Próféták és királyok

10 — Szigorú dorgálás

[1KIR 17:8-24; 18:1-19]

Illés egy ideig a hegyekben, a Kérith patak mellett rejtőzködött. Hosszú hónapokon át Isten csodálatosan ellátta táplálékkal. Később, amikor a tartós szárazság miatt a patak kiszáradt, Isten megparancsolta szolgájának, hogy pogány földön keressen menedéket. “Kelj fel — mondta -, és menj Sareptába, amely Sidonhoz tartozik, ímé megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad.” PK 83.1

Ez az asszony nem volt zsidó. Soha nem részesült azokban a kiváltságokban és áldásokban, amelyeket Isten választott népe élvezett. De hitt az igaz Istenben, és követte mindazt a fényt, amely ösvényére hullott. Most pedig, amikor Illés nem volt biztonságban Izráel földjén, Isten elküldte ehhez az asszonyhoz, hogy nála találjon menedéket. PK 83.2

“És felkelvén, elméne Sareptába, és mikor a város kapujához érkezett, ímé egy özvegy asszony volt ott, aki fát szedegetett, és megszólítván azt, monda néki: Hozz, kérlek, egy kevés vizet nékem valami edényben, hogy igyam. De amikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és monda néki: Hozz, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben.” PK 83.3

Ezt a nyomor sújtotta hajlékot az éhínség különösen érzékenyen érintette. Szánalmasan sovány készletük már-már kifogyott. Illés jövetele, pont azon a napon, amikor az özvegy már aggódva látta, hogy kénytelen feladni a létért való harcot, végsőkig próbára tette az élő Isten gondviselő hatalmába vetett hitét. De ebben a rettenetes szorult helyzetben is bizonyságot tett arról, hogy hisz, mert teljesítette az idegen kívánságát, aki azt kérte, hogy ossza meg vele utolsó falatját. PK 83.4

Az özvegy így válaszolt, amikor Illés ételt és italt kért tőle: “Él az Úr, a te Istened, hogy nincs semmi sült kenyerem, csak egy marok lisztecském van a vékában, és egy kevés olajom a korsóban, és most egy kis fát szedegetek, és haza megyek, és megkészítem azt magamnak és az én fiamnak, hogy megegyük és azután meghaljunk.” Illés ezt mondta neki: “Ne félj, menj el, cselekedjél a te beszéded szerint; de mindazáltal nékem süss abból először egy kis pogácsát, és hozd ide; magadnak és a te fiadnak, pedig azután süss; mert azt mondja az Úr, Izráel Istene, hogy sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kévesül addig, míg az Úr esőt ád a földnek színére.” PK 83.5

Ennél nagyobb hitpróba nem érhette! Az özvegy eddig minden idegenhez szívélyes és nagylelkű volt. Most sem azzal törődött, hogy milyen szenvedés vár reá és gyermekére, hanem bízott abban, hogy Izráel Istene kielégíti minden szükségletét. Erre a legnagyobb próbára vendégszeretettel válaszolt, ,,és az Illés beszéde szerint cselekedék”. PK 84.1

Bámulatos az a vendégszeretet, amelyet ez a föníciai asszony tanúsított Isten prófétája iránt, és csodálatos az a jutalom, amit hitéért és nagylelkűségéért kapott. “Evék mind ő, mind amaz, mind annak házanépe, naponként. A vékabeli liszt nem fogyott el; sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesült meg az Úrnak beszéde szerint, amelyet szólott Illés által. PK 84.2

És lőn ezek után, hogy megbetegedék a ház gazdasszonyának fia és az ő betegsége felette nagy vala, annyira, hogy már a lélegzete is elállott. Monda azért Illésnek: Mit vétettem ellened, Istennek embere ? Azért jöttél hozzám, hogy eszembe juttasd álnokságomat, és megöljed az én fiamat? És monda néki: Add ide a te fiadat. És ő elvevé azt az ő kebeléről, és felvivé a felházba, amelyben ő lakik vala, és az ő ágyára fekteté... És ráborult háromszor a gyermekre, és felkiáltott az Úrhoz... És meghallgatta az Úr Illés szavát, és megtért a gyermekbe a lélek, és megélődé. PK 84.3

És felvevén Illés a gyermeket, alávivé őt a felházból a házba, és adá őt az ő anyjának, és monda Illés: Lássad, él a te fiad! És monda az asszony Illésnek: Most tudtam meg, hogy te Isten embere vagy, és hogy az Úrnak beszéde a te ajkadon igazság.” PK 84.4

A sareptai özvegy megosztotta utolsó falatját Illéssel. Viszonzásul Isten megőrizte az asszony és gyermeke életét. Isten nagy áldást ígér mindazoknak, akik a próba és szükség idején megértik és segítik a náluk jobban nélkülözőket. Isten nem változik. Hatalma nem csökkent Illés ideje óta sem. Nem kevésbé biztos ma sem az ígéret, mint amikor Megváltónk mondta: ,,Aki befogadja a prófétát próféta nevében, prófétának jutalmát veszi” (Mt 10:41). PK 84.5

,,A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek, mert ez által némelyek, tudtukon kívül, angyalokat vendégeltek meg” (Zsid 13:2). Ezek a szavak semmit sem vesztettek érvényükből az idő múlásával. Mennyei Atyánk most is olyan alkalmakat helyez el gyermekei útján, amelyek áldást rejtegetnek. Akik élnek ezekkel az alkalmakkal, nagy örömre lelnek. “Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted: feltámad a setétségben világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél. És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, amelynek vize el nem fogy” (Ésa 58:10-11). Krisztus ma ezt mondja hűséges szolgáinak: “Aki titeket befogad, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” Nem marad észrevétlenül és jutalom nélkül egyetlen kedves cselekedet sem, amely az ő nevében történik. Ebbe a meleg elismerésbe Krisztus belefoglalja Isten családjának leggyengébb és legigénytelenebb tagját is. “Aki inni ád egynek e kicsinyek közül” — akik gyermekek a hitben és Krisztus ismeretében — “csak egy pohár hideg vizet tanítvány nevében, bizony mondom néktek, el nem vesztheti jutalmát” (Mt 10:40-42). PK 84.6

Az aszály és éhínség hosszú évei alatt Illés buzgón imádkozott azért, hogy Izráel népe megtérjen a bálványimádásból és ragaszkodjék Istenhez. A próféta türelmesen várt, amíg az Úr keze súlyosan ránehezedett a csapás sújtotta országra. Szíve összeszorult a fájdalomtól, amikor látta, hogy mindenütt csak nő a szenvedés és nyomor. Azt kívánta, hogy bárcsak gyorsan reformációt tudna indítani. Isten azonban maga vitte véghez tervét. Szolgája pedig nem tehetett mást, csak imádkozhatott tovább hittel, és várhatott, amíg eljön a határozott cselekvés ideje. PK 85.1

Az Akháb korában uralkodó hitehagyás sokéves gonoszság következménye volt. Ahogy múltak az évek, Izráel lépésről lépésre tért le a helyes útról. Amint egyik nemzedék követte a másikat, Izráel nem volt hajlandó az egyenes úton járni. Végül a nép nagy többsége meghódolt a sötétség hatalma előtt, és elfogadta vezetését. PK 85.2

Hozzávetőleg egy évszázad telt el azóta, hogy — Dávid király uralkodása alatt — a nép együtt énekelte örömteli dicshimnuszát a Magasságosnak, és elismerte, hogy Tőle van minden áldás, amelyben napról napra részesül. Figyeljük csak éneküket, amelyben megfogalmazódik imádatuk: PK 85.3

“Idvességünknek Istene...
A napkelet és nyugot határait
megörvendezteted.
Meglátogatod a földet és elárasztod; Nagyon meggazdagítod azt. Istennek folyója
tele van vizekkel;
Gabonát szerzesz nekik, mert úgy rendelted azt.
Megitatod barázdáit, göröngyeit meglapítod;
Záporcsővel meglágyítod azt, termesét megáldod.
Megkoronázod az esztendőt jóvoltoddal;
És a te nyomdokaidon kövérség fakad;
Csepegnek a puszta legelői,
És a halmokat vígság övezi.
A legelők megtelnek juhokkal,
És a völgyeket gabona borítja;
Örvendeznek és énekelnek” (Zsolt 65:6-14). PK 85.4

Izráel akkor elismerte, hogy Isten “fundálta a földet.” Hitüket ebben az énekben fejezték ki: PK 86.1

“Vízáradattal, mint egy ruhával borítottad be azt,
A hegyek felett is vizek állottak vala.
Egy kiáltásodtól eloszlának,
És mennydörgésednek szavától szétriadának.
Hegyek emelkedének fel és völgyek száliának alá
Arra a helyre, amelyet fundáltál nékik.
Határt vetettél, amelyet át nem hágnak;
Nem térnek vissza a földnek elbontására” (Zsolt 104:6-9). PK 86.2

A végtelen Isten nagy hatalma határt szab a természeti erőknek; határt szab a földön, a tengerben és az égen. Ezeket az erőket felhasználja teremtményei boldogítására. “Drága kincsesháza” ajtaját szélesre tárja, “hogy esőt adjon... alkalmas időben, és megáldja” az ember kezének “minden munkáját” (5 Móz 28:12). PK 86.3

“Aki elbocsátja a forrásokat a völgyekbe,
Hogy folydogáljanak a hegyek között.
Megitassák a mezőnek minden állatát; A vadszamarak is megoltsák szomjúságukat
Mellettük lakoznak az égnek madarai
Az ágak közül hangicsálnak...

Aki füvet sarjaszt a barmoknak
És növényeket az embereknek hasznára,
Hogy eledelt vegyenek a földből,
És bort, amely megvidámítja a halandónak szívét,
Fényesebbé teszi az orcát az olajnál;
És kenyeret, amely megerősíti a halandónak szívét...

Mily számtalanok a te műveid, Uram!
Mindazokat bölcsen alkottad meg.
És betelt a föld a te gazdagságoddal.
Ez a nagy és széles tenger!
Itt vannak benne a megszámlálhatatlan csúszók;
Apró állatok nagyokkal együtt...
Mindazok te reád néznek,
Hogy megadjad eledelüket alkalmas időben.

Adsz nékik és ők takarnak;
Megnyitod kezedet,
És megtelnek a te jóvoltoddal” (Zsolt 104:10-15, 24-28). PK 86.4

Izráelnek bőven volt miért örülnie. Az a föld, ahova az Úr vitte őket, tejjel-mézzel folyó ország volt. Pusztai vándorlásuk alatt az Úr azzal bátorította a népet, hogy olyan országba viszi, ahol soha nem kell szenvedniük az eső hiánya miatt. ,,A föld, amelyre te bemégy, hogy bírjad azt — mondta nékik -, nem olyan az, mint Egyiptomnak földe, ahonnan kijöttetek: amelyben elveted vala a te magodat és a te lábaddal kell vala megöntöznöd, mint egy veteményes kertet: hanem az a föld, amelyre átmentek, hogy bírjátok azt, hegyes-völgyes föld, az égnek esőjéből iszik vizet. Oly föld az, amelyre az Úr a te Istened visel gondot; mindenkor rajta függenek az Úrnak, a te Istenednek szemei az esztendő kezdetétől az esztendő végéig.” PK 87.1

Amikor Isten bőséges esőt ígért, az engedelmességet szabta meg feltételként. “Lészen azért — nyilatkoztatta ki az Úr -, hogyha valóban engedelmeskedtek az én parancsolataimnak, amelyeket én ma parancsolok néktek, úgy hogy az Urat, a ti Isteneteket szeretitek, és néki szolgáltok teljes szívetekből és teljes lelketekből; esőt adok a ti földetekre alkalmatos időben: korai és kései esőt, hogy betakaríthasd a te gabonádat, borodat és olajodat; füvet is adok a te meződre a te barmaidnak; te pedig eszel és megelégszel. PK 88.1

Vigyázzatok azért — figyelmeztette az Úr a népet -, hogy a ti szívetek meg ne csalattassék, és el ne térjetek, és ne tiszteljetek idegen isteneket, és ne boruljatok le előttük. Különben az Úrnak haragja felgerjed reátok, és bezárja az eget, hogy eső ne legyen, és a föld az ő gyümölcsét meg ne teremje; és hamarsággal elvesztek a jó földről, amelyet az Úr ád néktek” (5 Móz 11:13-17). PK 88.2

“Ha... nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, hogy megtartsad és teljesítsed minden parancsolatát és rendelését, amelyeket én parancsolok ma néked — hangzott az óvó intés a zsidóknak -, eged, amely fejed felett van, rézzé, a föld pedig, amely lábad alatt van, vassá válik. Az Úr eső helyett port és hamut ád a te földedre; az égből száll reád, mígnem elpusztulsz” (5 Móz 28:15, 23-24). PK 88.3

Ezek szerepeltek Jahve bölcs tanácsai között, amelyeket az ősi Izráelnek adott. “Vegyétek... szívetekre és lelketekre e szavaimat — parancsolta választott népének -, és kössétek azokat jegyül a ti kezetekre, és homlok-kötőkül legyenek a ti szemetek között; és tanítsátok meg azokra a ti fiaitokat, szólván azokról, mikor házadban ülsz, mikor úton jársz, mikor fekszel és mikor felkelsz” (5 Móz 11:18-19). Világos parancsok voltak ezek. Mégis, ahogy a századok múltak, és egyik nemzedék a másik után szem elől tévesztette a lelki jóléte érdekében hozott intézkedéseket, félő volt, hogy a hitehagyás romlásba taszító hatásai az isteni kegyelem minden korlátját elsöprik. PK 88.4

Ezért történt, hogy Isten legszigorúbb büntetésével látogatta meg népét. Illés jövendölése félelmetesen teljesedett. Három éven át városról városra, országról országra keresték a csapás meghirdetőjét. Akháb felszólítására sok uralkodó megesküdött a becsületére, hogy a különös próféta nem található a fennhatósága alatt álló területen. Mégis tovább keresték, mert Jézabel és a Baál prófétái halálosan gyűlölték Illést. Semmilyen fáradságot nem sajnálva igyekeztek hatalmukba keríteni. És az eső még mindig nem esett. PK 88.5

Végül, “sok idő múltán”, az Úr így szólt Illéshez: “Menj el, mutasd meg magadat Akhábnak, és esőt adok a föld színére.” PK 89.1

A parancsnak engedelmeskedve “elméne Illés, hogy megmutassa magát Akhábnak”. Abban az időben, amikor a próféta útnak indult Samáriába, Akháb azt javasolta Abdiásnak, háza gondviselőjének, hogy nyomozzon alaposan források és patakok után. Azt remélte, hogy talál legelőt kiéhezett nyájuk számára. A hosszan tartó szárazság következményeit még a királyi udvarban is nagyon megérezték. A királyt mélyen érintették a háza népére váró kilátások. Elhatározta, hogy szolgájával tartva, maga is kutat olyan helyek után, ahol a nyáj legelőre talál. “Eloszták azért maguk közt a földet, amelyen ki-ki elmenjen. Akháb egyedül ment az egyik úton, és Abdiás is egyedül ment a másik úton.” “Mikor az úton ment, ímé Illés előtalálá őt, és mikor felismerte őt, arcra borula és mondá: Nem te vagy-é az, uram, Illés.” Izráel hitehagyása alatt Abdiás hűséges maradt. Parancsolója, a király nem tudta rávenni az élő Istennel szembeni engedetlenségre. Most Illés egy megbízatással tisztelte meg. Ezt mondta: “Menj el, mondd meg a te uradnak: Ímé itt van Illés”. PK 89.2

Abdiás rémülten kiáltott: “Mit vétettem ellened, hogy a te szolgádat Akháb kezébe akarod adni, hogy megöljön engem?” Ilyen üzenetet vinni Akhábnak biztos halált jelentett. “Él az Úr a te Istened — magyarázta a prófétának -: nincs sem nemzetség, sem ország, ahova el nem küldött volna az én uram, hogy megkeressen téged. És ha azt mondották: nincs itt! az országot és a népet megesküdtette, hogy téged csakugyan nem találtak meg. És most te azt mondod: Menj, mondd meg a te uradnak : Ímé itt van Illés. Ha most elmegyek tőled, téged pedig olyan helyre ragad el az Úrnak Lelke, amelyet én nem tudok, és én elmegyek, hogy megmondjam Akhábnak, és ha ő téged nem talál meg, engem öl meg.” Abdiás nagyon kérte a prófétát, hogy ne kényszerítse. “A te szolgád — hangsúlyozta — féli az Urat gyermekségétől fogva. Nem mondották-é meg az én uramnak, mit cselekedtem, mikor Jézabel megölette az Úr prófétáit? Hogy hogyan rejtettem el az Úr prófétái közül száz férfiút ötvenenként egy-egy barlangban és tápláltam őket kenyérrel és vízzel. És te mégis azt mondod: Menj el és mondd meg a te uradnak: Ímé itt van Illés; hogy megöljön engemet.” PK 89.3

Illés ünnepélyes esküvel ígérte meg Abdiásnak, hogy küldetése nem lesz hiábavaló. “Él a Seregeknek Ura, aki előtt állok — mondta e mai napon megmutatom magamat néki”. Így bátorítva “elméne... Abdiás Akháb eleibe, és megjelenté ezt neki”. PK 90.1

Rémülettel vegyes csodálkozással hallgatta a király annak az embernek az üzenetét, akitől félt, de akit gyűlölt is, és olyan fáradhatatlanul keresett. Jól tudta, hogy Illés nem kockáztatja életét pusztán azért, hogy találkozzék vele. Lehetséges, hogy a próféta újabb jajt mond ki Izráel ellen? A királyt elfogta a félelem. Emlékezett Jeroboám sorvadt karjára. Engednie kellett Illés felszólításának, és nem merte felemelni kezét Isten követe ellen. Ezért a reszkető király katonai védőrség kíséretében ment, hogy találkozzék a prófétával. PK 90.2

A király és a próféta szemtől szemben álltak egymással. Akháb tele volt szenvedélyes gyűlölettel. Amikor megszólalt akadozó szavaival: “Te vagy-é az Izráel megháborítója?” — öntudatlanul is elárulta, mit érez a szíve mélyén. Akháb tudta, hogy Isten szavára vált olyanná az ég, mint a réz. Mégis a prófétát akarta felelőssé tenni azért a súlyos büntetésért, ami az országra nehezedett. PK 90.3

Az csak természetes, hogy a törvény áthágója Isten követére hárítja a felelősséget a csapásokért, amelyek biztosan utolérik az igazság útjáról letérőket. Akik Sátán hatalma alá helyezik magukat, képtelenek úgy látni a dolgokat, ahogy Isten látja. Amikor az igazság tükrét eléjük tartják, felháborodnak azon a gondolaton, hogy megfeddik őket. Bűntől elvakultan nem hajlandók megtérni. Úgy érzik, hogy Isten szolgái ellenük fordultak, és ezért azok rászolgálnak a legkeményebb ítéletre. PK 90.4

Illés ártatlansága tudatában állt Akháb előtt. Nem próbálta magát mentegetni, sem a királyt áltatni. Haragját sem igyekezett kivédeni azzal a jó hírrel, hogy nemsokára véget ér a szárazság. Nem volt miért bocsánatot kérnie. Felháborodva és Isten ügyének méltóságát féltve, visszafordította Akháb vádját. Bátran megmondta a királynak, hogy az ő bűnei és atyái bűnei hozták Izráelre ezt a rettenetes csapást. “Nem én háborítottam meg az Izráelt — jelentette ki Illés bátran -, hanem te és a te atyád háza, azzal, hogy elhagytátok az Úrnak parancsolatait, és a Baál útján jártatok.” Ma is szükség van a szigorú dorgálásra, mert súlyos bűnök választják el az embereket Istentől. A hitetlenség gyorsan divattá válik. “Nem akarjuk, hogy ő uralkodjék mirajtunk” (Lk 19:14) — mondják ezrek. A sokszor elhangzó udvarias prédikációknak nincs tartós hatásuk. A trombita bizonytalan hangot ad. Isten szavának világos, súlyos igazságai nem hatolnak az emberek szívébe. PK 90.5

Sok névleges keresztény van, akik ha kifejeznék, amit igazán éreznek, ezt mondanák: Miért kell olyan nyíltan beszélni ? Éppúgy ezt is megkérdeznék: Miért kellett Keresztelő Jánosnak így szólni a farizeusokhoz: “Viperák fajzatai, kicsoda intett meg titeket, hogy a bekövetkező harag elől meneküljetek?” (Lk 3:7.) Miért kellett Heródiás haragját felkeltenie? Miért kellett azt mondania Heródesnek, hogy törvényellenesen él együtt testvére feleségével? E nyílt beszéd miatt Krisztus előfutára elvesztette életét. Miért nem mehetett előre anélkül, hogy magára vonja a bűnben élők haragját? PK 91.1

Így hát emberek, akiknek őrizniük kellene Isten törvényét, addig érvelnek, amíg az igazlelkűség helyét elfoglalja a rugalmasság, és a bűn feddés nélkül marad. Mikor lesz újra hallható az egyházban az elvhű dorgálás hangja? PK 91.2

“Te vagy az az ember” (2 Sám 12:7) — mondta Nátán Dávidnak. Ma ritkán hallatszanak ilyen félreérthetetlen szavak a szószékről, és csak elvétve jelennek meg a sajtóban. Ha ez nem volna olyan ritka, többször látnánk Isten hatalma megnyilatkozását az emberek között. Az Úr követei addig ne panaszkodjanak munkájuk eredménytelensége miatt, amíg meg nem térnek az elismerés szeretetéből és a tetszeni vágyásból, amiért elhallgatják az igazságot. PK 91.3

Az emberek tetszését kereső lelkészek, akik így kiáltanak: nyugalom! — amikor Isten nem békét hirdet — alázzák meg szívüket Isten előtt, és kérjenek bocsánatot kétszínűségük és erkölcsi gyengeségük miatt. Nem felebarátjuk iránti szeretetből tompítják a rájuk bízott üzenet élét, hanem mert önmaguk iránt elnézőek, és szeretik a kényelmet. Az igazi szeretet elsősorban Istentakarja megdicsőíteni és lelkeket akar menteni. Akikben él ez a szeretet, azok nem kerülik meg az igazságot, hogy megmeneküljenek a nyílt beszéd kellemetlen következményeitől. Amikor lelkek vannak veszélyben, Isten szolgája nem törődik önmagával, hanem mondja azt az igét, amelyet Isten mondat vele. Nem hajlandó a bűnt mentegetni vagy szépítgetni. PK 91.4

Bárcsak minden lelkész megértené, hogy milyen szent az a szolgálat és az a munka, amelyet végez, és illési bátorságot tanúsítana! A lelkésznek - mint Isten követének — félelmes a felelőssége. Ezt a feladatot kapta: “ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel” (2 Tim 4:2). Krisztus követségében kell dolgoznia mint a menny titkainak sáfára. Bátorítsa az engedelmest és intse az engedetlent! Eljárásait nem szabhatja a világ normáihoz. Sohasem térhet le arról az ösvényről, amelyen Jézus parancsára jár. Hitben kell mennie előre, látva a bizonyságok fellegét maga körül. Amikor szól, ne saját elgondolásait fogalmazza meg, hanem azt mondja, amit földi hatalmasságoknál nagyobb Valaki bízott reá. Tanítása legyen az, amit “szól az Úr”. Isten Illéshez, Nátánhoz és Keresztelő Jánoshoz hasonló emberekre vár — olyan emberekre, akik pontosan tolmácsolják üzenetét, tekintet nélkül a következményekre; akik bátran megmondják az igazságot, még ha az mindenük feláldozásába kerül is. PK 91.5

Isten nem tud felhasználni olyan embereket, akik a veszély idején — amikor erőre, bátorságra és minden befolyásra szükség van — félnek határozottan állást foglalni az igazság mellett. Olyan emberekre vár, akik becsületesen harcolnak a hibák ellen, küzdenek a láthatatlan hatalmasságokkal szemben, a sötétség erői és a gonoszság lelkei ellen. Ilyeneknek mondja majd ezeket a szavakat: “Jól vagyon jó és hű szolgám... menj be a te uradnak örömébe” (Mt 25:21). PK 92.1