Próféták és királyok

17 — Elizeus elhívása

Isten megparancsolta Illésnek, hogy önmaga helyett kenjen fel mást prófétának. “Elizeust,... a Sáfát fiát... kenjed prófétává a te helyedbe” (1 Kir 19:16) — mondta. Illés a parancsnak engedelmeskedve elindult, hogy megkeresse Elizeust. Ahogy észak felé haladt, egészen más látvány tárult elé, mint rövid idővel azelőtt. Akkor a föld száraz volt, és a megművelésre váró területek parlagon hevertek, mert sem harmat, sem eső nem hullott három és fél évig. Most mindenfelé kibújtak a növények, mintha be akarnák pótolni a szárazsággal és éhínséggel elvesztegetett időt. PK 137.1

Elizeus apja jómódú gazdálkodó volt. Családja azok közé tartozott, akik a csaknem egyetemes hitehagyás idején sem hajtottak térdet a Baál előtt. Otthonukban tisztelték Istent, és köznapi életükben hűen követték az ősi Izrael hitét. Ilyen környezetben telt el Elizeus kora ifjúsága. A vidék csendjében Isten és a természet voltak tanítómesterei, a hasznos munka pedig fegyelmezte. Ebben az iskolában megszokta az egyszerűséget, megtanult engedelmeskedni szüleinek és Istennek. Mindez növelte alkalmasságát arra a szent hivatásra, amelyet később be kellett töltenie. PK 137.2

Isten akkor hívta el Elizeust prófétának, amikor apja szolgáival szántott a mezőn. Azt a munkát végezte, ami éppen kínálkozott. Vezető egyéniség volt, de tudott alázatosan szolgálni is. Nyugodt és szelíd volt, de energikus és következetes is. Becsületes volt és megbízható. Szerette és félte Istent. Naponta ismétlődő, fárasztó munkája egyformaságában céltudatossá és nemes jelleművé nevelődött; ismeretekben és lelki értékekben egyre gazdagodott. Miközben együttműködött apjával az otthon feladatainak elvégzésében, megtanult együtt munkálkodni Istennel is. Kicsi dolgokban való megbízhatósága készítette fel Elizeust nehezebb feladatok elvégzésére. Naponkénti gyakorlatias élete alkalmassá tette átfogóbb, magasabb rendű munkára. Megtanult szolgálni. Eközben megtanulta, hogyan kell tanítani és vezetni. Ez mindnyájunknak tanulságul szolgál. Senki sem tudhatja, mi Isten célja, amikor fegyelmez. Abban azonban mindannyian biztosak lehetünk, hogy a kicsi dolgokban való hűségünk tanúsítja alkalmasságunkat nagyobb felelősség hordozására. Az életben minden tettünk jellemünket leplezi le. Isten csak azt tisztelheti meg magasabb rendű szolgálattal, aki a kis feladatokban tanúsítja, hogy ,,oly munkás, aki szégyent nem vall” (2 Tini 2:15). PK 137.3

Aki azt gondolja, hogy lényegtelen, hogyan látja el a kisebb feladatokat, alkalmatlannak bizonyul megtisztelőbb helyre. Lehet, hogy teljesen alkalmasnak képzeli magát nagyobb feladatok betöltésére, de Isten látja, mi van a külszín mögött. Miután megvizsgálta és kipróbálta, ezt a terhelő mondatot írja neve mellé: “Megmérettél a mérlegen és híjával találtattál.” Hűtlensége visszahat reá. Nem kapja meg azt a kegyelmet, erőt, jellemszilárdságot, amelyhez csak akkor jut, ha teljesen átadja magát Istennek. PK 138.1

Sokan haszontalannak tartják életüket. Úgy érzik, nem tesznek semmit Isten országa előhaladása érdekében, mivel munkájuk nem kapcsolódik közvetlenül a valláshoz. Ha valami nagyszerű dolgot tehetnének, örömmel vállalkoznának rá! De mivel csak kis jelentőségű dolgokban szolgálhatnak, azt gondolják, hogy joguk van nem csinálni semmit. Nincs igazuk! Az ember akkor is szolgálhatja Istent, amikor megszokott, köznapi feladatait végzi — fát vág, előkészíti a talajt vagy szánt. Az anya, aki Krisztusnak neveli gyermekeit, éppúgy Istennek szolgál, mint a lelkész a szószéken. PK 138.2

Sokan különleges képességre vágynak, amellyel csodálatos munkát végezhetnének. Közben szem elől tévesztik a kezük ügyében levő feladatokat, amelyeknek elvégzésével kellemessé tehetnék életüket. Fogjanak hozzá ahhoz a munkához, ami éppen előttük van! Az eredmény nem annyira a képességen, mint inkább a határozottságon és készségen múlik. Nem a ragyogó képességek tesznek alkalmassá arra, hogy megfelelően lássuk el munkánkat, hanem a mindennapi feladatok lelkiismeretes elvégzése, a megelégedettség, a mások sorsa iránti őszinte, képmutatás nélküli érdeklődés. A legszerényebb sorsú ember életében is lehet igazi nagyszerűséget találni. A szerető szívvel és hűséggel végzett legköznapibb feladatok is kedvesek Isten előtt. PK 138.3

Isten megparancsolta Illésnek, hogy keressen magának utódot. Amikor a próféta elhaladt a szántóföld mellett, amelyen Elizeus szántott, rádobta a felszentelés palástját az ifjú vállára. Az éhínség alatt Sáfát családja tudomást szerzett Illés munkájáról, küldetéséről, és most Isten Lelke megérttette Elizeussal, hogy mit jelent a próféta cselekedete. Számára annak a jele volt, hogy Isten elhívta Illés utódjául. PK 138.4

“És ő elhagyván az ökröket, Illés után futott, és mondta: kérlek, hadd csókoljam meg az én atyámat és az én anyámat, és azután követlek.” “Menj, térj vissza — válaszolta Illés mert mit cselekedtem tenéked?” (1 Kir 19:20). Ez nem visszautasítás volt, hanem a hit próbája. Elizeusnak számolnia kellett az áldozattal, és döntenie, hogy elfogadja-e vagy visszautasítja a hívást. Ha szíve otthonához köti és a vele járó előnyökhöz ragaszkodik, jogában áll otthon maradni. Elizeus azonban megértette, mit jelent a hívás. Tudta, hogy Istentől van, és nem tanakodott, hogy engedelmeskedjék-e. Semmilyen világi előnyért nem akart lemondani arról a lehetőségről, hogy Isten hírnöke legyen. Nem akarta feláldozni azt a kiváltságot, hogy Isten szolgájának társa lehessen. Vett “egy pár ökröt, és levágá azt, és az ekéhez való szerszámokból tüzet rakván, megfőzé azok husát, és a népnek adá, és evének; és felkelvén, elméne Illés után, és szolgála néki” (1 Kir 19:21). Tétovázás nélkül elhagyott egy olyan családot, amely nevelte, ahol szerették, hogy elkísérje a prófétát bizonytalan életútján. Ha Elizeus megkérdezte volna Illést, hogy mit kell tennie, mi lesz a feladata — ezt a választ kapta volna: az Úr tudja. Ő majd megismerteti veled. Ha az Úrra vársz, Tőle választ kapsz minden kérdésedre. Velem jöhetsz, ha biztos vagy abban, hogy Isten hívott el. Győződj meg magad, hogy Isten áll mögöttem, és az Ő hangja az, amit hallasz! Ha szemétnek ítélsz mindent, hogy Isten tetszését megnyerd, akkor jöjj! PK 139.1

Elizeus elhívásához hasonló volt az a válasz, amit Krisztus adott a gazdag ifjúnak, aki megkérdezte Tőle: “Mi jót cselekedjek, hogy örök életet nyerjek?” “Ha tökéletes akarsz lenni — felelt Krisztus -, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz a mennyben; és jer és kövess engem” (Mt 19:16, 21.) PK 139.2

Elizeus elfogadta a szolgálatra szóló meghívást, és egyetlen pillantást sem vetett hátra. Nem vette számba az otthon örömét, és kényelmét, amit elhagyott. A gazdag ifjú, amikor hallotta a Megváltó szavait, “elméne megszomorodva; mert sok jószága vala’ (Mt 19:22). Nem volt hajlandó áldozatot hozni. Jobban szerette vagyonát, mint Istent. Nem akart Krisztusért mindenről lemondani, és ezért méltatlannak bizonyult arra, hogy helyet kapjon a Mester szolgálatában. PK 139.3

A felszólítás, hogy helyezzünk mindent a szolgálat oltárára, valamennyiünknek szól. Isten nem mindannyiunkat kér arra, hogy úgy szolgáljunk, mint Elizeus. Nem mindannyiunknak mondja, hogy adjuk el mindenünket. Azt azonban kéri, hogy szolgálatát első helyre tegyük életünkben; ne engedjünk egyetlen napot sem elmúlni anélkül, hogy ne tettünk volna valamit Isten földi műve előbbrevitelére! Az Úr nem vár mindannyiunktól ugyanolyan szolgálatot. Az egyiket elhívja, hogy szolgáljon idegen országban; a másiktól anyagiakat kér az evangélium munkájára. Isten elfogadja mindenki áldozatát. Az élet és minden hozzáffűződő érdek odaszentelésére van szükség. Akik így odaszentelődnek, azok meghallják a menny hívását és engedelmeskednek. PK 140.1

Isten mindazoknak, akik kegyelmének részesévé lesznek, kijelöl valamilyen munkát, amelyet másokért kell végezniük. Mindenkinek személy szerint kell vállalnia a maga feladatát, és mondani: “Itt vagyok, küldj el engem.” Legyen az ember lelkész vagy orvos, kereskedő vagy gazdálkodó, értelmiségi vagy kétkezi munkás, felelősség terheli. Feladata, hogy feltárja másoknak megváltásuk evangéliumát. Mindennek, amire az ember vállalkozik, ezt a célt kell szolgálnia. PK 140.2

Nem volt nagy az a feladat, amit Elizeusnak eleinte végeznie kellett. Köznapi kötelességek még mindig eszközül szolgáltak arra, hogy fegyelmezzék. Azt olvassuk, hogy vizet öntött mesterének, Illésnek kezére. Kész volt bármit megtenni, amivel az Úr megbízta. Minden lépésnél az alázatosság és szolgálat leckéit tanulta. Mint a próféta személyes kísérője, továbbra is hűségesnek bizonyult a kis feladatokban, mialatt naponta erősödő elhatározással odaszentelte magát arra a küldetésre, amelyet Isten jelölt ki számára. PK 140.3

Elizeus élete — miután csatlakozott Illéshez — nem volt kísértésmentes. Nagyon sok próba érte, de minden szorongató helyzetben Istenre támaszkodott. Az elhagyott otthon emléke kísértette, de nem figyelt rá. Az eke szarvára tette kezét, és elhatározta, hogy nem fordul vissza. Megbízatásához a megpróbáltatásokban is hűségesnek bizonyult. PK 140.4

A lelkészi szolgálat a prédikálásnál sokkal többet foglal magában. Fiatalok kiképzését is jelenti, mint ahogy Illés is oktatta Elizeust. Ki kell emelni őket köznapi feladatkörükből, hogy felelősséget hordozzanak Isten művében. Először kisebbeket, majd nagyobbakat, ahogy erősödnek és tapasztalatokat szereznek. A lelkészi szolgálatban ott vannak a hit és ima emberei, akik elmondhatják: “Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk az életnek igéjéről... amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek” (1 Ján 1: 1-3). Istennek ezek a tapasztalt szolgái vegyék maguk mellé a fiatal, tapasztalatlan munkásokat. Velük együtt dolgozva, tanítsák őket! A fiatalok így fogják megtanulni, hogyan kell terheket hordozni. Akik vállalkoznak fiatal munkások nevelésére, nemes szolgálatot teljesítenek. Az Úr maga támogatja fáradozásukat. A lelkészi szolgálatra felszentelt fiatalok, akiknek kiváltságuk, hogy szoros kapcsolatba lépjenek buzgó, istenfélő munkásokkal, használják ki jól lehetőségüket. Isten megtisztelte őket azzal, hogy szolgálatára kiválasztotta és oda helyezte, ahol alkalmasságuk növekedhet. Legyenek alázatosak, hűségesek, engedelmesek és áldozatra készek. Ha alávetik magukat Isten fegyelmezésének, ha teljesítik parancsait, és szolgáit választják tanácsadókul, becsületes, emelkedett gondolkodású, állhatatos emberekké válnak, akikre Isten felelősséget bízhat. PK 140.5

Miközben a maga tisztaságában hirdetjük az evangéliumot, Isten embereket hív el az eke mellől, valamint az üzleti életből, ahol az értelemnek van elsődleges szerepe, és nevelődni fognak tapasztalt emberek társaságában. Ha megtanulnak hasznos munkát végezni, erő árad belőlük, amikor az igazságot hirdetik. Az isteni gondviselés minden képzeletet felülmúló munkája nyomán hegyként tornyosuló nehézségek tűnnek el az útból, és hullanak a tengerbe. Az üzenet, amely olyan sokat jelent a föld lakóinak, hangozni fog. Az emberek megértik, és tudni fogják, mi az igazság. Egyre nagyobb területet ölel fel ez a munka, amíg az egész földre eljut a figyelmeztetés. És akkor jön el a vég. PK 141.1

Elhívása után Elizeus évekig dolgozott Illéssel együtt. A fiatalabb szolgatárs napról napra jobban felkészült munkájára. Illés Isten eszköze volt a mérhetetlen gonoszság megszüntetésére. Erélyes ,,megállj”-t parancsolt a bálványimádásnak, amely Akháb és Jézabel befolyására megrontotta a nemzetet. Baál prófétáit megölték. Az egész Izráel mélyen megrendült, és sokan újra Istent kezdték imádni. Elizeusnak — mint Illés utódjának — körültekintő, türelmes tanítással meg kell próbálnia biztonságos úton vezetni Izráelt. Barátsága Illéssel, Mózes kora óta a legnagyobb prófétával, felkészítette arra a munkára, amelyet nemsokára egyedül kell végeznie. A közös szolgálat éveiben Illésnek időről időre égbekiáltó bűnöket kellett keményen megdorgálnia. Amikor a gonosz Akháb elvette Nábót szőlőjét, Illés volt az, aki megjövendölte végzetét és egész családja pusztulását. Amikor Akházia atyjának, Akhábnak halála után az élő Isten helyett Baálzebubhoz, Ekron istenéhez fordult, újra hallható volt Illés nyomatékos tiltakozásának hangja. PK 141.2

A Sámuel által alapított prófétaiskolák Izráel hitehagyása idején lelkileg megromlottak. Illés újjászervezte ezeket az iskolákat. Gondoskodott arról, hogy a fiatalembereket a törvény tiszteletére és megdicsőítésére tanítsák. A Szentírás három ilyen iskolát említ. Egy volt Gilgálban, egy Béthelben, egy pedig Jerikóban. Illés — közvetlen azelőtt, hogy Isten a mennybe ragadta — Elizeussal együtt meglátogatta ezeket a nevelési központokat. Isten prófétája elismételte azokat a tanításokat, amelyeket előző látogatásai alkalmával adott. Különösen arra oktatta az ifjakat, hogy’ hűségesen őrizzék kiváltságos helyüket, amelyet a menny Istenének alattvalóiként töltenek be. Azt is lelkükbe véste, milyen fontos, hogy egyszerűség jellemezze műveltségük minden ágát. A menny csak így formálhatja őket, és csak így indulhatnak munkába az Úr elgondolása szerint. PK 142.1

Illés szívét öröm töltötte el, amikor ezeknek az iskoláknak eredményeit látta. A reformáció munkája nem oldott meg mindent, de országszerte tapasztalhatta, hogy az Úr beszéde beigazolódott: “De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, mely meg nem hajolt a Baálnak” (i Kir 19:18). PK 142.2

Miközben Elizeus iskoláról iskolára elkísérte a prófétát szolgálati kőrútján, Isten újra próbára tette hitét és elhatározását. Gilgálban, majd Béthelben és Jerikóban a próféta újra arra bíztatta, hogy forduljon vissza. “Maradj itt kérlek — mondta Illés -, mert az Úr Béthelbe küldött engem.” Korábban, mikor Elizeus az ekét kezelte, megtanulta, hogy ne adja fel a harcot és ne veszítse el kedvét. Most pedig, hogy a kötelesség más területén tette kezét az eke szarvára, nem hagyta magát eltéríteni szándékától. Nem akart elválni mesterétől, amíg mellette még alkalmasabbá válhat a szolgálatra. Illés tudtán kívül eljutott tanítványaihoz a prófétaiskolába és különösen Elizeushoz annak a kinyilatkoztatásnak a híre, hogy a prófétát Isten elragadja. Isten emberének kipróbált szolgája a próféta közelében maradt. Ahányszor arra bíztatta, hogy forduljon vissza, Elizeus mindannyiszor így válaszolt: “Él az Úr és a te lelked, hogy el nem hagylak téged!” PK 142.3

“És elmenének együtt mindketten... a Jordán mellett megállóttak. És fogá Illés az ő palástját, és összehajtva azt, megüté azzal a vizet; és az kétfelé válék; úgyhogy mind a ketten szárazon menének át rajta. És mikor általmentek, monda Illés Elizeusnak: Kérj tőlem, mit cselekedjem veled, mielőtt tőled elragadtatom.” PK 143.1

Elizeus nem kért világi dicsőséget vagy vezető szerepet a föld nagyjai között. Amira sóvárgott, az Isten Lelkének nagy mértéke volt. Ezt a Lelket Isten bőségesen árasztotta Illésre, akit nemsokára azzal tisztelt meg, hogy magához ragadott. Elizeus tudta, hogy egyedül csak az Illésen megnyugvó Lélek teheti alkalmassá arra, hogy betöltse azt a helyet Izráelben, amelyre Isten elhívta. Ezért így könyörgött: “Legyen, kérlek, a te benned való léleknek kettős mértéke én rajtam.” PK 143.2

Kérésére Illés így válaszolt: “Nehéz dolgot kértél; mégis, ha majd meglátandasz engem, mikor tőled elragadtatom, meglesz amit kérsz: ha pedig meg nem látandasz, nem lesz meg. És Iőn, amikor menének és menvén beszélgetének, ímé egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztá őket egymástól. És felméne Illés a szélvészben az égbe” (2 Kir 2:1-11). PK 143.3

Illés előképe volt azoknak a szenteknek, akik Krisztus második adventje idején fognak élni a földön, és akik “elváltoznak” — “nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra” (1 Kor 15:51-52) anélkül, hogy megízlelnék a halált. Illés, amikor Krisztus földi szolgálatának vége felé Mózessel együtt a Megváltó mellett állhatott a megdicsőülés hegyén, azokat ábrázolta, akik ugyanígy elváltoznak majd. Ezekben a megdicsőült emberekben a tanítványok a megváltottak országának miniatűr ábrázolását szemlélhették. Látták a menny fényébe öltözött Jézust. Hallották a “szózat”-ot “a felhőből” (Lk 9:35), amely Isten Fiának vallotta. Látták Mózest, aki azokat jelképezte, akik a második adventkor feltámadnak. Ott állt Illés is. Azokat képviselte, akik a föld történelme végén halandókból halhatatlanokká változnak, akiket Isten elragad a mennybe anélkül, hogy megízlelték volna a halált. PK 143.4

A puszta magányában Illés elcsüggedten mondta, hogy elege van az életből, és azért imádkozott, hogy bárcsak meghalna. De az irgalmas Isten nem fogta szaván. Illésre még nagy munka várt. Amikor feladatát elvégzi, nem kell csüggedten és elhagyatottan elpusztulnia. Nem az a sorsa, hogy alászálljon a sírba, hanem hogy felemelkedjék Isten angyalaival a menny dicsőségébe. PK 143.5

“Elizeus pedig ezt látván, kiált vala: Édes atyám, édes atyám! Izráel szekerei és lovagjai! És nem látá őt többé. És vévé a maga ruháit, és két részre szakasztá azokat. És felemelé az Illés palástját, amely róla leesett, és visszatért, és megállótt a Jordán partján. És vevé az Illés palástját, amely róla leesett, és azzal megüté a vizet és monda: Hol van az Úr, az Illés Istene? És mikor ő is megütötte a vizet, kétfelé válék az; és általméne Elizeus. És mikor látták őt a próféták fiai, akik átellenben Jerikónál valának, mondának: Az Illés lelke megnyugodott Elizeuson. És eleibe ménének néki, és meghajták magokat ő előtte a földig” (2 Kir 2:12-15). Amikor az Úr gondviselésében jónak látja, hogy művéből elszólítsa azokat, akiknek bölcsességet adott, segíti és megerősíti utódaikat, ha Tőle várják a segítséget, és az Ő utain járnak. Elődeiknél és bölcsebbek lehetnek, mert kamatoztathatják azok tapasztalatait, és tanulva hibáikból, bölcsességet szerezhetnek. PK 144.1

Ettől kezdve Illés helyét Elizeus töltötte be. Aki hű volt a kevesen, hűségesnek bizonyult a sokon is. PK 144.2