isten földi egyházának, az élő egyháznak, amely korszakokon át a mennyei minta szerint épült “arany”-hoz, “ezüst”-höz, “drágakövek”- hez hasonlítható anyagokból, “a templom mintájára kifarag”-va (i Kor 3:12; Zsolt 144:12). Ebben a lelki templomban Krisztus “a szegletkő”, “akiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban” (Ef 2:20-21). PK 24.3

Végül elkészült a templom, amelyet Dávid király tervezett és fia, Salamon épített. “Mindazt, amit magában elhatározott Salamon, hogy megcsinál az Úr házában... szerencsésen bevégzé” (2 Krón 7: 11). Ahhoz, hogy a Mória hegyének magaslatait bekoronázó palota valóban “nem ember”, “hanem az Úr Isten” lakóhelye legyen — amire Dávid olyan nagyon vágyott -, hátra volt még az, hogy ünnepélyes szertartással formailag is felszenteljék Jahve és az istentiszteletek számára (1 Krón 29:1). PK 25.1

Azt a helyet, ahol a templom épült, hosszú időn át megszentelt helynek tartották. Itt mutatta meg Ábrahám, a hivők atyja, hogy kész Jahve parancsának engedelmeskedni és egyetlen fiát feláldozni. Itt újította meg Isten Ábrahámmal kötött szövetségét, amelyben áldást ígért. Az áldás magában hordozta a dicsőséges messiási ígéretet, amely a Magasságos Isten Fiának áldozata által szabadulást hoz az emberiségnek. (Lásd: 1 Móz 32:9; 16-18.) Itt küldött Isten tüzet a mennyből, válaszként Dávid égő- és béke-áldozatára, amelyet azért mutatott be, hogy feltartóztassa a pusztító angyal bosszúállásra kivont kardját. (Lásd: 1 Krón 21.) Jahve tisztelői most újra itt voltak, hogy találkozzanak Istenükkel, és megújítsák hűségfogadalmukat. PK 25.2

A felavatásra a legkedvezőbb időpontot — a hetedik hónapot — választották, amikor a nép az ország minden részéből Jeruzsálembe gyülekezett a sátoros ünnepre. Ez az ünnep kiváltképpen az örvendezés alkalma volt. Az aratási munkák véget értek, és az új esztendő munkáit még nem kezdték meg. Az emberek gondoktól mentesen átengedhették magukat az alkalom szent, örömteli hatásának. PK 25.3

A kitűzött időpontban Izráel — sok idegen ország díszesen öltözött képviselőivel együtt — egybegyűlt a templom udvaraiban. Szokatlanul pazar volt ez a látvány. Salamon — Izráel véneivel és a nép legtekintélyesebb tagjaival — a város egy másik részéből érkezett vissza, ahonnan elhozták a szövetség ládáját. A Gibeon magaslatain levő szent helyről átszállították az ősi “gyülekezet sátorát és minden szent edényeket, amelyek a sátorban valának” (2 Krón 5:5). Ezek a féltve őrzött tárgyak, amelyek Izráel fiaiban pusztai vándorlásuk és Kánaán meghódításának emlékeit idézték fel, most állandó otthont találtak abban a nagyszerű templomban, amelyet azért építettek, hogy elfoglalja a hordozható sátor helyét. PK 25.4

A frigyládában volt a két kőtábla. Isten saját ujjával írta rájuk a Tízparancsolatot. Salamon atyjának, Dávidnak példáját követte, amikor bevitte a templomba a frigyládát. Minden hatodik lépésnél áldozatot mutatott be. Énekléssel, zenével és különös szertartásossággal vitték be “a papok az Úr szövetségének ládáját az ő helyére, az Isten házának belső részébe, a szentek-szentjébe” (2 Krón 5: 7). Amikor kijöttek a templomból, elfoglalták a számukra kijelölt helyet. Az énekesek — fehérbe öltözött léviták — az oltár keleti végénél álltak cimbalmokkal, lantokkal, citerákkal; és velük volt százhúsz kürtölő pap is. (Lásd: 2 Krón 5:12.) PK 26.1

“Mert a kürtölőknek és éneklőknek tisztük vala egyenlőképpen zengeni az Úrnak dicséretére és tiszteletére. És mikor nagy felszóval énekelnének kürtökkel, cimbalmokkal és mindenféle zengő szerszámokkal, dicsérvén az Urat, hogy igen jó és örökkévaló az ő irgalmassága: akkor a ház, az Úrnak háza megtelék köddel, annyira, hogy meg sem állhatnak a papok az ő szolgálatjukban a köd miatt, mert az Úr dicsősége töltötte vala be az Istennek házát” (2 Krón 5:13-14). PK 26.2

Salamon megértette, hogy mit jelent a felhő, és így szólt: “Az Úr mondotta, hogy ő lakoznék ködben. Én pedig lakóházat építettem néked, helyet, ahol örökké lakjál” (2 Krón 6:1-2). PK 26.3

“Az Úr uralkodik,
Reszkessenek a népek;
Kérubokon ül,
Remegjen a föld!

Nagy az Úr a Sionon,
És magasságos ő minden nép felett.
Tiszteljék a te nagy és rettenetes nevedet, — Szent az!... Magasztaljátok az Urat, a mi Istenünket,
És boruljatok le az ő lábainak
zsámolya elé; Szent Ő” (Zsolt 99: 1-5). PK 26.4

“A tornácnak közepén” Salamon egy rézből készített széket, illetve emelvényt helyeztetett el, amelynek “hossza öt sing, szélessége is öt sing, magassága pedig három sing” volt. Erre állt fel, majd felemelt kézzel megáldotta az előtte levő hatalmas sokaságot. ,,És Izráel egész gyülekezete felállott” (2 Krón 6:13. 3). PK 27.1

“Áldott az Úr, Izráel Istene — kiáltotta Salamon -, ki szólott volt az ő szája által az én atyámnak Dávidnak, és hatalmas kezeivel beteljesítette, mondván: ... Jeruzsálemet választottam, hogy az én nevem abban lenne” (2 Krón 6:4. 6). PK 27.2

Salamon ezután az emelvényre térdelt, és az egész nép hallatára elmondta templomszentelési imáját. A gyülekezet fejét meghajtva állt, és közben a király ég felé emelt kézzel így könyörgött: “Oh Uram, Izráelnek Istene, nincsen hozzád hasonló Isten sem mennyben, sem földön, aki megtartod a te fogadásodat és irgalmasságodat a te szolgáidhoz, akik te előtted teljes szívvel járnak!... PK 27.3

Lakozhatnék-e valósággal az Isten e földön az emberek között? lm az egek és az egeknek egei téged be nem foghatnak, mennyivel kevésbé e ház, amelyet én építettem. És tekints a te szolgád könyörgésére és imádságára, oh én Uram Istenem, meghallgatván kiáltását és könyörgését, amellyel könyörög a te szolgád előtted! Hogy a te szemeid éjjel és nappal figyelmezzenek e házra, e helyre, amelyről azt mondottad, hogy nevedet abba helyezénded, meghallgatván könyörgését a te szolgádnak, amikor e helyen könyörögne. Hallgasd meg azért a te szolgádnak és a te népednek Izráelnek könyörgését, amikor könyörögni fognak e helyen; hallgasd meg a te mennyei lakhelyedből, és meghallgatván őket, légy kegyelmes !... PK 27.4

Mikor pedig megverettetik a te néped az Izráel az ő ellenségeitől, mivel te ellened vétkeztek; és hozzád visszatérve, vallást tesznek a te nevedről, könyörögnek és imádkoznak te előtted e házban; te hallgasd meg a mennyből, és bocsásd meg a te népednek az Izráelnek bűnét, és hozd vissza őket arra a földre, amelyet adtál nékik és az ő atyáiknak. PK 27.5

Mikor az ég berekesztetik és nem lészen eső, mivel vétkeztek te ellened; és imádkozni fognak e helyen és vallást tesznek a te nevedről és megtérnek bűneikből, mert te sanyargatod őket: te hallgasd meg a mennyből és légy kegyelmes a te szolgáidnak és a te népednek az Izráelnek; minekutána őket megtanítándod az igaz útra, amelyen járjanak, és adj esőt a te földedre, amelyet adtál a te népednek örökségül. PK 28.1

Éhség ha lesz a földön, ha döghalál, aszály, ragya, sáska, cserebogár; ha az ő ellensége szorongatja az ő birodalmának földében; ha bármiféle csapás és nyomorúság jövend reájuk: aki akkor könyörög és imádkozik, legyen az bárki; vagy a te néped, az Izráel, ha elismeri ki-ki az ő csapását és fájdalmát, és kezeit e házban kiterjesztendi, te hallgasd meg a mennyből, a te lakhelyedből, és légy kegyelmes, és kinek-kinek fizess az ő útai szerint, amint megismerted az ő szívét, ... hogy féljenek téged, járván a te útaidon, míg élnek e föld színén, amelyet adtál volt a mi atyáinknak. Sőt még az idegent is, aki nem a te néped az Izráel közül való, ha eljövend messze földről a te nagy nevedért és a te hatalmas kezedért és a te kiterjesztett karodért, mikor ide jutván, könyörögnek e házban: te hallgasd meg a mennyből, a te lakóhelyedből, és add meg az idegennek mindazt, amiért könyörög hozzád, hogy megismerjék a földnek minden népei a te nevedet, és tiszteljenek téged úgy, mint a te néped az Izráel, és ismerjék meg, hogy a te nevedről neveztetik e ház, amelyet én építettem. PK 28.2

Ha a te néped hadba megy ki az ő ellensége ellen azon az úton, amelyen elbocsátod őket; ha könyörögnek, hozzád fordulván e város felé, amelyet választottál magadnak, és e ház felé, amelyet a te nevednek építettem: te hallgasd meg az égből az ő könyörgésüket és imádságukat, és szerezz nékik igazságot. PK 28.3

Ha vétkeznek ellened (mert nincsen ember, aki nem vétkeznék) és reájuk megharagudván, az ellenség kezébe adándod és őket fogságba viendik azok, akiktől megfogattak, messze földre, vagy közeire, és ha az idegen földön, ahol fogva tartatnak, magukba szállnak, és megtérvén, az ő fogságuk helyén könyörögnek hozzád, és ezt mondandják: Vétkeztünk, hamisan és gonoszul cselekedtünk; és megtérendenek te hozzád teljes szívükből és teljes lelkükből az ő fogságuk földében, ahol őket fogva tartják, és könyörögnek hozzád, az ő földjüknek útja felé fordulva, amelyet adtál volt az ő atyáiknak, és e város felé, amelyet választottál magadnak, és e ház felé, amelyet a te nevednek építettem: hallgasd meg akkor az ő könyörgésüket és imádságukat a mennyből, a te lakhelyedről, és szerezz nékik igazságot, és bocsásd meg a te népednek, hogy ellened vétkezett. PK 28.4

Most azért, oh én Istenem, legyenek a te szemeid nyitva és füleid legyenek figyelmesek a könyörgésre ezen a helyen. És most kelj föl, oh Úr Isten, a te nyugodalmadba, te és a te hatalmasságodnak ládája! A te papjaid, oh Úr Isten, öltöztessenek fel üdvösséggel, és a te szenteid örvendezzenek a jóban. Oh Úr Isten, ne utáld meg a te felkenetett királyod orcáját; emlékezzél meg Dávidhoz, a te szolgádhoz való nagy irgalmasságaidról!” (2 Krón 6:14-42.) PK 29.1

Amikor Salamon befejezte imáját, “tűz szálla le az égből, és megemészté az egészen égő áldozatot és a véres áldozatot”. A papok nem léphettek be a templomba, mert “az Úr dicsősége betölté a házat”. “Izráel fiai mindnyájan látták, amikor alászálla... az Úr dicsősége a házra, és arccal leborulának a föld felé a padlózatra, s imádák és tisztelék az Urat, hogy jó és az ő kegyelme mindörökké való!” PK 29.2

Azután a király és a nép áldozatokat mutatott be az Úr előtt. “Ekképpen szentelék fel az Úr házát a király és az egész nép” (2 Krón 7:1-5). A “Hámát” határaitól “Egyiptom” folyójáig terjedő birodalom minden részéből érkező sokaság, a “nagy gyülekezet” hét napig örömünnepet ült. A boldog tömeg a következő hetet a sátoros ünnep ünneplésével töltötte. Miután elmúlt az ünneplés ideje — amikor újra az Úrnak szentelték magukat és örvendeztek -, a nép hazatért “vígan és megelégedve mindama jók felett, amelyeket cselekedett az Úr Dáviddal, Salamonnal és az ő népével Izráellel” (2 Krón 7:8. 10). PK 29.3

A király minden tőle telhetőt megtett, hogy buzdítsa a népet. Buzdítsa arra, hogy teljesen adja át magát az Úrnak, szentelje magát egészen szolgálatára, és dicsőítse meg szent nevét. Isten most újra bizonyságát adta Izráel uralkodójának, hogy elfogadja és megáldja, mint ahogy uralkodása kezdetén Gibeonnál is tette. Éjszakai látásban megjelent az Úr, és ezt mondta: “Meghallgattam a te könyörgésedet, és e helyet magamnak áldozat házául választottam. Ímé, amikor az eget bezárandom, hogy ne legyen eső; és amikor parancsolok a sáskának, hogy a földet megeméssze; vagy amikor döghalált bocsátandok az én népemre: És megalázza magát az én népem, amely nevemről neveztetik, s könyörög és keresi az én arcomat, és felhagy az ő bűnös életmódjával: én is meghallgatom őket a mennyből, megbocsátom bűneiket, és megszabadítom földjüket. Most már az én szemeim nyitva lesznek, és füleim figyelmesek lesznek e helyen a könyörgésre. Most választottam és megszenteltem e házat, hogy az én nevem abban legyen mindörökké, és ott lesznek az én szemeim és az én szívem mindenkor” (2 Krón 7:12-16). PK 29.4

Ha Izráel hű maradt volna Istenhez, ez a nagyszerű épület állandóan ott állt volna, örök jeleként annak, hogy Isten különösen megtiszteli választott népét. “Az idegeneket — nyilatkoztatta ki Isten -, akik az Úrhoz adák magukat, hogy néki szolgáljanak és hogy szeressék az Úr nevét, hogy Ő néki szolgái legyenek; mindenkit, aki megőrzi a szombatot, hogy meg ne fertőztesse azt, és a szövetségemhez ragaszkodókat: szent hegyemre viszem föl ezeket, és megvidámítom őket imádságom házában; egészen égő és véres áldozataik kedvesek lesznek oltáromon; mert házam imádság házának hívatik minden népek számára!” (Ésa 56: 6-7.) PK 30.1

Amikor az Úr bizonyságát adta annak, hogy elfogadja a királyt, világossá tette előtte azt is, hogy mi a kötelessége. “Ha te előttem járándasz — mondta -, amint járt Dávid, a te atyád, úgy cselekedvén mindenekben, amint neked megparancsoltam, s az én rendelésimet és ítéletimet megtartándod: megerősítem a te birodalmad trónját, amint megígértem volt Dávidnak, a te atyádnak, mondván: Nem vétetik el a te nemzetségedből való férfiú az Izráel királyiszékiből” (2 Krón 7: 17-18). PK 30.2

Ha Salamon továbbra is alázatosan szolgálta volna az Urat, egész uralkodása áldást árasztott volna a környező nemzetekre — azokra, amelyekre Atyjának, Dávidnak uralkodása, valamint a maga uralkodása korábbi éveiben mondott bölcs szavai és ugyanakkor végzett nagyszerű cselekedetei olyan kedvező hatással voltak. Isten előre látta, hogy milyen félelmes kísértések járnak a jólét és a világi dicsőség nyomában, és óvta Salamont a hitehagyás bűnétől. Előre megmondta azt is, hogy milyen rettenetes következményekkel jár a bűn. Még az a gyönyörű templom is, amelyet éppen akkor szenteltek fel, “tanulságul és példabeszédül” lesz “minden nemzetségnek” — mondta, ha a zsidók elhagyják “az Urat, atyáik Istenét”, és nem tágítanak a bálványimádástól (2 Krón 7:20. 22). Miután a mennyből érkezett üzenet, amely szerint Isten meghallgatta Izráelért elmondott imáját, Salamon szívébe bátorságot öntött és igen megörvendeztette, elkezdődött uralkodásának fénykora. “A földnek minden királyai” igyekeztek közelébe kerülni, “hogy hallhatnák az ő bölcsességét, amelyet Isten adott vala az ő szívébe” (2 Krón 9: 23). Sokan jöttek azért hogy lássák, miként kormányoz, és hogy megtanulják, hogyan intézkedik nehéz ügyekben. PK 30.3

Amikor ezek az emberek látogatást tettek Salamonnál, a király tanítást adott nekik Istenről mint minden dolog Teremtőjéről. Amikor hazatértek, világosabb fogalmaik voltak Izráel Istenéről és az emberiség iránti szeretetéről. A természet műveiben meglátták Isten szeretetének és jellemének kifejeződését, és ez sok embert arra indított, hogy imádja Istent mint a maga Istenét. PK 31.1

Salamon alázatosan vette magára az uralkodás terheit. Elismerte Isten előtt, hogy “kicsiny gyermek” (1 Kir 3:7). Láthatóan szerette Istent. Mélységesen tisztelte a mennyei dolgokat. Önmagában nem bízott, és a világmindenség végtelen Teremtőjét magasztalta. Mindezek a követésre méltó jellemvonások megmutatkoztak a templom befejezésével kapcsolatos istentiszteletek során, amikor alázatosan térdelve elmondta felajánló imáját. Krisztus követőinek ma vigyázniuk kell arra, hogy el ne veszítsék a tisztelet és istenfélelem lelkületét. A Szentírás megtanítja az embert arra, hogyan közeledjék Alkotójához — alázatosan és áhítattal, a mennyei Közbenjáróba vetett hittel. A zsoltáríró kinyilatkoztatja: PK 31.2

“Nagy Isten az Úr,
És nagy király minden istenen felül...
Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le;
Essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt!” (Zsolt 95:3, 6) PK 31.3

Kiváltságunk, hogy Isten előtt leborulva — mind közös istentiszteleten, mind pedig csendes kamránkban — felküldjük könyörgéseinket Hozzá. Jézus, a mi példaképünk “térdre esvén, imádkozék” (Lk 22:41). Tanítványairól olvashatjuk, hogy ők is “térdre esve” imádkoztak (Acs 9: 40). Pál mondta: “Meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt” (Ef 3:14). Ezsdrás is térdre esve vallotta meg Isten előtt Izráel vétkeit. (Lásd: Ezsd 9:5.) Dániel “háromszor napjában térdeire esék, kö- nyörge és dicséretet tőn az ő Istene előtt” (Dn 6:10). PK 31.4

Isten iránti őszinte tiszteletre végtelen nagyságának érzete és jelenlétének tudata késztet. Mélységesen kellene szívünkre hatnia, ha megérezzük a Láthatatlan jelenlétét. Az imádkozás órája és helye szent, mert Isten van ott. Ha magatartásunkban és viselkedésünkben tiszteletet tanúsítunk, elmélyül bennünk az az érzés, amely tiszteletre késztetett. “Szent és rettenetes az ő neve” (Zsolt III:9) — nyilatkoztatta ki a zsoltáríró. Amikor az angyalok kimondják ezt a nevet, eltakarják arcukat. Nekünk, elbukott, bűnös embereknek, micsoda tisztelettel kellene ajkunkra vennünk Isten nevét! PK 31.5

Jó volna, ha mind idősek, mind fiatalok elgondolkoznának azokon a szentírási kijelentéseken, amelyek elmondják, hogyan kell becsülnünk az Isten különös jelenlétével elkülönített helyet. “Oldd le a te saruidat lábaidról — parancsolta Mózesnek az égő csipkebokorból -, mert a hely, amelyen állasz, szent föld” (2 Móz 3:5). Jákób, miután látomásban látta az angyalt, felkiáltott: “Az Úr van e helyen, és én nem tudtam... Nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja” (1 Móz 28:16-17). Salamon a felajánló istentiszteletek során mondottakkal meg akarta szabadítani a jelenlevőket a Teremtővel kapcsolatos babonáktól, amelyek a pogányok elméjét elhomályosították. A menny Istene nem olyan, mint a pogányok istenei, amelyeket kézzel csinált templomokba zárnak. Lelke által mégis találkozik népével, amikor összegyűlnek a tiszteletére szentelt házban. PK 32.1

Századokkal később Pál ezekkel a szavakkal tanította ugyanezt az igazságot: “Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami abban van, mivelhogy ő mennynek és földnek ura, kézzel csinált templomokban nem lakik, sem embereknek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valami nélkül szűkölködnék, holott ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent;... hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk, és vagyunk” (Acs 17: 24-28). PK 32.2

“Boldog nép az, amelynek Istene az Úr,
Az a nép, amelyet örökségül választott magának.
Az égből letekint az Úr,
Látja az emberek minden fiát.
Székhelyéről lenéz
A föld minden lakosára.” Az Úr a mennyekbe helyheztette az ő székét
És az ő uralkodása mindenre kihat.”

Oh Isten, a te utad szentséges;
Kicsoda olyan nagy Isten, mint az Isten?
Te vagy az Isten, aki csodát mívelsz;
Megmutattad a népek között a te hatalmadat” (Zsolt 33:12-14; 103:19; 77:14-15). PK 32.3

Isten nem lakik kézzel csinált templomokban, de megtiszteli jelenlétével népének összejöveteleit. Megígérte, hogy amikor együtt keresik Őt, beismerik bűneiket, és imádkoznak egymásért, Lelke által találkozik velük. De azoknak, akik istentiszteletre gyűlnek össze, minden gonoszságot le kell rakniuk. Ha nem lélekben, igazságban és a szentség szépségében imádják Istent, semmi hasznuk nincs abból, ha összejönnek. Ilyenekről mondja az Úr: “Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem” (Mt 15: 8-9). Akik imádják Istent, azoknak “lélekben és igazságban” kell imádniuk; “mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul” (Jn 4:23) PK 33.1

“Az Úr az ő szent templomában, hallgasson előtte az egész föld!” (Hab 2:20). PK 33.2