Próféták és királyok

22 — Ninive, a nagy város

A kétfelé vált Izráel korában az ókor egyik legnagyobb városa az asszír birodalom fővárosa, Ninive volt. A Bábel tornyánál történt szétszóródás után nem sokkal, a Tigris folyó termékeny partján alapították. Gazdagon virágzott századokon át, amíg “három napi járóföld”-et átfogó “nagy várossá” lett (Jónás 3:3). PK 166.1

Jóléte idején Ninive elöl járt a bűnözésben és gonoszságban. Az ihletett Ige “vérszopó város”-ként jellemezte, amely “hazug és erőszakkal” teli (Náhum 3:1). Náhum próféta jelképes beszédében kegyetlen, ragadozó oroszlánhoz hasonlította Ninivét. “Kire nem hatott volna ki a te gonoszságod soha?” — kérdezte (Náhum 3 :19). PK 166.2

Bármilyen elvetemültté vált is, mégsem merült el teljesen a bűnben. Aki “látja az emberek minden fiát” (Zsolt 33:13) és akinek szeme “minden drága dolgot meglát” (Jób 28:10), sok olyan embert vett észre a városban, akik jobbra és nemesebbre vágyakoztak, akik ha megismerhetnék az élő Istent, elfordulnának a gonoszságtól, és Istent imádnák. A bölcs Isten félreérthetetlen módon kinyilatkoztatta nekik önmagát, hogy bűnbánatra indítsa őket. PK 166.3

Erre a munkára Jónás prófétát, Amiatti fiát választotta ki eszközül. Az Úr így szólt hozzá: “Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és kiálts ellene, mert gonoszságuk felhatolt elémbe!” (Jónás 1:1-2.) PK 166.4

Amikor a próféta megbízatásának nehézségeire és látszólagos kivihetetlenségére gondolt, kísértést érzett arra, hogy megkérdőjelezze a küldetés bölcs voltát. Emberileg nézve úgy tűnt, hogy semmilyen eredményt nem érhet el az üzenet abban a büszke városban. Egy pillanatra elfelejtette, hogy Isten, akit szolgál, mindentudó és mindenható. Miközben kételkedve tétovázott, Sátán egészen elbátortalanította. Nagy félelem lett úrrá rajta, és “felkele... hogy Társisba szaladna”. Miután elment Jáfóba és talált ott egy indulásra kész hajót, “megadván a hajóbért, beszálla abba” és elutazott (Jónás 1:3). PK 166.5

Jónás feladata súlyos felelősséggel járt. De Aki megparancsolta, hogy menjen, erőt és eredményt is tudott adni szolgájának. Ha a próféta habozás nélkül engedelmeskedik, sok keserű tapasztalattól megmenekül és Isten gazdagon megáldja. Az Úr azonban nem hagyta el a kétségbeesett prófétát. Egy sor próba és különös intézkedés nyomán újjáéledt bizalma Istenben és menteni tudó végtelen hatalmában. PK 166.6

Ha Jónás higgadtan gondolkozik, amikor megbízatását kapta, akkor megérti, milyen ostoba dolog bárminemű erőfeszítést is tennie a felelősség előli menekülésre. Isten azonban nem sokáig engedte, hogy háborítatlanul haladjon eszeveszett menekülése útján. ,,Az Úr... nagy szelet bocsáta a tengerre, és nagy vihar Iőn a tengeren és a hajó már-már töredezik vala. Megfélemlének azért a hajósok és kiáltának, ki-ki az ő istenéhez, és a hajóban levő holmit a tengerbe hányák, hogy könnyítsenek magukon. Jónás pedig leméne a hajó aljába és lefeküdt és elaludt” (Jónás 1:4-5). PK 167.1

Miközben a tengerészek pogány isteneikhez könyörögtek segítségért, a hajómester módfelett meggyötörtén kereste meg Jónást, és ezt mondta: ,,Mi lelt, te nagy alvó? Kelj fel, kiálts a te Istenedhez; hát ha gondol velünk az Isten, és nem veszünk el!” (Jónás 1:6.) PK 167.2

A kötelesség útjáról letérő ember imája azonban nem segített semmit. A tengerészek benyomása az volt, hogy a vihar különös hevessége isteneik haragját jelzi. Mint végső menedéket, a sorsvetést indítványozták, ,,hogy megtudhassuk — mondták -: mi miatt van rajtunk e veszedelem. És sorsot vetének és a sors Jónásra esék. Mondának azért néki: Kérünk, beszéld el nékünk: mi miatt van rajtunk e veszedelem? Mi a te foglalkozásod és honnan jössz? Melyik a te hazád és miféle népből való vagy te? És monda nékik: Héber vagyok én és az Urat, az egek Istenét félem én, aki a tengert és a szárazat teremtette. PK 167.3

És megfélemlének az emberek nagy félelemmel és mondák néki: Mit cselekedtél? Mert megtudták azok az emberek, hogy az Úr színe elől fut, mivelhogy elbeszélé nékik. PK 167.4

Mondák azután néki: Mit cselekedjünk veled, hogy a tenger megcsendesedjék ellenünk? Mert a tenger háborgása növekedék. Ő pedig monda nékik: Fogjatok meg és vessetek engem a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek; mert tudom én, hogy miattam van ez a nagy vihar rajtatok. PK 167.5

És erőlködtek azok az emberek, hogy visszajussanak a szárazra; de nem tudtak, mert a tenger háborgása növekedék ellenük. Kiáltának azért az Úrhoz és mondák: Kérünk Uram, kérünk, ne vesszünk el ez ember lelkéért, és ne háríts reánk ártatlan vért, mert te, Uram, úgy cselekedtél, amint akartad! És felragadák Jónást és beveték őt a tengerbe és megszűnék a tenger az ő háborgásától. Azok az emberek pedig nagy félelemmel félék az Urat és áldozattal áldozának az Úrnak, és fogadásokat fogadának. Az Úr pedig egy nagy halat rendelt, hogy benyelje Jónást. És Iőn Jónás a halnak gyomrában három nap és három éjjel. És könyörge Jónás az Úrnak, az ő Istenének a halnak gyomrából. És mondá: PK 167.6

Nyomorúságomban az Úrhoz kiálték,
És meghallgata engem;
A Seol torkából sikolték És meghallád az én szómat.

Mert mélységbe vetettél engem,
Tenger közepébe,
És körülfogott engem a víz;
Örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam!

És én mondám: Elvettettem a te szemeid elől;
Vajha láthatnám még szentséged templomát!
Körülvettek engem a vizek
Lelkemig,

Mély ár kerített be engem,
Hínár szövődött fejemre.
A hegyek alapjáig süllyedtem alá?
Bezáródtak a föld závárjai felettem örökre!

Mindazáltal kiemelted éltemet a múlásból, oh
Uram, Istenem!
Mikor elcsüggedt bennem az én lelkem, megemlékeztem
az Úrról,
És bejutott az én könyörgésem tehozzád,
A te szentséged templomába. Akik hiú bálványokra ügyelnek, elhagyják boldogságukat;
De én hálaadó szóval áldozom néked;
Megadom, amit fogadtam.
Az Úré a szabadítás.” (Jónás 1:7-2:10.) PK 168.1

Jónás végül megtanulta, hogy “az Úré a szabadítás” (Zsolt 3:9). Bűnbánata és Isten megmentő kegyelmének felismerése szabadulást hozott. Jónás kiszabadult a nagy mélység veszélyeiből. A hal kivetette a szárazra. Isten újra megbízta szolgáját, hogy intse meg Ninivét. “Lőn az Úrnak szava Jónáshoz másodszor is, mondván: Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd néki azt a beszédet, amit én parancsolok néked.” Most már nem volt kérdése, most már nem kételkedett, hanem tétovázás nélkül engedelmeskedett. “Felkele Jónás, és elméne Ninivébe az Úr szava szerint” (Jónás 3 :1-3). PK 169.1

Amikor Jónás a városba érkezett, azonnal kiáltani kezdett “ellene”: “Még negyven nap, és elpusztul Ninive” (Jónás 3:4). Utcáról utcára ment, és hirdette az intő üzenetet. PK 169.2

Az üzenet nem hangzott hiába! A hitetlen város utcáin végigharsogó kiáltást szájról szájra adták, amíg minden lakója meghallotta a megdöbbentő hírt. Isten Lelke minden szívvel megérttette az üzenetet, és tömegek remegtek bűneik miatt. Mélységes megalázkodás és bűnbánat ébredt szívükben. PK 169.3

“A niniveiek pedig hívének az Istenben, és böjtöt hirdetének és nagyjaiktól fogva kicsinyeikig zsákba öltözének. És eljuta a beszéd Ninive királyához, és felkele királyi székéből, és leveté magáról az ő királyi ruháját, és zsákba borítkozék, és üle a porba. És kiáltának és szólának Ninivében a királynak és főembereinek akaratából mondván: Emberek és barmok, ökrök és juhok: semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek és vizet se igyanak! Hanem öltözzenek zsákba az emberek és barmok és kiáltsanak az Istenhez erősen, és térjen meg ki-ki az ő gonosz útáról és az erőszakosságból, amely az ő kezükben van! Ki tudja? talán visszatér és megengesztelődik az Isten és elfordul haragjának búsulásától és nem veszünk el!” (Jónás 3 :5-9). PK 169.4

A király és a főemberek a köznéppel együtt, nagyok és kicsinyek “megtértek a Jónás prédikálására” (Mt 12:41). Közösen kiáltottak a menny Istenéhez, és Ő megkönyörült rajtuk. Látta “cselekedeteiket, hogy megtértek az ő gonosz útjukról: és megbáná az Isten azt a gonoszt, amelyről mondá, hogy végrehajtja rajtuk, és nem hajtá végre” (Jónás 3:10). Az ítélet elhárult. Izráel Istene felmagasztosult és megdicsőült az egész pogány világban, törvényét pedig tisztelték. Ninive csak hosszú évekkel később lett a környező népek zsákmánya, amikor büszke gőgjében elfeledkezett Istenről. PK 169.5

Jónásnak elsőként kellett volna örvendeznie a menny csodálatos kegyelmén, amikor megtudta, hogy Isten irgalmaz a városnak, amely gonoszsága ellenére bűnbánatra indult, és zsákban, hamuban bánkódott. Ehelyett az a gondolat foglalkoztatta, hogy talán hamis prófétának fogják tartani. Hírnevét féltve, szem elől tévesztette, hogy a maga hírnevénél felmérhetetlenül többet érnek a nyomorult város lakói. Isten szánalma a bűnbánó niniveiek iránt “igen rossznak látszék... Jónás előtt, és megharaguvék”. “Avagy nem ez vala-é az én mondásom — kérdezte az Urat -, mikor még az én házamban valék? azért siettem, hogy Tarsisba futnék, mert tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó” (Jónás 4:1-2). PK 170.1

Újra engedett gáncsoskodó, kételkedő hajlamának. Ismét erőt vett rajta a csüggedés. Szem elől tévesztette mások érdekeit. Szeretett volna inkább meghalni, mint élni, és látni, hogy a város megmarad. Elégedetlenül kiáltott: “Most Uram, vedd el, kérlek az én lelkemet éntőlem, mert jobb meghalnom, mintsem élnem!” PK 170.2

“Avagy méltán haragszol-é?” kérdezte az Úr. “Majd kiméne Jónás a városból, és üle a város keleti része felől, és csinála ott magának hajlékot, és üle az alatt az árnyékban, amíg megláthatná, mi lészen a városból? Az Úr Isten pedig egy tököt rendele, és felnöve az Jónás fölé, hogy árnyékot tartson feje fölött és megoltalmazza őt a hévség bántásától. És nagy örömmel örvendezék Jónás a tök miatt” (Jónás 4:3-6). PK 170.3

Ezután az Úr szemléltető oktatást adott Jónásnak. “Másnapra férget rendele az Isten hajnalköltekor, és megszúrá az a tököt, és elszárada. És Iőn napköltekor, hogy tikkasztó keleti szelet rendele Isten, és a nap rátűzött a Jónás fejére, és ő elbágyada. Kíváná azért magának a halált és monda: Jobb halnom, mint élnem!” PK 170.4

Isten ismét szólt a prófétához: “Avagy méltán haragszol-é a tök miatt?” Jónás így válaszolt: “Méltán haragszom, mind halálig!” PK 170.5

“Az Úr pedig monda: Te szánod a tököt, amelyért nem fáradtál és amelyet nem neveltél, amely egy éjjel támadt és más éjjel elveszett; Én pedig ne szánjam Ninivét, a nagy várost, amelyben több van tizenkétszer tízezer embernél, akik nem tudnak különbséget tenni jobb és bal kezük között, és barom is sok van?!” (Jónás 4:7-11.) PK 170.6

Jónás képtelen volt megérteni, hogy Isten miért akarja Ninivét megkímélni. Ha kuszáit gondolatokkal, megalázottan és értetlenül is, Jónás mégis teljesítette megbízatását, a nagy város megintését. Jóllehet a megjövendölt esemény nem következett be, az intő üzenet mégis Istentől volt, és megtörtént az, amit Isten általa akart elérni. Kegyelmének dicsősége megmutatkozott a pogányok között. Akik hosszú ideje “setétségben és a halálnak árnyékában” ültek, “megkötöztetvén nyomorúsággal és vassal”, “az Úrhoz kiáltának szorultságukban”, és “sanyarúságukból kiszabadítá őket. Kihozá őket a setétségből és a halálnak árnyékából, köteleiket pedig elszaggatá.” “Kibocsátá az ő szavát, és meggyógyítá őket, és kimenté őket az ő vermeikből” (Zsolt 107:10. 13-14. 20). PK 171.1

Krisztus, földi szolgálata alatt hivatkozott arra az eredményre, amelyet Jónás prédikációja ért el Ninivében. A pogány központ lakóit összehasonlította azokkal, akik az Ő korában Isten népének vallották magukat. “Ninive férfiai — jelentette ki — együtt támadnak majd fel ezzel a nemzetséggel és kárhoztatják ezt: mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé nagyobb van itt Jónásnál” (Mt 12:41). Krisztus eljött a nyüzsgő világba, amely tele volt az üzleti élet zajával és a kereskedők civódásával; ahol az emberek önmaguknak akartak megszerezni mindent, amit csak tudtak. Krisztus eljött ide, és Isten harsonájaként hallatszott hangja a kavargás felett: “Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mk 8:36-37). PK 171.2

Mint ahogy Jónás prédikálása jel volt a niniveieknek, ugyanúgy Krisztus prédikálása is jel volt az Ő nemzedékének. De mennyire másképpen fogadták most az igét! Közömbösségük és gúnyolódásuk ellenére a Megváltó kitartóan dolgozott, amíg be nem fejezte küldetését. PK 171.3

Ez a tanítás Isten szolgáinak ma is szól. A nagy városoknak ma éppen olyan szükségük van az igaz Isten tulajdonságainak és szándékainak megismerésére, mint annak idején volt a niniveieknek. Krisztus követeinek meg kell ismertetniük az emberekkel a szem elől tévesztett nemesebb világot. A Szentírás tanítása szerint az a város marad meg egyedül, amelynek építője és alkotója Isten. A hit szemével az ember megláthatja a menny küszöbét, amelyet eláraszt Isten dicsősége. Az Úr Jézus munkálkodó szolgái által szólítja fel az embert, hogy megszentelt vágyakozással törekedjék a soha el nem múló örökségre. Buzdítja őket, hogy gyűjtsenek kincset Isten trónjánál. PK 171.4

A nagyvárosok lakóit gyorsan, biztosan és majdnem egyetemesen hatalmába ejti a bűn, mert állandóan fokozódik a tudatos gonoszság. Annyira túlsúlyban van a romlottság, hogy emberi tollal nem lehet leírni. Napról napra látjuk a viszály, megvesztegetés és csalás újabb megnyilatkozásait. Minden nap meghozza a maga csüggesztő beszámolóját erőszakos és törvényellenes cselekményeikről, az emberi szenvedéssel szembeni közömbösségről, az emberi élet brutális, sátáni pusztításáról. Minden nap tanúskodik az elmebetegek, gyilkosságok és öngyilkosságok szaporodásáról. Sátán korszakról korszakra igyekszik az emberek elől elrejteni Jahve üdvöt hozó tervét. Megkísérli eltakarni Isten törvényének nagyszerű elveit — a méltányosságot, irgalmasságot és szeretetet. Az ember büszkélkedik korunk csodás fejlődésével és felvilágosultságával. Isten azonban látja, hogy a föld tele van gonoszsággal és erőszakossággal. Az ember azt mondja, hogy Isten törvénye érvénytelen, hogy a Biblia nem hiteles. Ennek következménye, hogy a bűn áradata úgy söpör végig a világon, amire Noé és a hitehagyó Izráel kora óta nem volt példa. A nemeslelkűséget, szelídséget, kegyességet áruba bocsátják, hogy kielégítsék tiltott dolgok utáni vágyukat. A nyerészkedésért elkövetett bűncselekmények sötét listáját látni is elég ahhoz, hogy a vér meghűljön az emberben, és lelke rémülettel teljék meg. PK 172.1

Istenünk az irgalom Istene. Hosszútűréssel és szerető szánalommal bánik törvénye áthágóival. Ma azonban, amikor az embereknek olyan sok alkalmuk nyílik arra, hogy Isten törvényeit a Szentírás kinyilatkoztatásának megfelelően megismerjék, a világegyetem Ura nem nézheti megnyugvással a gonosz városokat, ahol erőszakosság és bűn uralkodik. Istennek a makacsul engedetlenkedők iránti türelme nemsokára véget ér. Szükséges-e, hogy az embert meglepetésszerűen érje, amikor a legfőbb Uralkodó hirtelen és váratlanul megváltoztatja bánásmódját az elbukott világ lakóival? Csodálkozhat-e, amikor büntetés követi a törvényszegést és a fokozódó bűnt? Meglepődhet-e azon, hogy Isten pusztulással és halállal sújtja azokat, akik nem egyenes úton — hanem csalással és megtévesztéssel — jutottak nyereségükhöz? Sokan nem hajlandók Jahve uralkodását elismerni, pedig Isten egyre fokozódó fénnyel világítja meg kívánalmait előttük. Inkább választják a menny kormányzása elleni lázadás elindítójának fekete zászlaját. PK 172.2

Isten végtelenül türelmes. Elcsodálkozunk ezen a hosszútűrésen, ha arra gondolunk, hogy állandóan megsértjük szent parancsolatait. A mindenható Isten visszatartja ítéletét. De kétségkívül meg fogja büntetni a gonoszokat, akik a Tízparancsolat jogos követelményeivel vakmerően szembehelyezkednek. PK 173.1

Isten próbaidőt ad az embernek. De Isten türelmének határa van, amelyen túl elkerülhetetlenül büntet. Az Úr hosszú ideig elnéző az emberekkel. Irgalmában figyelmeztetéseket küld, hogy a menny haragjától megmentse őket. De eljön az idő, amikor már nem hallgatja meg az irgalomért könyörgőket. Elpusztítja a lázadókat, akik az igazság világosságát állandóan visszautasítják, mert könyörületes velük és azokkal is, akiket befolyásolnának példájukkal. PK 173.2

Közel van az idő, amikor olyan gyötrelem lesz a világon, amelyet emberi balzsam nem tud gyógyítani. Isten visszavonja Lelkét. Tengeren és szárazon egyik katasztrófa a másikat éri nagy gyorsasággal. Milyen gyakran hallunk földrengésekről és tornádókról, a tűz és víz pusztításairól, amelyek nagy áldozatokat követelnek emberéletben és anyagiakban! Ezek az elemi csapások látszólag a természet megzavart, rendellenes erőinek szeszélyes kitörései, amelyeket az ember egyáltalán nem tud befolyásolni. Belőlük azonban Isten szándékait olvashatjuk ki. Ezek is olyan eszközök, amelyekkel rá akarja ébreszteni az embert arra, hogy milyen veszélyben van. PK 173.3

Isten szolgáit ne csüggessze el a nagyvárosokban tapasztalható gonoszság, jogtalanság, istentelenség, amellyel szembe kell nézniük, miközben a megváltás örömhírét hirdetik. Az Úr ezeket a munkásokat ugyanazzal az üzenettel bátorítja, mint amelyet Pál apostolnak adott az elvetemült Korinthusban: ,,Ne félj, hanem szólj és ne hallgass. Mert én veled vagyok és senki sem támad reád, hogy néked ártson; mert nékem sok népem van ebben a városban” (Acs 18:9-10). A lelkek megmentésén fáradozók ne felejtsék el, hogy jóllehet sokan nem fogadják meg Isten Igéje tanácsait, de nem az egész világ fordul el a menny világosságától és igazságától; nem mindenki fordít hátat, amikor a türelmes, elnéző Megváltó hívja. Minden városban, a bűnnel és erőszakossággal telt városokban is, sok olyan ember van, akik megfelelő tanítással Krisztus követőivé válhatnak. Ezreket lehet elérni a megmentő igazsággal, és Krisztusnak mint személyes Megváltójuknak elfogadására késztetni. PK 173.4

Isten ezt üzeni ma a föld lakóinak: “Legyetek készen ti is; mert amely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia” (Mt 24:44). A társadalmakban, különösen a nagy városokban uralkodó állapotok hirdetik, hogy eljött Isten ítéletének órája, és hogy minden földi dolog vége közeleg. PK 174.1

A korszakok válságának küszöbén állunk. Isten ítéletei gyors egymásutánban fognak következni — tűz, árvíz, földrengés, háború és vérontás formájában. Ne lepődjünk meg a nagy és meggyőző események láttán, mert a kegyelem angyala nem maradhat itt már sokáig, hogy védje a megátalkodottakat! PK 174.2

“Ímé az Úr kijő helyéről, hogy meglátogassa a föld lakóinak álnokságát, s felmutatja a föld a vért, és el nem fedi megöletteit többé” (Ésa 26:21). Isten haragjának viharfelhői sűrűsödnek, és csak azok fognak megállni, akik kegyelemből fakadó hívását engedelmesen fogadják — mint ahogy Ninive lakói tették Jónás prédikálására -, és megszentelődnek a menny Urának törvényei iránti engedelmesség által. Csak az igazak rejtőzhetnek el Krisztussal Istenben, amíg a pusztítás áthalad. Mondjuk mi is lelkünk mélyéből: PK 174.3

“Lelkem drága Jézusa,
Hozzád hajt a félelem,
Míg tombol a vad tusa
S nő a vész a tengeren. PK 174.4

Rejts el, rejts el, itt ne hagyj,
Míg eláll a fergeteg;
Biztonságos révet adj,
S majd fogadd el lelkemet!” PK 174.5