Próféták és királyok

19 — A békesség prófétája

2KIR 4. fejezet

Elizeus próféta működése bizonyos vonatkozásokban nagyon különbözött Illés munkájától. Illésre a kárhoztatás és ítélet üzenetét bízta Isten. A próféta bátran dorgált. A királyt és a népet bűnös útjuk elhagyására szólította. Elizeusnak békésebb küldetése volt. Építenie és erősítenie kellett azt a munkát, amelyet Illés elkezdett; tanítani a népet az Úr útjára. Az ihletett ige szerint személyes kapcsolatba lépett a néppel. Prófétaifjak vették körül. Csodái és szolgálata által gyógyulást és örömet hozott. Elizeus szelíd és kedves ember volt, de szigorú is tudott lenni. Ezt a bétheli úton tanúsított eljárása mutatja, amikor a városból kijövő gonosz fiatalok csúfolódtak vele. Ezek az ifjak hallottak Illés mennybemeneteléről, és ebből az ünnepélyes eseményből gúnyt űztek. Ezt mondták Elizeusnak: “Jöjj fel kopasz, jöjj fel kopasz!” Gúnyolódó szavaikat hallva a próféta megfordult, és a mindenható Isten sugallatára megátkozta őket. A rettenetes büntetés Istentől származott. “Az erdőből két nőstény medve jővén ki, szétszaggata közülük negyvenkét gyermeket” (2 Kir 2:23-24). PK 149.1

Ha Elizeus figyelmen kívül hagyta volna a gúnyolódást, a gyülevész nép továbbra is csúfolta és sértegette volna. Küldetése pedig — a tanítás és mentés a súlyos nemzeti vész idején — kudarcot vallhatott volna. Ez az egyetlen eset, amikor félelmes szigort alkalmazott, elég volt ahhoz, hogy egész életében tiszteletet keltsen. Ötven éven át járt ki és be Béthel kapuján és szerte az országban városról városra, áthaladva tétlen, faragatlan, léha fiatalok tömegein, de senki sem gúnyolta, senki sem becsülte le a magasságos Isten prófétájaként kapott képességeit. PK 149.2

A kedvességnek is határt kell szabni. A tekintélyt határozott szigorral kell őrizni, különben sokan gúnyolódnak rajta, és semmibe veszik. A szülők és gyámok az úgynevezett féltő szeretettel, becézéssel és engedékenységgel árthatnak legtöbbet a gyermekeknek. Minden családban szükség van erélyre, szabályokra és meghatározott követelményekre. PK 149.3

A tiszteletadás — ami nagyon hiányzott az Elizeust csúfoló fiatalokból — olyan kegyelmi ajándék, amelyet gondosan ápolni kell. Minden gyermekét meg kell tanítani az Isten iránti őszinte tiszteletre. Sohasem szabad Isten nevét felelőtlenül vagy meggondolatlanul kimondani. Az angyalok eltakarják arcukat, amikor Isten nevét kiejtik. Milyen tisztelettel kellene ajkunkra vennünk nekünk, elbukott bűnös embereknek! PK 149.4

Tiszteletet kell tanúsítanunk Isten képviselői — lelkészek, tanítók és szülők — iránt, akiknek Isten nevében kell szólniuk és cselekedniük. Az irántuk tanúsított tisztelettel Istent dicsőítjük meg. PK 150.1

Mindenkinek gyakorolnia kell az udvariasságot, amely szintén a Lélek egyik kegyelmi ajándéka. Az udvariasság csiszolja természetünket. Nélküle ridegek vagyunk és eldurvulunk. Nem tanultak Jézustól azok, akik — jóllehet Krisztus követőinek vallják magukat — gorombák, barátságtalanok és udvariatlanok. Talán nem kell őszinteségüket kétségbe vonni és becsületességüket megkérdőjelezni, de az őszinteséggel és becsületességgel nem lehet jóvátenni a ridegséget és udvariatlanságot. PK 150.2

Elizeust jóindulata arra képesítette, hogy hathatósan befolyásolja sok ember életét Izráelben. Erről tanúskodik az a történet, amely egy súnemi családhoz fűződő baráti kapcsolatát mondja el. Miközben az országban utazgatott, Súnembe is eljutott. ,,Ott volt egy gazdag asszony, aki tartóztatá őt, hogy nála egyék kenyeret. És Iőn, hogy valamikor csak arra járt, betért oda, hogy kenyeret egyék.” A ház asszonya felismerte, hogy Elizeus “Isten embere... szent ember”, és ezt mondta férjének: “Csináljunk, kérlek, egy kicsiny felházat, és tegyünk abba néki egy ágyat, asztalt, széket és gyertyatartót, hogy mikor hozzánk jön, hadd térjen oda.” Elizeus gyakran elvonult ide, és hálás volt a nyugalomért és békéért. Isten sem hagyta figyelmen kívül az asszony kedvességét, aki gyermektelen volt. Az Úr megjutalmazta vendégszeretetét, és egy fiúgyermekkel ajándékozta meg. PK 150.3

Múltak az évek. A gyermek elég idős lett ahhoz, hogy kint lehetett a mezőn az aratókkal. Egy nap a hőségtől napszúrást kapott. “És monda az ő atyjának: Jaj fejem, jaj fejem!” Az apa elküldte egy fiúval a gyermeket az anyjához: “ki mikor felvette őt, vivé az ő anyjához, és az az ölében tartá délig, és akkor meghalt. És felméne az asszony és az Isten emberének ágyára tévé őt és az ajtót bezárván kijőve onnét.” PK 150.4

A súnemita asszony fájdalmában elhatározta, hogy Elizeushoz fordul segítségért. A próféta akkor Kármel hegyén volt. Az asszony szolgája kíséretében azonnal útnak indult. “És amikor meglátta őt az Isten embere távolról, monda Géházinak, az ő szolgájának: ímé a Súnemita ez! Fuss kérlek eleibe és kérdezd meg tőle, ha békességben van-é mind ő, mind az ő férje, mind az ő gyermeke?” A szolga úgy cselekedett, ahogy Elizeus parancsolta, de a lesújtott anya csak akkor mondta el bánatát, amikor odaérkezett az Isten emberéhez. Amikor Elizeus meghallotta, hogy milyen veszteség érte az asszonyt, megparancsolta Géházinak: “Övezd fel derekadat, és vedd kezedbe az én pálcámat, és menj el, ha valakivel találkozol, ne köszönj neki, és annak is, aki köszön neked, ne felelj és az én pálcámat tedd a gyermek arcára.” PK 150.5

Az anya azonban nem nyugodott meg addig, amíg Elizeus maga el nem ment vele. “Él az Úr és él a te lelked, hogy el nem hagylak téged” — mondta. “Felkele azért és követé őt. Géházi pedig már előttük elment volt és a pálcát a gyermek arcára fekteté, de nem szólott és nem is eszmélt rá a gyermek. Azért visszatért eleibe, és megmondá néki, mondván: nem támadt fel a gyermek.” PK 151.1

Amikor a házhoz értek, Elizeus bement a szobába, amelyben a gyermek feküdt. “Bezárta az ajtót magára és a gyermekre, és könyörgött az Úrnak. És az ágyra felhágván, a gyermekre feküdt és az ő száját a gyermek szájára tévé, szemeit szemeire, kezeit kezeire, és ráborult és megmelegedék a gyermek teste. Azután felállott és egyszer alá és feljárt a házban, majd újra felment és ráborult. Akkor a gyermek prüsszente vagy hétszer, és felnyitá szemeit a gyermek.” PK 151.2

Elizeus hívta Géházit, és azt mondta neki, hogy küldje be az anyát. “És mikor odament, monda: Vedd a te fiadat. Ki mikor bement, lábához esék, és leborula a földre és az ő fiát fogván kiméne.” Így jutalmazta meg Isten az asszony hitét. Krisztus a nagy Életadó, visszaadta fiát. Hasonlóképpen jutalmazza meg hűségeseit, amikor eljövetelekor a halál elveszti fullánkját, és Krisztus elveszi a sír győzelmét. Akkor visszaadja szolgáinak a gyermekeket, akiket a halál elvett tőlük. “Ezt mondja az Úr: Szó hallatszott Rámában, sírás és keserves jajagtás; Rákhel siratta az ő fiait, nem akart megvigasztaltatni az ő fiai felől, mert nincsenek. Ezt mondja az Úr: Tartsd vissza szódat a sírástól és szemeidet a könnyhullatástól, mert meglesz a te cselekedetednek jutalma, ... hiszen az ellenség földéből térnek vissza. Jövendődnek is jó reménysége lészen, azt mondja az Úr, mert fiaid visszajőnek az ő határaikra” (Jer 31:15-17). Jézus az örökkévalóság reménységét kínálva vigaszt nyújt a halottakért való bánatunkban: “Megváltom őket a Seol hatalmából! Megmentem őket a haláltól! Hol van a te veszedelmed oh halál?! Hol van a te romlásod oh Seol?!” (Hós 13:14.) “Én vagyok az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké. ... és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai” (Jel 1:17-18). “Maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből és feltámadnak először, akik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk” (1 Thess 4:16-17). PK 151.3

Elizeus az emberek közötti szolgálatában a gyógyítás munkáját összekapcsolta a tanítással — az emberiség Megváltójához hasonlóan, akinek előképe volt. Hosszú és eredményes munkásságában mindig odaadóan és fáradhatatlanul támogatta és segítette a prófétaiskolák által végzett fontos nevelési munkát. Tanította az összegyűlt fiatalok lelkes csoportjait, a Szentlélek pedig mélységesen érintette szívüket. Isten így hitelesítette a tanításokat. Arról is gondoskodott, hogy időnként más, félreérthetetlen bizonyítékok is erősítsék Elizeusnak — mint Jahve szolgájának tekintélyét. PK 152.1

A Gilgálban alapított iskolában tett egyik látogatása alkalmával meggyógyította a mérgezett főzeléket. “Éhség vala pedig akkor az országban, és a próféták fiai ővele laknak vala. És monda az ő szolgájának: Tedd fel a nagy fazekat, és főzz valami főzeléket a próféták fiainak. Kiméne azért egy mezőre, hogy paréjt szedjen. És holmi vad indákra találván, tele szedé az ő ruháját azokról sártökkel, és mikor hazament, belevagdalta a fazékba főzeléknek; de nem tudta, hogy mi az? Mikor azután feladták a férfiaknak, hogy egyenek, és ők enni kezdének a főzelékből, felkiáltának és mondának: Halál van a fazékban, Isten embere! És nem bírták megenni. Ő pedig monda: Hozzatok lisztet. És beleveté azt a fazékba és monda: add fel immár a népnek, hadd egyenek. És nem volt már semmi rossz a fazékban.” PK 152.2

Szintén Gilgálban történt, amikor még tartott az éhség, hogy Elizeus száz embert táplált egy “Baál Sálisából” jövő férfi ajándékából. Ezeket hozta: “Első zsengék kenyereit, húsz árpakenyeret és megzsendült gabonafejeket az ő ruhájában ” A próféta vendégei nagyon szenvedtek az éhségtől Az ajándék érkezésekor Elizeus ezt mondta szolgájának: “Add a népnek, hadd egyenek. Felel az ő szolgája: Minek adjam ezt száz embernek? Ő pedig monda ismét: Add a népnek, hadd egyenek, mert ezt mondja az Úr: Esznek és még marad is. És eleikbe adá, és evének, és még maradt is belőle, az Úrnak beszéde szerint.” PK 152.3

Milyen kegyelmes volt Krisztus, hogy szolgája által csodát művelt emberek éhségének kielégítésére! Az Úr Jézus azóta is újra és újra — ha nem is mindig ilyen feltűnően és kézzel foghatóan — betöltötte az emberek szükségletét. Ha tiszta lelki látásunk volna, hamarabb felismernénk, hogy Isten könyörületesen bánik az emberrel. PK 153.1

Isten áldása nyomán lesz a kicsi mennyiség elegendő. Isten keze meg tudja százszorozni a keveset. Készleteiből asztalt terít a kietlenben. Meg tudja szaporítani a szűkös élelmet, hogy elég legyen mindenki számára. Az ő hatalma megszaporította a kenyeret és gabonát a prófétaifjak kezében. PK 153.2

Krisztus földi szolgálata idején, amikor hasonló csodát tett a tömegek táplálásával, ugyanaz a hitetlenség mutatkozott meg, mint amit a régi idők prófétájának társai tanúsítottak.,,Minek adjam ezt száz embernek ? — kérdezte Elizeus szolgája. Amikor Jézus megparancsolta a tanítványoknak, hogy adjanak enni a tömegnek, ezt válaszolták: “Nincs nekünk több öt kenyerünknél és két halunknál; hanem ha elmegyünk és mi veszünk eledelt az egész sokaságnak” (Lk 9:13). PK 153.3

Ez a lecke Isten gyermekeinek szól minden korban. Amikor feladattal bíz meg, senki se vizsgálgassa, hogy vajon ésszerű-e a parancs, vagy hogy mit eredményezhet engedelmes fáradozása. A kezükben levő készlet talán sokkal kevesebbnek tűnik, mint amennyire szükség van, de az Úr kezében a szükségesnél is többnek bizonyul majd. A szolga “eleibe adá és evének, és még maradt is belőle, az Úrnak beszéde szerint”. PK 153.4

Világosabban kellene látnunk és jobban tudatosítanunk, hogyan viszonyul Isten azokhoz, akiket Fia odaajándékozásával vásárolt meg; jobban kellene hinnünk Isten földi egyháza előhaladásában. Erre a látásra és erre a hitre van nagy szüksége az egyháznak ma. Ne vesztegessük az időt a látható erőforrások miatti sajnálkozással! Lehet, hogy a külső látszat keveset ígér, de a tetterő és az Istenbe vetett bizalom feltárja a tartalékokat. A hálaadással és áldáskéréssel hozzá vitt ajándékot megsokszorozza, amint megszaporította a prófétaifjaknak és az elcsigázott tömegnek adott táplálékot. PK 153.5