Próféták és királyok

11 — A Kármel

1KIR 18:19-40

Illés Akháb előtt állt. Felszólította a királyt, hogy gyűjtse össze egész Izráelt a Kármel hegyére. Együtt kell találkozniuk a Baál és Asera prófétákkal !,,Küldj el — parancsolta -, gyűjtsd hozzám az egész Izráelt a Kármel hegyre, és a Baál négyszázötven prófétáját, és az Aserának négyszáz prófétáját, akik a Jézabel asztaláról élnek.” PK 93.1

Illés úgy adta ki ezt a parancsot, mint aki Jahve közvetlen közelében áll. Akháb azonnal engedelmeskedett, mintha a próféta lett volna a király és Akháb az alattvaló. Gyors hírvivőket küldött szerte az országba. Általuk hívott mindenkit az Illéssel, valamint a Baál és Asera prófétákkal való találkozóra. Minden városban és faluban készültek az emberek, hogy ott legyenek a kitűzött időben. Útban a Kármel felé sok ember szíve különös balsejtelemmel telt meg. Valami szokatlan dolog volt készülőben. Különben miért gyűjtenék őket a Kármelre? Micsoda újabb veszedelem készül ellenük és az ország ellen? PK 93.2

A szárazság előtt Kármel hegye gyönyörű szép volt. Vizeit kiapadhatatlan források táplálták. Termékeny lejtőit gyönyörű virágok és viruló ligetek borították. Szépsége azonban elhervadt a sorvasztó átok nyomán. A Baál és Asera tiszteletére emelt oltárok most lombtalan ligetekben álltak. Éles ellentétként a legmagasabb hegycsúcsok egyikén Jahve megrongált oltára állt. PK 93.3

A Kármeltől óriási térségre nyílt kilátás. Magaslatait sok helyről láthatták Izráelben. A hegy lábánál helyenként jól lehetett látni azt, ami fent történik. Istent különösképpen meggyalázták, amikor a Kármel lejtőin, az erdő fáinak leple alatt a bálványokat imádták. Illés ezt a jól látható magaslatot választotta ki arra, hogy bemutassa Isten hatalmát és megvédje neve méltóságát. PK 93.4

A kitűzött napon, kora reggel a hitehagyó Izráel kíváncsi várakozással gyülekezett a hegycsúcs közelében. Jézabel prófétái nagyszerű díszben vonultak fel. A király uralkodói pompában jelent meg és elfoglalta helyét a papok élén. A bálványimádók ujjongva köszöntötték. A papok szívében azonban nyugtalanság támadt, amikor arra gondoltak, hogy a próféta szava nyomán Izráel földjére három és fél éve sem harmat, sem eső nem hullt. Félelmetes válság közeledtét érezték. Az istenek, akikben bíztak, képtelenek voltak bizonyítani, hogy Illés hamis próféta. Őrjöngő kiabálásukra, imáikra, könnyeikre, megalázkodásukra, undorító szertartásaikra, drága és szakadatlan áldozataikra imádatuk tárgyai furcsamód közömbösek maradtak. PK 93.5

Úgy állt ott Illés Akhábbal és a hamis prófétákkal szemben, körülvéve az összesereglett Izráellel, mintha csak egyedül ő védelmezné Jahve méltóságát. Akit az egész ország a maga bajáért vádolt, most ott állt előttük, látszólag védtelenül Izráel királya, Baál prófétái, a katonák és az őt körülfogó ezrek jelenlétében. De Illés nem volt egyedül. Fölötte és körülötte ott voltak a menny oltalmazó seregei — a hatalmas erejű angyalok. PK 94.1

A próféta bátran állt a sokaság előtt. Nem félt és nem szégyenkezett. Teljesen tudatában volt annak, hogy végre kell hajtania a menny ítéletét. Arca félelmes komolyságtól sugárzott. A nép nyugtalanul várta, hogy megszólaljon. Illés először Jahve lerontott oltárára nézett, majd a sokaságra, és úgy kiáltott, mintha trombita szólalt volna meg: “Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baál, kövessétek azt.” PK 94.2

A nép nem szólt egy szót sem. Abban a népes gyülekezetben nem volt senki, aki Jahvéhoz való hűségéről tanúságot mert volna tenni. A megtévesztés és elvakultság sötét felhőként terült el Izraelen. Nem egyszerre zárta őket körül a végzetes hitehagyás, hanem fokozatosan, amint időről időre elutasították az Úrtól küldött intő és feddő szavakat. Minden alkalommal, amikor helytelenül cselekedtek, amikor nem voltak hajlandók megbánni a bűnt, egyre mélyebbre süllyedtek a gonoszságban, és egyre távolabb sodródtak a mennytől. És most, ebben a válságos pillanatban, makacsul álltak. Nem foglaltak állást Isten mellett. PK 94.3

Az Úr utálja, ha valaki közömbös és hűtlen, amikor ügye válságba jut. Az egész világegyetem leírhatatlan érdeklődéssel figyeli a jó és rossz közötti nagy küzdelem záró jeleneteit. Isten népe közeledik az örökkévalóság határához. Mi lehetne fontosabb számára, mint az, hogy hű legyen a menny Istenéhez?! Minden korszakban voltak Istennek erkölcsi hősei. Most is vannak, akik — mint József, Illés és Dániel — nem szégyellik magukat Isten választott népének vallani. Isten különös áldása kíséri a tettek embereinek fáradozását. Azokét, akik nem hagyják magukat letéríteni az egyenes útról, hanem mennyei erővel kérdezik: “Ki az Úré?” És nem állnak meg a puszta kérdezésnél, hanem követelik, hogy mindazok, akik egyek akarnak lenni Isten népével, lépjenek elő és félreérthetetlenül tegyenek tanúságot a királyok Királya és uraknak Ura iránti hűségükről. Ezek az emberek akaratukat és terveiket Isten törvénye alá rendelik. Saját életük sem drága nekik, mert szeretik Istent. Feladatuk az, hogy felfogják az Ige fényét, és ragyogtassák a világnak tiszta, szakadatlan sugarakban. Hűség Istenhez — ez a jelszavuk. PK 94.4

Míg Izráel a Kármelen kétségeskedett és tétovázott, Illés hangja ismét megtörte a csendet: “Én maradtam meg csak egyedül az Úr prófétái közül; míg a Baál prófétái négyszázötvenen vannak; adjatok azért nékünk két tulkot és ők válasszák maguknak az egyik tulkot, amelyet vagdaljanak darabokra, és rakják a fákra; de tüzet ne tegyenek alája; én pedig a másikat készítem el, amelyet a fákra rakok, de tüzet én sem teszek alája. Akkor hívjátok segítségül a ti isteneteknek nevét, és én is segítségül hívom az Úrnak nevét; és amely isten tűz által felel, az az Isten.” PK 95.1

Illés ajánlata olyan elfogadható volt, hogy a nép nem tudott kitérni előle. Ezért vették a bátorságot arra, hogy így szóljanak: “Jó lesz!” Baál prófétái sem mertek szót emelni ellene. Illés így utasította őket: “Válasszátok el magatoknak az egyik tulkot, és készítsétek el ti először; mert ti többen vagytok, és hívjátok segítségül a ti isteneteknek nevét, de tüzet ne tegyetek alája.” PK 95.2

A hamis papok látszólag merészen és kihívóan, de bűnös szívükben rémülettel csinálták meg oltárukat. Ráhelyezték a fát és az áldozatot. Aztán elkezdték varázsigéiket. Fülhasogató kiabálásuktól visszhangzott az erdő, és zengtek a környező hegycsúcsok, amint istenüket nevén szólítva kiáltották: “Baál! Hallgass meg minket!” A papok oltáruk köré gyűltek, és ugrálva, vonaglással, sikoltva, hajukat tépve és testüket vagdalva könyörögtek istenükhöz, hogy segítsen rajtuk. PK 95.3

Elmúlt a délelőtt. Jött a dél, és még mindig semmi jele annak, hogy Baál hallja-e becsapott követőinek kiabálását. Őrjöngő imájukra nem jött sem hang, sem válasz. Az áldozat megemésztetlenül maradt. PK 95.4

Amint tovább folytatták vadult szertartásaikat, a ravasz papok egyre csak megpróbáltak valamit kigondolni, amivel tüzet gerjeszthetnének az oltáron, és el tudnák hitetni a néppel, hogy a tűz közvetlen Baáltól jött. Illés azonban figyelt minden mozdulatot. A papok pedig a kilátástalan helyzet ellenére is remélték, hogy alkalom adódik a csalásra. És folytatták tovább értelmetlen szertartásaikat. PK 95.5

“Mikor pedig már dél lett, elkezdte őket gúnyolni Illés, azt mondván: Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten! Talán elmélkedik vagy félrement, vagy úton van, vagy talán aluszik és felserken. És elkezdtek hangosan kiabálni és az ő szokásuk szerint késekkel és borotvákkal metélték magukat, míg csak ki nem csordult a vérük. Mikor pedig a dél elmúlt, prófétáim kezdtek egész az esteli áldozatig; de akkor sem lett se szó, se felelet, se meghallgattatás.” PK 96.1

Sátán szívesen segített volna azoknak, akiket rászedett, és akik neki szolgáltak. Szívesen szórt volna villámokat, hogy meggyújtsa az áldozatot. Jahve azonban határt szabott Sátánnak; féken tartotta — és az ellenség fortélya nem tudott egyetlen szikrát sem juttatni Baál oltárára. PK 96.2

Végül a papok — amikor már rekedtre kiabálták magukat, és ruhájukat beszennyezte öncsonkításuk vére — kétségbeestek. Őrjöngésük nem csökkent, csak iszonyú átkokkal vegyítették könyörgésüket napistenük ellen. Illés továbbra is feszülten figyelt, mert tudta, hogyha a papoknak sikerül valamilyen fortéllyal tüzet gyújtani oltárukon, tüstént darabokra tépik. Közeledett az este. Baál prófétái fáradtak, lankadtak, zavartak. Az egyik egy dolgot javasol, a másik pedig valami mást, amíg végül már nem is kísérleteznek. Sikongásuk és átkozódásuk már nem visszhangzik a Kármelen. Kétségbeesve lépnek vissza a küzdelemből. PK 96.3

A nép egész nap szemtanúja volt a megtévesztett papok felvonulásának. Látták az oltár körüli vad ugrálásukat, mintha a nap izzó sugarait akarták volna megragadni, hogy céljukat szolgálja. Rémülettel nézték azokat a borzalmas sebeket, amelyeket a papok önmagukon vágtak. Alkalmuk volt elgondolkodni a bálványimádás oktalanságán. A tömegben már sokan kimerültek az ördögi mutatványoktól, és most a legnagyobb érdeklődéssel várták, hogy Illés megmozduljon. PK 96.4

Elérkezett az esti áldozat ideje. Illés hívja a népet: “Jöjjetek énhozzám!” Amíg remegve közel húzódnak, Illés a megrongált oltárhoz lép, ahol az emberek azelőtt a menny Istenét imádták, és kijavítja. Ez a romhalmaz drágább neki, mint a pogányok minden pompás oltára. PK 96.5

Az ősi oltár újjáépítésével Illés tanúsította, hogy tiszteli azt a szövetséget, amelyet az Úr kötött Izráellel, amikor átkeltek a Jordánon, hogy az ígé— ret földjére lépjenek. Kiválasztott “tizenkét követ, a Jákob fiai nemzetségeinek száma szerint,” és “oltárt építe a kövekből az Úr nevében”. PK 96.6

A csalódott Baál-papok hiábavaló erőlködésüktől elcsigázva figyelték, hogy mit csinál Illés. Gyűlölték a prófétát, mert olyan próbát indítványozott, amely leleplezte isteneik gyengeségét és tehetetlenségét. De féltek is hatalmától. A nép is félt, és lélegzetvisszafojtva figyelte, amint Illés az előkészületeket végzi. A próféta nyugodt magatartása éles ellentétben állt Baál követőinek bőszült, értelmetlen őrjöngésével. PK 97.1

Az oltár elkészült. A próféta árkot húzott körülötte. Miután rendbe rakta a fát és elkészítette a tulkot, rátette az áldozatot az oltárra, és megparancsolta a népnek, hogy árasszák el vízzel az áldozatot és az oltárt. “Töltsetek meg négy vedret vízzel — parancsolta -, és öntsétek az égőáldozatra és a fára. Monda ismét: Tegyétek ezt még egyszer! És másodszor is azt tevék. Monda még is: Harmadszor is tegyétek meg! És harmadszor is azt mívelék; úgy, hogy a víz lecsurgott az oltárról, és még az árok is tele lett vízzel.” PK 97.2

Illés emlékeztette a népet a hosszú ideje tartó hitehagyásra, amely felkeltette Jahve haragját. Felszólította őket, hogy alázzák meg szívüket, és térjenek atyáik Istenéhez, hogy az átok eltávozzék Izráel földjéről. Majd a láthatatlan Isten előtt tisztelettel meghajolva, ég felé emelt kézzel egyszerű imát mondott. A Baál-papok kora reggeltől késő délutánig sikoltoztak, tajtékoztak és ugráltak. Amikor Illés imádkozott, nem visszhangzott értelmetlen sikoltozás a Kármel magaslatán. Úgy imádkozott, mint aki tudja, hogy Jahve ott van, látja, ami történik, és hallja könyörgését. Baál prófétái vadul, összefüggéstelenül imádkoztak; Illés egyszerűen és buzgón. Kérte Istent, mutassa meg, hogy Baál felett áll. Mutassa meg, hogy Izráel hozzá térjen! PK 97.3

“Oh Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene — esdekelt a próféta -, hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy Isten az Izráelben, és hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem. Hallgass meg engem Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten, és te fordítod vissza az ő szívüket!” PK 97.4

Csend nyugodott meg mindenen. Ünnepélyességében volt valami nyomasztó. Baál papjai remegtek a rémülettől. Bűnösségük tudatában gyors megtorlásra számítottak. PK 97.5

Alighogy véget ért Illés imája, az égből lángok — mint fényes villámok — szálltak alá a kijavított oltárra. Elhamvasztották az áldozatot, és felnyalták a vizet az árokból. Még az oltár köveit is megemésztették. A lobogó tűz megvilágította a hegyet és elvakította a tömeget. Lent a völgyekben, ahol sokan kétségek között figyelték a fent levők mozdulatait, a tűz alászállása tisztán látható volt. Mindnyájan elcsodálkoztak a látványon. Emlékeztette őket a tűzoszlopra, amely a Vörös-tengernél elválasztotta Izráel fiait az egyiptomi seregtől. PK 98.1

A hegyen az emberek megilletődve arcra borultak a láthatatlan Isten előtt. Nem merték tovább nézni a mennyből küldött tüzet. Féltek, hogy őket is megemészti. Már tudták mi a kötelességük. Meg kell vallaniuk, hogy Illés Istene atyáik Istene, akinek engedelmességgel tartoznak. Ezért egy emberként kiáltották: “Az Úr az Isten!” Megdöbbentően tiszta volt a kiáltás, amint végigzengett a hegyen és visszhangzott lent a síkságon. Izráel végre felébredt. Kijózanodott. Bűnbánatot tartott. A nép végre belátta, hogy milyen szégyent hozott Istenre. A Baál-imádat jellege — éles ellentétben az igaz Isten által kívánt értelmes szolgálattal — teljesen lelepleződött. A nép meglátta Isten igazságos és irgalmas voltát abban, hogy visszatartotta a harmatot és esőt addig, amíg nevét meg nem vallják. Most készek voltak elismerni, hogy Illés Istene minden bálvány felett áll. Baál papjai rémülten látták Jahve hatalmának csodálatos megmutatkozását. De kudarcuk és a menny dicsőségének megjelenése ellenére sem voltak hajlandók gonoszságukat megbánni. Továbbra is Baál prófétái akartak maradni. Ezzel megmutatták, hogy megértek a pusztulásra. Azért, hogy a bűnbánó Izráel védett legyen azoknak a varázsától, akik Baál imádására tanították őket, az Úr utasította Illést, hogy pusztítsa el ezeket a hamis tanítókat. A nép haragja már feltámadt azok ellen, akik bűnbe vitték; és amikor Illés kiadta a parancsot: “Fogjátok meg a Baál prófétáit; senki el ne szaladjon közülük!” — készek voltak engedelmeskedni. Megragadták a papokat és lehurcolták őket a Kison patakjához. Mielőtt véget ért a nap, amely az igazi reformáció kezdetét jelezte, Baál szolgái holtan hevertek. Egy sem maradhatott életben. PK 98.2