Próféták és királyok

20 — Naámán

2KIR 5. fejezet

“És Naámán, a síriai király seregének fővezére, az ő ura előtt igen nagy férfiú és nagyrabecsült volt, mert általa szabadította volt meg az Úr Síriát, és az a férfi vitéz hős, de bélpoklos volt.” PK 154.1

Benhadád, Szíria királya legyőzte Izráel seregeit. Akháb meghalt a csatában. Ezután a szíriaiak állandó határháborút viseltek Izráel ellen. Egyik portyázó rablóhadjáratuk alkalmával egy fiatal leányt vittek el, aki fogságának országában “Naámán feleségének szolgált”. Ez a kislány otthonától távol raboskodott, de bizonyságot tett Istenről. Egyike volt azoknak, akik öntudatlanul betöltötték azt a célt, amelyért Isten Izráelt népéül választotta. Amikor a pogány házban szolgált, megszánta gazdáját. Visszaemlékezett Elizeus csodás gyógyítására, és ezt mondta úrnőjének: “Vajha az én uram szembe lenne azzal a prófétával, aki Samáriában van, kétség nélkül meggyógyítaná őt az ő bélpoklosságából.” Tudta, hogy Elizeus mennyei erőt kapott, és hitte, hogy ez az erő Naámánt is meggyógyíthatja. PK 154.2

A fogoly leány magatartása abban a pogány házban nagyszerűen tanúsítja, hogy milyen befolyása van a gyermekkorban kapott otthoni nevelésnek. Nincs szentebb az apák és anyák megbízatásánál. Gyermekeik gondozása és nevelése a feladatuk. A szülőknek szerepük van gyermekeik szokásai és jelleme megalapozásánál. Példájuk és tanításuk jórészt meghatározza a gyermekek jövőjét. PK 154.3

Boldogok azok a szülők, akiknek az élete olyan hűen tükrözi a mennyet, hogy Isten ígéretei és parancsai hálát és tiszteletet ébresztenek a gyermekekben; azok a szülők, akiknek szerető gondoskodása, igazságos volta és türelme Isten szeretetét, igazságos voltát és türelmét tolmácsolja a gyermeknek. Mennyei Atyjuk iránti szeretetre, bizalomra és engedelmességre oktatják a gyermekeket, amikor szüleik iránti szeretetre, bizalomra és engedelmességre tanítják őket. Azok a szülők, akik ilyen ajándékban részesítik gyermeküket, drágább kincset adnak neki, mint a korszakok összes gazdagsága — kincset, amely maradandó, mint az örökkévalóság. PK 154.4

Nem tudjuk milyen szolgálatot kell majd gyermekeinknek betölteniük. Lehet, hogy életüket csaladi körben töltik el. Az is lehet, hogy köznapi pályára mennek, vagy pogány országokban hirdetik az evangéliumot. De Isten mindannyiukat misszionáriusainak hívja el, hogy a kegyelem üzenetét vigyék a világnak. Olyan nevelést kell kapniuk, amelynek segítségével önzetlen szolgálatban Krisztus mellé tudnak állni. PK 155.1

Amikor ezt a héber kislányt szülei Istenről tanították, nem tudták, hogy mi lesz a sorsa. De hűségesen teljesítették megbízatásukat; és gyermekük a szíriai sereg fővezérének otthonában bizonyságot tett Istenről, akit megtanult tisztelni. PK 155.2

Naámán hallotta, mit mondott a kislány úrnőjének, és miután engedélyt kapott a királytól, útra kelt, hogy gyógyulást keressen. Vitt “magával tíz talentom ezüstöt és hatezer aranyat, azon felül tíz öltöző ruhát”. Egy levelet is vitt, amelyet a szíriai király küldött Izráel királyának. A következő üzenet volt a levélben: “ímé az én szolgámat Naámánt azért küldöttem hozzád, hogy őt gyógyítsd meg bélpoklosságából.” Amikor Izráel királya elolvasta a levelet, “megszaggatá az ő ruháit és monda: Isten vagyok-e én, hogy öljek és elevenítsek, hogy ez énhozzám küld, hogy gyógyítsam meg a férfiút az ő bélpoklosságából? Vegyétek eszetekbe és lássátok, hogy csak okot keres ellenem.” PK 155.3

A dolog híre eljutott Elizeushoz, és ezt üzente a királynak: “Miért szaggattad meg a te ruháidat? Hadd jöjjön hozzám, és tudja meg, hogy van próféta Izráelben.” “És elméne Naámán lovaival és szekereivel, és megálla az Elizeus házának ajtaja előtt.” Követ útján a próféta azt mondta neki: “Menj el és fürödj meg hétszer a Jordánban, és megújul a te tested, és megtisztulsz.” PK 155.4

Naámán a mennyből jövő erő valamilyen csodás megnyilatkozását várta. “Azt gondolta — mondta -, hogy kijő hozzám, és előállván, segítségül hívja az Úrnak az ő Istenének nevét, és kezével megilleti a beteg helyeket, és úgy gyógyítja meg a kiütést.” Önérzetét sértette a próféta azzal, hogy azt mondta, fürödjék meg a Jordánban. Megalázva és csalódottan kiáltott fel: “Avagy nem jobbak-é Abana és Párpár, Damaskus folyóvizei Izráel minden vizeinél? Avagy nem fürödhetném meg azokban, hogy megtisztuljak? Ilyen módon megfordulván, nagy haraggal elment.” Naámán büszkesége lázadt az ellen, hogy Elizeus szavai szerint járjon el. A szíriai fővezér által említett folyókat széppé tették a környező ligetek, és az emberek özönlöttek ezeknek a szép folyóknak a partjára, hogy ott imádják bálvány-isteneiket. Naámánnak nem jelentett volna olyan mélységes megalázkodást, ha lemegy az egyik folyóhoz azok közül. De csak akkor gyógyulhat meg, ha a próféta különleges utasításai szerint cselekszik. Csak készséges engedelmesség hozhatja meg a kívánt eredményt. Naámánt kérlelték szolgái, hogy hajtsa végre Elizeus utasítását. “Ha valami nagy dolgot mondott volna e próféta néked — unszolták — avagy nem tetted volna-é meg? Mennyivel inkább, amikor csak azt mondja, hogy fürödj meg és megtisztulsz?” Mindez próbára tette Naámán hitét. Büszkesége és hite küzdött egymással, és a hit győzött. PK 155.5

A gőgös szíriai megalázta magát, és engedelmesen meghajolt Jahve ki-nyilatkoztatott akarata előtt. Hétszer megmártotta magát a Jordánban “az Isten emberének beszéde szerint”. És Isten megtisztelte hitét. “Megújult az ő teste, mint egy kisgyermek teste, és megtisztult.” Hálásan “visszatért egész kíséretével az Isten emberéhez” ezzel a vallomással: “ímé, most már tudom, hogy nincsen az egész földön Isten, csak Izráelben!” PK 156.1

A kor szokása szerint Naámán kérte Elizeust, hogy fogadjon el egy drága ajándékot. A próféta azonban visszautasította. Nem fogadhatott el fizetséget azért az áldásért, amelyet az irgalmas Isten árasztott. “Él az Úr — mondta -, hogy el nem veszem.” A szíriai “kényszeríti vala pedig őt, hogy elvegye; de ő nem akará”. PK 156.2

“És monda Naámán: hanem adj kérlek a te szogádnak e földből annyit amennyit elbír két öszvér; mert a te szolgád többé égőáldozattal, vagy egyéb áldozattal nem áldozik idegen isteneknek, hanem csak az Úrnak. Ebben a dologban legyen az Úr kegyelmes a te szolgádnak, hogy mikor bemegyen az én uram a Rimmon templomába, hogy ott imádkozzék, és ő az én kezemre támaszkodik, ha akkor én is meghajlok a Rimmon templomában, bocsássa meg az Úr a te szolgádnak ebben a dologban. És monda néki Elizeus: Eredj el békességgel. És... elment ő tőle úgy egy mérföldnyire.” PK 156.3

Géházinak, Elizeus szolgájának, az évek során alkalma nyílt arra, hogy a gazdája életét és munkáját jellemző önmegtagadó lelkülétre eljusson. Kiváltsága volt, hogy nemeslelkű zászlóvivő váljék belőle az Úr seregében. Régóta megkaphatta volna a menny legnagyszerűbb ajándékait, de elfordult tőlük és helyettük a világi gazdagság hitvány csillogását kívánta. Most kapzsi lelkének titkolt vágyai arra késztették, hogy engedjen a mindent elsöprő kísértésnek. “Ímé — okoskodott magában — az én uram megkímélé ezt a Siriabeli Naámánt, és nem akará tőle elvenni, amit hozott volt;... utána futok, és valamit kérek tőle.” Így történt, hogy titokban “utána futott Géházi Naámánnak”. PK 156.4

“Látván pedig Naámán őt, hogy utána fut, leugrott a szekérből és elibe méné és monda: rendben van minden? És monda: rendben.” Majd Géházi előre megfontoltan hazudott, “Az én uram — mondta — küldött engem ezt mondván: ímé most csak ez órában jött hozzám két ifjú az Efraim hegyéről a próféták fiai közül: adj kérlek azoknak egy tálentom ezüstöt és két öltöző ruhát.” Naámán örömmel teljesítette a kérést, és egy helyett két tálentom ezüstöt erőltetett Géházira, valamint “két öltöző ruhát”, és szolgákat bízott meg, hogy vigyék vissza a kincset. PK 157.1

Amikor Géházi Elizeus otthonához közeledett, elbocsátotta a szolgákat, majd pedig elrejtette az ezüstöt és a ruhákat. Ezután “bemenvén, megálla az ő ura előtt”, és hogy elkerülje a dorgálást, újból hazudott. A próféta érdeklődésére: “Honnét, Géházi?” ezt válaszolta: “Nem ment a te szolgád sehová.” PK 157.2

Ezután jött a szigorú ítélet, jelezve, hogy Elizeus mindent tud. “Nem ment-é az én szívem veled, mikor a férfiú leszállóit szekeréből elődbe?” — kérdezte. “Most az ideje, hogy szerezz ezüstöt, és hogy végy ruhákat, olajfákat, szőlőket, juhokat, barmokat, szolgákat és szolgálóleányokat?! Azért rád és a te magodra ragad a Naámán bélpoklossága mindörökké.” A vétkes férfit gyorsan utolérte a büntetés. Géházi kiment Elizeus elől ,,megpoklosodva, mint a hó”. PK 157.3

Komoly tanulságokat vonhatunk le annak az embernek esetéből, akinek Isten nagy és szent kiváltságokat adott. Géházi eljárása arra szolgált, hogy botránykövet helyezzen Naámán útjába, akinek lelkébe csodálatos fény világított be, és aki hajlott arra, hogy az élő Istennek szolgáljon. PK 157.4

“A hamis tanú büntetlen nem marad, és a hazugságoknak szólója meg nem szabadul” (Péld 19:5). Az ember gondolhatja, hogy gonosz cselekedeteit el tudja rejteni az emberek elől, de Istent nem lehet megtéveszteni. “Mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, akiről mi beszélünk” (Zsid 4:13). Géházi azt gondolta, hogy becsaphatja Elizeust. Isten azonban megjelentette prófétájának, amit Géházi Naámánnak mondott, és minden részletét annak, ami a két ember között lejátszódott. PK 157.5

időszak volt ez, amikor az igazságot meghamisították, és a nép többsége nyíltan lázadt a menny ellen. PK 160.1

Isten sohasem hagyta el kiválasztott szolgáját. Egy alkalommal, amikor a szíriaiak betörtek az országba, Szíria királya meg akarta ölni Elizeust, mivel a próféta tájékoztatta Izráel királyát az ellenség terveiről. A szíriai király tanácskozott szolgáival. Így szólt: “Itt meg itt lesz az én táborom”. Az Úr megjelentette ezt a tervet Elizeusnak. A próféta követeket küldött ,,Izráel királyához, mondván: Vigyázz, ne hagyd el azt a helyet, mert ott akarnak a siriaiak betörni. És elkülde az Izráel királya arra a helyre, amelyről néki az Isten embere szólott, és őt megintette volt és vigyázott magára nem egyszer sem kétszer. PK 160.2

És felháborodott ezen a siriai király szíve és összegyűjtvén az ő szolgáit, monda nékik: Miért nem mondjátok meg nékem, ki tart közülünk az Izráel királyával ?! Akkor monda egy az ő szolgái közül: Nem úgy uram király, hanem Elizeus próféta, aki Izráelben van, jelenti meg az Izráel királyának a beszédeket, amelyeket te a te titkos házadban beszélsz.” PK 160.3

A szíriai király elhatározta, hogy megöli a prófétát, és ezt parancsolta: “Menjetek el és nézzétek meg, hol van, hogy utána küldjék és elhozassam őt.” A próféta Dótánban volt. Amikor a király ezt megtudta, “lovakat, szekereket és nagy sereget külde oda, akik elmenének éjjel, és körülvevék a várost. Felkelvén pedig jókor reggel az Isten emberének szolgája, kiméne és ímé seregek vették körül a várost és lovak és szekerek.” Elizeus szolgája rémülten vitte a hírt a prófétának: ,Jaj, jaj, édes uram! — kiáltotta — Mit cselekedjünk?” PK 160.4

“Ne félj!” — volt a próféta válasza. “Mert többen vannak, akik velünk vannak, mint akik velük.” Azután, hogy a szolga maga is megtudja ezt, “imádkozott Elizeus és monda: Oh Uram! nyisd meg kérlek az ő szemeit, hadd lásson”. “Megnyitá az Úr a szolga szemeit és láta, és ímé a hegy rakva volt tüzes lovagokkal és szekerekkel Elizeus körül.” Isten szolgája és a fel fegyverzett ellenséges seregek között egy csapat mennyei angyal volt. Körülvették a prófétát. Hatalmas erővel szálltak le, de nem azért, hogy pusztítsanak vagy hogy hódolatot igényeljenek, hanem hogy tábort járjanak az Úr gyenge és tehetetlen gyermekei körül, és szolgáljanak nekik. PK 160.5

Amikor Isten népe nehéz helyzetbe jut, és látszólag nincs menekvés számára, egyedül az Úrban bízzon! Amint a szíriai katonák csapata merészen közeledett, mit sem tudva a láthatatlan mennyei seregekről, ,,könyörgött Elizeus az Úrnak, mondván: Verd meg ezt a népet vaksággal! És megveré őket vaksággal az Elizeus kívánsága szerint. És monda nékik Elizeus: Nem ez az út, sem ez a város; jertek el én utánam és ahhoz a férfiúhoz vezetlek titeket, akit kerestek. És elvezeté őket Samáriába. És amikor bementek Samáriába, monda Elizeus: Oh Uram, nyisd meg ezek szemeit, hogy lássanak. És megnyitá az Úr az ő szemeiket és látának és ímé Samária közepében voltak. Az Izráel királya pedig mikor látta őket, monda Elizeusnak: Vágván vágassam-é őket, atyám? És monda: Ne vágasd. Le szokta-é vágatni azokat, akiket karddal vagy kézívvel fogsz el ? Adj nékik kenyeret és vizet, hogy egyenek és igyanak és elmenjenek az ő urokhoz. És nagy lakomát szerzett nékik; és miután ettek és ittak, elbocsátá őket. Ők pedig elmenének az ő urokhoz.” (Lásd: 2 Kir 6.) PK 160.6

A történtek után a szíriaiak egy ideig nem támadták Izráelt. Később azonban a célratörő Hazáel király erélyes irányítása mellett a szíriai seregek körülvették Samáriát és megostromolták. Izráel soha azelőtt nem került olyan szorult helyzetbe, mint akkor. Isten megbüntette az atyák vétkeit a fiaikban és a fiák fiaiban. A hosszúra nyúlt éhínség borzalmai elkeseredett intézkedésre késztették a királyt. Ekkor Elizeus megjövendölte, hogy másnap megszabadulnak. PK 161.1

A következő nap ,,az Úr azt cselekedte volt, hogy a síriabeliek tábora szekerek zörgését és lovak dobogását és nagy sereg dobogását hallotta”. A sziriaiakat elfogta a félelem “és felkelvén elfutának alkonyatkor”, otthagyva “mind sátoraikat, mind lovaikat, mind szamaraikat, amint a tábor volt” bőséges élelmiszerkészlettel, “csakhogy életüket menthessék”. Meg sem álltak addig, amíg át nem keltek a Jordánon. PK 161.2

A menekülés éjszakáján a város kapujában négy bélpoklos ember az éhségtől elkeseredetten azt latolgatta, hogy bemegy a szíriai táborba, és rábízza magát az ostromlók irgalmára. Azt remélték, hogy részvétre indítják őket, és élelmet kapnak tőlük. Nagyon csodálkoztak, amikor “nem volt ott senki”! Háborítatlanul és akadálytalanul “bemenvén egy sátorba, evének és ivának és elvivének onnét ezüstöt, aranyat és ruhákat és elmenvén elrejték azokat; és megtérvén más sátorba menének be, és abból is hozának és elmenvén, elrejték. És monda egyik a másiknak: ez a mai nap örömmondás napja”, és “mi hallgatunk”. Gyorsan visszamentek tehát a városba az örömhírrel. PK 161.3

Nagy volt a zsákmány. Az élelem bősége következtében azon a napon ,,egy köböl zsemlyelisztet egy sikuson, és két köböl árpát egy sikluson vettek”, ahogy azt Elizeus megjövendölte előző nap. Isten neve újra megdicsőült a pogányok előtt ,,az Úrnak beszéde szerint”, ahogy prófétája által kijelentette Izráelben. (Lásd: 2 Kir 7:5-16). PK 162.1

Így munkálkodott Isten embere évről évre. Hűséges szolgálatában közel került a néphez, és válságos időkben bölcs tanácsadóként állt a királyok mellett. A hosszú évek, amelyek alatt az uralkodók és a nép a bálványimádás bűnében éltek, elvégezték átkos munkájukat. A hitehagyás sötét árnya még mindenütt látható volt, de itt is, ott is voltak olyanok, akik rendületlenül kitartottak, és nem hajtottak térdet a Baálnak. Mialatt Elizeus reformációs munkáját folytatta, sokan kigyógyultak pogányságukból, és örömmel szolgáltak az igaz Istennek. A prófétát megörvendeztették az isteni kegyelem csodái, és nagyon vágyott mindazokkal kapcsolatba lépni, akik szívükben becsületesek voltak. Ahova csak eljutott, igyekezett embereket az igaz életre nevelni. PK 162.2

Emberi szemszögből nézve olyan kilátástalan volt a nemzet lelki megújulása, mint amilyen reménytelennek látják a lelki megújulást ma Istennek a föld sötét helyein dolgozó szolgái. Krisztus egyháza azonban Isten eszköze az igazság hirdetésére. Isten képessé teszi különleges munka végzésére. Ha hűséges Istenhez, ha engedelmeskedik parancsolatainak, mindent felülmúló erő birtokosa lesz. Ha kitartóan engedelmeskedik, nincs olyan hatalom, amely megállhat vele szemben. Az ellenség erői éppúgy tehetetlenek lesznek, mint ahogy a polyva képtelen ellenállni a forgószélnek. PK 162.3

Az egyházra boldog, dicsőséges nap hajnala virrad, ha magára öltve Krisztus igazságosságát, a bűnnel való minden közösséget megtagad. Isten felszólítja Benne hivő hűségeseit, hogy bátorítsák azokat, akiknek nincs hitük és reménységük. Térjetek az Úrhoz, “reménység foglyai”! Kérjetek erőt Istentől, az élő Istentől! Rendíthetetlenül és alázatosan higgyetek abban, hogy meg tud és meg akar menteni! Amikor hitben megragadjuk erejét, csodálatosan megváltoztatja a legreménytelenebb, legcsüggesztőbb helyzetet is — nevének dicsőségére. PK 162.4

Ameddig Elizeus helyről helyre tudott utazgatni szerte Izráel országában, élénken részt vett a prófétaiskolák fejlesztésében. Ahova csak eljutott, Isten vele volt, szavakat adott neki, hogy szólja azokat, és hatalmat, hogy csodát műveljen. Egy alkalommal “mondának a próféták fiai Elizeusnak: ímé ez a hely, ahol nálad lakunk, igen szoros nékünk: hadd menjünk el kérlek, a Jordán mellé, hogy mindenikünk egy-egy fát hozzon onnét, hogy ott valami hajlékot építsünk magunknak, amelyben lakjunk” (2 Kir 6:1-2). Elizeus elment velük a Jordánhoz. Jelenlétével bátorította a próféták fiait; oktatta őket, sőt még csodát is tett, hogy segítse munkájukat. “Történt, hogy amikor egy közülük egy fát levága, a fejsze beesék a vízbe. Akkor kiálta és monda: Jaj, jaj, édes uram! pedig ezt is kölcsön kértem! És monda az Isten embere: Hová esett? és mikor megmutatta neki a helyet, levágott egy fát és utána dobta, és a fejsze feljött a víz színére. És monda: Vedd ki. És kinyújtván kezét, kivevé azt” (2 Kir 6:5-7). Olyan eredményes volt szolgálata és olyan messzeható a befolyása, hogy amikor halálos ágyán feküdt, még az ifjú Joás király is — aki bálványimádó volt és alig tisztelte Istent — Izráel atyját látta a prófétában, és elismerte, hogy jelenléte közöttük a bajban többet ér, mint lovak és szekerek sokasága. A feljegyzés így szól: “És megbetegedék Elizeus olyan betegséggel, amelybe bele is halt, és lement hozzá Joás, az Izráel királya, és arcára borulván sírt és monda: Édes atyám, édes atyám! Izráel szekerei és lovagjai!” (2 Kir 13:14.) PK 162.5

A próféta bölcs, együttérző atyaként állt sok nyugtalan lélek mellé, akiknek segítségre volt szükségük. Nem fordult el a felelős megbízatásra méltatlan, hitetlen ifjútól sem, akinek nagy szüksége volt tanácsra. A gondviselő Isten alkalmat adott a királynak arra, hogy a múlt hibáit jóvátegye és országát megerősítse. Vissza kell szorítani a szíriai ellenséget, amely elfoglalta Jordán keleti részét. Isten hatalmának újra meg kell mutatkoznia a tévelygő Izráel érdekében! PK 163.1

A haldokló próféta ezt mondta a királynak: “Végy kézívet és nyilakat.” Joás engedelmeskedett. Ekkor így szólt a próféta: “Fogd meg kezeddel a kézívet.” Joás “megfogván azt kezével, Elizeus is rátette kezeit a király kezeire és monda: nyisd ki az ablakot napkelet felől” — a Jordánon túli városok felé, amelyeket a szíriaiak elfoglaltak. Miután a király kinyitotta a rácsos ablakot, Elizeus felszólította, hogy lője ki nyilát. Amint a nyíl elrepült, Isten ezekre a szavakra ihlette a prófétát: “Az Úrnak győzedelmes nyila ez, győzedelmes nyíl a Siriabeliek ellen; mert megvered a Siriabelieket Afekben a megsemmisülésig.” PK 163.2

Ezután a próféta próbára tette a király hitét. Felszólította Joást, hogy szedje fel a nyilakat. Majd ezt mondta: “Lőjj a földbe!” A király háromszor belelőtt a földbe, majd nem lőtt többet. “Ötször vagy hatszor kellett volna lőnöd” — kiáltotta rémülten Elizeus. “Akkor megverted volna a Siriabelieket a megsemmisülésig; de így már csak háromszor vered meg a Siriabelieket” (2 Kir 13:15-19). PK 163.3

Ez a lecke mindazoknak szól, akik felelős helyet töltenek be. Amikor Isten utat nyit egy bizonyos feladat elvégzésére, és biztosít az eredményről is, a választott eszköznek minden tőle telhetőt meg kell tennie a megígért eredmény elérésére. A munka végzése közben tanúsított lelkesedés és kitartás arányában adja Isten az eredményt. Csak akkor tud csodákat művelni népéért, ha az fáradhatatlan energiával megteszi a maga részét. Szolgálatra szentelődött, erkölcsileg bátor emberekre van Istennek szüksége, akik mélységesen szeretik embertársaikat és buzgóságuk soha nem csökken. Ilyen munkásnak semmilyen feladat sem túl terhes, semmit sem tart túlságosan reménytelennek. Fáradozik tovább tántoríthatatlanul, amíg a látszólagos kudarc dicső győzelemmé lesz. A máglya és a börtönfalak sem térítik el attól az elhatározástól, hogy Istennel együtt dolgozzék országa építésén. PK 164.1

Elizeus munkája lezárult a Joásnak adott tanáccsal és bátorítással. Az Illésen megnyugvó Lélek teljes mértékben reá szállt, és élete végéig hűségesnek bizonyult. Soha nem ingadozott. Sohasem vesztette el a Mindenható erejébe vetett bizalmát. Mindig hitben ment előre; akkor is, amikor úgy tűnt, hogy zsákutcába jut. Isten pedig megtisztelte bizalmáért, és megnyitotta előtte az utat. PK 164.2

Isten nem adta meg Elizeusnak, hogy kövesse mesterét tüzes szekéren. Az Úr megengedte, hogy hosszú ideig tartó betegségben szenvedjen. Az emberi gyengeség és szenvedés hosszú órái alatt hite erősen megkapaszkodott Isten ígéreteiben, és mindig látta maga körül a vigasztaló és békét hozó mennyei követeket. Mint ahogy Dotán magaslatain látta az őt körülvevő mennyei küldöttek seregét, Izráel tüzes szekereit és lovasait, most is tudta, hogy együttérző angyalok vannak jelen, és ez erőt adott neki. Egész életén át erős volt hite. Amint jobban megismerte Isten gondviselését és irgalmas jóságát, Istenébe vetett hite megingathatatlan bizalommá érett. Amikor pedig a halál szólította, kész volt munkáját letenni és megpihenni. PK 164.3

“Az Úr szemei előtt drága az ő kegyeseinek halála” (Zsolt 116:15). PK 164.4

“Az igaznak... halála idején is reménysége van” (Péld 14:32). A zsoltáríróval együtt Elizeus bizalommal mondhatta: “Csak Isten válthatja ki lelkemet a Seol kezéből, mikor az megragad engem” (Zsolt 49:16). Örömmel tanúsíthatta: “Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll’ (Jób 19:25). “Én igazságban nézem a te orcádat, megelégszem a te ábrázatoddal, midőn felserkenek (Zsolt 17:15). PK 165.1