Próféták és királyok

15 — Josafát

Josafát harmincöt éves koráig — trónra lépéséig — maga előtt látta Asának, a kegyes királynak példáját, aki majdnem minden válságos helyzetben “azt cselekedé, ami kedves volt az Úr szemei előtt” (i Kir 15:11). Huszonöt évig tartó áldásos uralkodása alatt igyekezett “Asának, az ő atyjának minden útjában” járni, “és abból ki nem téré” (1 Kir 22:43-44). Mivel igyekezett bölcsen uralkodni, rá akarta bírni alattvalóit, hogy határozottan foglaljanak állást a bálványimádó szokások ellen. Országa népe közül sok ember “áldozott és tömjénezett a magaslatokon”. A király nem rombolta le mindjárt ezeket az oltárokat, de kezdettől fogva próbálta Júdát megóvni azoktól a bűnöktől, amelyek Akháb uralkodása alatt az északi országot jellemezték. Hosszú évekig Akháb kortársa volt. Josafát hű maradt Istenhez. “Nem kére segítséget a bálványoktól, hanem az ő atyjának Istenét kereste, és az ő parancsolataiban járt vala, és nem Izráelnek cselekedetei szerint.” Feddhetetlenségéért az Úr vele volt, és “megerősíté a királyságot az ő kezében” (2 Krón 17:3-5). PK 121.1

“Az egész Júda ada Josafátnak ajándékot, s gazdagsága és dicsősége igen nagy volt. És az ő szíve felemelkedett az Úr útjain” (2 Krón 17:5-6). Amint múlt az idő, a király reformokat hajtott végre. “Kiirtá Júdából a magaslatokat és az Aserákat” (2 Krón 17:6). “A férfi paráznákat is, akik még megmaradtak volt az ő atyjának, Asának idejéből, kiűzte az országból” (1 Kir 22:47). Így Júda lakossága fokozatosan megszabadult sok olyan dologtól, amely súlyosan veszélyeztette lelki fejlődését. PK 121.2

A népnek országszerte szüksége volt arra, hogy megtanítsák Isten törvényére. E törvény megértésében rejlett biztonságuk. Kívánalmaihoz szabva életüket, hűségesek lesznek mind Istenhez, mind emberhez. Ezt tudva, Josafát gondoskodott arról, hogy népe alapos tanítást kapjon a Szentírásból. A birodalma különböző részeit irányító fejedelmeknek gondoskodniuk kellett arról, hogy a tanító papok becsületesen végezzék szolgálatukat. Ezek a tanítók, akik a fejedelmek közvetlen ellenőrzése mellett végezték munkájukat, királyi rendeletre “jártak vala Júda varosaiban, tanítván a népet” (2 Krón 17:7-9). Minthogy sokan igyekeztek megérteni Isten akaratát és elhagyni a bűnt, megújulás következett be. Josafát uralkodásának eredményeiből sok tulajdonítható annak, hogy bölcsen gondoskodott alattvalói lelki szükségleteiről. Az Isten törvénye iránti engedelmesség nagyon hasznos. Az Úr kívánalmaihoz való alkalmazkodásban átformáló erő rejlik, amely békét teremt az emberek között, és jóakaratúvá teszi őket egymás iránt. Ha minden férfi és nő Isten Igéje tanításait tenné élete irányítójává, gondolatai és érzelmei zsinórmértékévé, akkor a nemzeti és társadalmi problémák megszűnnének. Minden családból olyan befolyás áradna, amely fokozná mások lelki látását és erkölcsi erejét. Ez mind a nemzeteknek, mind az egyéneknek előnyt jelentene. PK 121.3

Josafát hosszú évekig békességben élt. Nem zaklatták a környező nemzetek. ,,Az Úr igen megrettenté a földnek minden országait, amelyek Júda körül valának” (2 Krón 17:10). Filisztea adót fizetett és ajándékokat adott neki. Arábiától nagy juh- és kecskenyájat kapott. “Josafát mindig nagyobb és hatalmasabb lőn, és építe Júdában kastélyokat és tárházakat... és erős hadakozó férfiak szolgálnak vala a királynak azokon kívül, akiket a király egész Júdában a megerősített városokba helyezett” (2 Krón 17:12-19). Nagy “gazdagsága és dicsősége” folytán hatalmas befolyást tudott gyakorolni az igazság és jogosság mellett. PK 122.1

Néhány évvel trónra lépése után a jólét csúcsára jutott Josafát beleegyezett abba, hogy fia, Jórám, feleségül vegye Atáliát, Akháb és Jézábel leányát. Ezzel a házassággal olyan szövetség jött létre Júda és Izráel országa között, amelyet Isten nem akart. Ez a szövetség a válság idején bajt hozott a királyra és számos alattvalójára. PK 122.2

Egy alkalommal Josafát meglátogatta Izráel királyát Samáriában. A Jeruzsálemből érkező királyi vendég iránt különleges tiszteletet tanúsítottak. Távozása előtt pedig rávették arra, hogy tartson Izráel királyával a Szíria elleni háborúban. Akháb azt remélte, hogyha egyesíti haderejét Júdáéval, akkor vissza tudja hódítani Rámóthot, az egyik régi menedékvárost, amelyről azt állította, hogy jog szerint Izráelhez tartozik. Jóllehet Josafát egy gyenge pillanatában elhamarkodottan megígérte, hogy Izráel királyával tart Szíria elleni harcában, de azután jobbik eszére hallgatva, kutatni kezdte, hogy akarja-e Isten ezt a vállalkozást. “Kérdezősködjél még ma az Úr beszéde iránt” — tanácsolta Akhábnak. Erre Akháb összehívott négyszáz samáriai hamis prófétát, és megkérdezte őket: ,,Elmenjünk-e Rámóth Gileád ellen hadba, vagy elhagyjam?” A válasz így hangzott: “Menj el, és az Isten a király kezébe adja” (2 Krón 18:4~5). Josafátnak kétségei voltak. Biztosan akarta tudni, hogy mi az Isten akarata. “Nincsen-é itt több prófétája az Úrnak — kérdezte -, hogy attól is tudakozódhatnánk?” (2 Krón 18:6) “Még van egy férfiú, aki által megkérdezhetjük az Urat, Mikeás, a Jemla fia — válaszolta Akháb de én gyűlölöm őt, mert soha nem jövendöl nékem jót, hanem mindig csak rosszat” (1 Kir 22:8). PK 122.3

Josafát ragaszkodott ahhoz, hogy hívják oda Isten emberét. Amikor megjelent előttük, és Akháb felszólította, hogy ne mondjon az “igazságnál egyebet... az Úr nevében”, Mikeás ezt mondta: “Látám az egész Izráelt szétszéledve a hegyeken, mint a juhokat, amelyeknek nincsen pásztoruk. És monda az Úr: Nincsen ezeknek uruk? Térjen vissza ki-ki az ő házához békességben” (1 Kir 22:16-17). PK 123.1

A prófétai kijelentés nyomán a királyoknak be kellett volna látniuk, hogy a menny nem helyesli tervüket. De egyikük sem volt hajlandó elfogadni a figyelmeztetést. Akháb kitűzte a célt, és nem akart attól eltérni. Josafát pedig becsületszavát adta, hogy népével együtt Akhábbal tart a harcban (2 Krón 18:3). Ilyen ígéret után nem akarta visszatartani seregét. “És felvonult az Izráel királya, és Josafát, a Júda királya Rámóth Gileád ellen” (1 Kir 22:29). PK 123.2

A csatában Akhábot nyíllal megsebezték és alkonyatkor meghalt. “Kikiálták napnyugatkor a táborban... Minden ember menjen haza a maga városába és földjébe!” (1 Kir 22:36). Így teljesedett be a próféta kijelentése. Ebből a végzetes ütközetből Josafát visszatért Jeruzsálembe. Amikor a város felé közeledett, Jéhu próféta ezzel a dorgálással ment elé: “Avagy az istentelennek kellett-é segítségül lenned, és az Úrnak gyűlölőit szeretned? Ezért nagy az Úrnak haragja ellened. Mindazáltal némi jó dolog találtatott benned, hogy e földről kivágattad az Aserákat és az Istennek keresésére adtad magadat” (2 Krón 19:2-3). PK 123.3

Josafát uralkodásának későbbi éveit jórészt Júda nemzeti és lelki bástyái megerősítésével töltötte. “Kiméne a nép közé, Beersebától fogva mind az Efráim hegységig, és megtéríté őket az Úrhoz, az ő atyáiknak Istenéhez” (2 Krón 19:4). PK 123.4

A király egyik fontos intézkedése hatékony bíróság létesítése és fenntartása volt. “Rendele bírákat azon a földön, Júdának minden erős városaiban, városonként”, és nekik adott megbízásában ezt hangsúlyozta: ,,Jól meglássátok, amit cselekesztek; mert nem ember nevében ítéltek, hanem az Úrnak nevében, aki az ítéletben veletek lesz. Azért az Úr félelme legyen rajtatok, vigyázzatok arra, amit tesztek; mert az Úrnál, a mi Istenünknél nincsen hamisság, sem személyválogatás, sem ajándékvétel” (2 Krón 19:5-7). PK 123.5

Továbbfejlesztette az igazságszolgáltatási rendszert a jeruzsálemi fellebbviteli bíróság létrehozásával, amelybe ,,beállíta némelyeket Josafát a Léviták, papok és az Izráel nemzetségeiből való fejedelmek közül az Úr ítéletére és a perlekedésekre” (2 Krón 19:8). PK 124.1

A király hűségre buzdította ezeket a bírákat. “Így cselekedjetek az Úrnak félelmében hűséggel és tökéletes szívvel — parancsolta nekik. — Ha valamely pert előtökbe hoznak a ti atyátokfiai, akik lakoznak az ő városaikban, emberhalál, törvény és parancsolat, a rendtartások és ítéletek miatt: intsétek őket, hogy ne vétkezzenek az Úr ellen, és ne szálljon reátok és a ti atyátokfiaira az Úr haragja. Így cselekedjetek és ne vétkezzetek. PK 124.2

És ímé Amária pap lesz a fő ti köztetek az Úrnak minden dolgaiban; és Zebádia, az Ismáel fia lesz a Júda házának vezére a király minden dolgában ; a Léviták is elöljáróitok lesznek. Legyetek azért erősek a ti tisztetekben és az Úr mellette lesz az igaznak” (2 Krón 19:9-11). PK 124.3

Körültekintő intézkedésében, amellyel alattvalói jogait és szabadságát akarta védeni, josafát hangsúlyozta, hogy az igazság Istene, aki mindenkin uralkodik, tekintettel van az emberi család minden tagjára. “Isten áll az Istennek gyülekezetében, ítél az istenek között.” És akiket arra jelölt ki, hogy akarata szerint ítélkezzenek, azok védjék a “szegénynek és árvának” ügyét, adjanak a “nyomorultnak és elnyomottnak igazságot”, szabadítsák ki őket a “gonoszok kezéből” (Zsolt 82:1, 3-4). PK 124.4

Josafát uralkodása vége felé Júda országára olyan sereg tört rá, amelynek a közeledtére a lakosságnak volt oka reszketni. “Eljövének a Moáb fiai és Ammon fiai, és velük mások is az Ammoniták közül, Josafát ellen, hogy hadakozzanak vele.” Az ellenséges betörésnek hírét ezekkel a megdöbbentő szavakkal hozta egy követ a királynak: “A tenger túlsó részéről nagy sokaság jön ellened Siriából, és már Haséson-Tamárban vannak; ez az Engedi” (2. Krón 20:1-2). PK 124.5

Josafát bátor, hőslelkű ember volt. Éveken át erősítette seregeit és erődített városait. Jól felkészült arra, hogy szembeszálljon bármilyen ellenséggel. Ebben a válságos helyzetben mégsem emberi fegyverekbe helyezte bizalmát. Nem fegyelmezett katonái és körülkerített városai, hanem az Izráel Istenébe vetett élő hit által remélhette a győzelmet a pogányokon, akik azzal büszkélkedtek, hogy meg tudták alázni Júdát a nemzetek szeme láttára. PK 124.6

,,Megfélemlék azért Josafát, és az Urat kezdé keresni és hirdete az egész Júda országában böjtöt. Azért felgyűlének a Júdabeliek, hogy az Úr segedelmét keressék, Júdának minden városaiból is jövének, hogy az Urat megkeressék.” PK 125.1

A templom udvarában a nép előtt állva, Josafát imában öntötte ki lelkét. Isten ígéreteire hivatkozva ismerte be Izráel tehetetlenségét. “Oh Uram, mi atyáink Istene! — könyörgött. Nem te vagy-é egyedül Isten a mennyben, aki uralkodol a pogányoknak minden országain? A te kezedben van az erő és hatalom, és senki nincsen, aki ellened megállhatna. Oh mi Istenünk! nem te űzéd-é ki e földnek lakóit a te néped az Izráel előtt, és nem te adád-é azt Abrahámnak, a te barátod magvának mindörökké? És lakának azon, és építettek azon a te nevednek szentséges hajlékot, mondván: Amikor veszedelem jövend mi reánk, háború, ítélet, döghalál, vagy éhség, megállunk e házban előtted (mert a te neved e házban van) és amikor kiáltunk hozzád a mi nyomorúságainkban: hallgass meg és szabadíts meg minket. PK 125.2

És most ímé az Ammoniták, a Moábiták és a Seir hegyén lakozók, akiknek földjén nem akarád, hogy általmenjenek az Izráel fiai, mikor Egyiptom földéből kijöttek, hanem mellettük ménének el és nem pusztíták el őket; ímé ezért azzal fizetnek nékünk, hogy ellenünk jönnek, hogy kiűzzenek a te örökségedből, melyet örökségül adtál nékünk. Oh, mi Istenünk, nem ítéled-é meg őket? Mert nincsen mibennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink” (2 Krón 20:3-12). PK 125.3

Josafát bizalommal mondhatta az Úrnak: “Tereád néznek a mi szemeink.” Éveken át arra oktatta a népet, hogy bízzon abban, Aki a letűnt korokban olyan sokszor közbelépett, hogy megóvja választottait a teljes pusztulástól, és most, amikor az ország veszélyben volt, Josafát nem volt egyedül. “A Júdabeliek mindnyájan állanak vala az Úr előtt, gyermekeikkel, feleségeikkel és fiaikkal egyetemben” (2 Krón 20:13). Közösen böjtöltek és imádkoztak; együtt könyörögtek az Úrhoz, hogy zavarja meg ellenségeiket, hogy megdicsőüljön Jahve neve. PK 125.4

“Isten, ne vesztegelj,
Ne hallgass, és ne nyugodjál, Isten!
Mert ímé, háborognak ellenségeid,
S gyűlölőid fejüket emelik.
Néped ellen álnok tanácsot gondolnak,
S védenceid ellen terveket szőnek.
Ezt mondják: Jertek, veszessük el őket,
hogy ne legyenek nemzet,
Hogy ne emlegessék többé Izráel nevét!
Mert tanácskoztak együtt egy szívvel:
Szövetséget kötöttek ellened:
Az Edomiták és Ismáeliták sátrai,
A Moábiták és Hagarénusok;
A Gebaliták, Ammoniták és Amálekiták...
Úgy bánj velük, mint Midjánnal;
Mint Siserával, mint Jábinnal a Kison patakjánál!...
Szégyenüljenek meg és rémüljenek el örökké;
És piruljanak és pusztuljanak,
Hogy megtudják, hogy te, akinek neve Jehova, Egymagad vagy felséges Isten az egész földön” (Zsoltár 83. fej.) PK 126.1

Amikor a nép királyával együtt megalázta magát Isten előtt, kérve segítségét, az Úr Lelke Jaházielre, ,,az Asáf fiai közül való Lévitá”-ra szállt, és jaháziel így szólt: PK 126.2

“Mindnyájan, akik Júdában és Jeruzsálemben lakoztok, és te Josafát király, halljátok meg szómat! Így szól az Úr néktek: Ne féljetek és ne rettegjetek e nagy sokaság miatt: mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten. Holnap szálljatok szembe velük! Ímé ők a Czicz hágóján fognak felmenni, és rájuk találtok a völgynek szélénél, a Jeruel pusztájával szemben. PK 126.3

Nem kell néktek harcolnotok, hanem csak álljatok veszteg, és lássátok az Úrnak szabadítását rajtatok. Júda és Jeruzsálem, ne féljetek és ne rettegjetek! Holnap menjetek ellenük, mert az Úr veletek lesz. PK 126.4

Josafát meghajtá fejet a föld felé, s Júda és Jeruzsálem lakói leborulának az Úr előtt és imádák az Urat. A Kéhátiták fiai közül és a Kóriták fiai közül való Léviták pedig felállának, hogy az Urat Izráel Istenét nagy felszóval dicsérjék.” PK 127.1

Kora reggel felkeltek, és kimentek Tékoa pusztájába. Amint közeledett az ütközet, Josafát így szólt: “Halljátok meg szómat, Júda és Jeruzsálemben lakozók! Bízzatok az Úrban a ti Istenetekben és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek!” “Tanácsot tartván pedig a néppel, előállítá az Úr énekeseit, hogy dicsérjék a szentség ékességét” (2 Krón 20:14-21). Ezek az énekesek a sereg előtt mentek, és dicsőítették Istent a győzelem ígéretéért. PK 127.2

Különös dolog volt így csatába szállni az ellenséges sereggel — énekkel dicsőítve az Urat és magasztalva Izráel Istenét. Ez volt a csatadaluk. Megkapták a szentség ékességét. Reménységünk, bátorságunk és hitünk egyre fokozódna, ha többet dicsőítenénk Istent. Vajon ez nem erősítené-e ma is az igazság hőslelkű védőit? PK 127.3

“Az Úr ellenséget szerze az Ammon fiai és a Moábiták és a Seir hegyén lakozók ellen, akik Júdára jövének, és megverettetének. Mert az Ammon és a Moáb fiai a Seir hegyén lakozók ellen támadának, hogy őket levágnák és elvesztenék; és mikor mind elvesztették a Seir hegyén lakozókat, azután egymás elpusztítását segítették elő. PK 127.4

A Júda népe pedig méne Mispába a puszta felé, és mikor a sokaság felé fordulának: ímé csak elesett holttestek valának a földön, és senki sem menekült meg” (2 Krón 20:22-24). PK 127.5

Isten volt Júda erőssége ebben a válságos helyzetben; ma is Ő népének erőssége. Ne a fejedelmekben bízzunk, és ne állítsunk embereket Isten helyére! Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ember esendő és tévedő! Isten, akié minden hatalom, a mi erős védőbástyánk. Minden veszélyben éreznünk kell, hogy Övé a harc! Erőforrásai kimeríthetetlenek, és a látszólagos lehetetlenség a győzelmet még nagyobbá teszi. PK 127.6

“Tarts meg minket, mi szabadító Istenünk,
Gyűjts össze minket,
És szabadíts meg a pogányoktól,
Hogy a te szent nevedet tisztelhessük,
Dicsekedhessünk a te dicséretedben!” (1 Krón 16:35) PK 127.7

Júda serege zsákmánnyal megrakodva tért vissza “nagy örömmel; mert az Úr megvigasztalta vala őket az ő ellenségeik felett. És bemenének Jeruzsálembe lantokkal, citerákkal és trombitákkal, az Úr házához” (2 Krón 20:27-28). Minden okuk megvolt az örvendezésre. Annak a parancsnak engedelmeskedve, hogy: “Álljatok veszteg, és lássátok az Úrnak szabadítását... ne féljetek és ne rettegjetek!” (2 Krón 20:17), teljesen Istenbe helyezték bizalmukat. Bebizonyosodott, hogy Ő erősségük és szabadítójuk. Dávid ihletett himnuszát megértve énekelték: PK 128.1

“Isten a mi oltalmunk és erősségünk!
Igen bizonyos segítség a nyomorúságban...
Ivet tör, kopját ront
Hadi szekereket éget el tűzben.
Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy
én vagyok az Isten!
Felmagasztaltatom a nemzetek közt,
felmagasztaltatom a földön.
A Seregek Ura velünk van,
Jákob Istene a mi várunk!” (Zsolt 46)

PK 128.2

“Amilyen a neved oh Isten,
Olyan a te dicséreted a föld határáig;
Igazsággal teljes a te jobbod.
Örül Sión hegye,
Ujjonganak Júda leányai
A te ítéletedért...

Ez az Isten a mi Istenünk mindörökké,
Ő vezet minket mindhalálig!” (Zsoltár 48:11-12, 15) PK 128.3

Júda uralkodója és a királyi sereg hitére “Iőn az Istennek félelme az országok minden királyságain, amikor meghallották, hogy az Úr hadakozott vala az Izráel ellenségei ellen. Megnyugovék azért Josafát országa, mert békességet ada nékik az Ő Istene” (2 Krón 20:29 PK 128.4