Próféták és királyok

12 &mdash Jezréeltől a Hórebig

1KIR 18:41-46; 19:1-8

Baál prófétái megölésével megnyílt a nagyszerű lelki megújulás útja az északi királyság tíz törzse között. Illés rávilágított hitehagyásukra. Felszólította őket, hogy alázzák meg magukat és térjenek az Úrhoz. A menny ítéletét végrehajtotta. A nép beismerte bűneit. Megvallották, hogy atyáik Istene az élő Isten. Most pedig a menny visszavonja az átkot, és megújulnak az élet földi áldásai. A földet felüdíti az eső. “Eredj fel, egyél és igyál — mondta Illés Akhábnak mert nagy esőnek zúgása hallszik.” A próféta pedig felment a hegy tetejére imádkozni. PK 99.1

Nem az eső előjelei nyomán tudta Illés olyan biztosan mondani Akhábnak, hogy készüljön fel az esőre. A próféta nem látott semmiféle felhőt az égen. Nem hallott mennydörgést. Csupán azt mondta, amire a maga erős hite nyomán az Úr Lelke késztette. Egész nap rendíthetetlenül hajtotta végre Isten akaratát, és tanúsította, hogy fenntartás nélkül hisz Isten jövendöléseiben. Tudta, hogy most — miután megtett minden tőle telhetőt — a menny gazdagon fogja árasztani az előre jelzett áldásokat. Az az Isten, aki a szárazságot küldte, bő esőt ígért az igaz tettek jutalmaként. Illés most várt a megígért záporra. Alázatosan, “orcáját az ő két térde közé” téve, közbenjárt Istennél a bűnbánó Izráelért. PK 99.2

Illés újra és újra elküldte szolgáját oda, ahonnan kilátás nyílt a Földközi- tengerre, hogy megtudja, van-e valami látható jele annak, hogy Isten meghallgatta imáját. A szolga minden egyes esetben azzal tért vissza, hogy “nincsen semmi”. A próféta nem vesztette el türelmét, sem hitét, hanem buzgón imádkozott tovább. A szolga hatszor tért vissza azzal, hogy nincs jele esőnek a réz színű égen. Illés tántoríthatatlanul újból elküldte; és a szolga most ezzel a hírrel jött vissza: “Ímé egy kis felhőcske, mint egy embernek a tenyere, jő fel a tengerből.” Ez elég volt. Illés nem várt arra, hogy sűrű felhők tornyosuljanak az égen. Ebben a kis felhőben hite szakadó esőt látott; és hitével összhangban cselekedett. Gyorsan elküldte szolgáját Akhábhoz ezzel az üzenettel: ,,Fogj be és menj le, hogy meg ne késleljen az eső.” PK 99.3

Isten azért használhatta fel Illést Izráel történetének ezekben a válsággal terhes óráiban, mert nagy hite volt. Miközben imádkozott, hitével megragadta a menny ígéreteit; és rendíthetetlenül imádkozott addig, amíg Isten nem válaszolt könyörgésére. Nem várt addig, amíg minden bizonyította, hogy Isten meghallgatta. A menny támogatásának legkisebb jelére is kész volt mindent vállalni. Amit Isten segítségével Illés meg tudott tenni, azt mindenki megteheti abban a szolgálatban, amelyet Isten művében kapott. Hiszen ezt mondja a Szentírás a Gileád hegyei közül jött prófétáról: “Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kéré, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig” (Jk 5:17). PK 100.1

Ilyen hitre van szükség ma a világon. Hitre, amely belekapaszkodik Isten Igéje ígéreteibe, és nem tágít, amíg a menny meg nem hallgatja. Ez a hit szorosan összekapcsol Istennel, és erőt ad, hogy szembeszálljunk a sötétség hatalmaival. Isten gyermekei hit által “országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték, megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait” (Zsid 11:33-34). PK 100.2

Hit által kell eljutnunk a csúcsra azon az úton, amelyen Isten vezet bennünket. “Ha hiheted azt, minden lehetséges a hivőnek” (Mk 9:23). PK 100.3

A hit az eredményes ima elengedhetetlen feltétele. “Aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy Ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” “Ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket: és ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, amelyeket kertünk tőle” (Zsid 11:6; 1 Jn 5:14-15). Jákób kitartó hitével, Illés rendíthetetlen kitartásával mondhatjuk el kéréseinket az Atyának, igényelve mindazt, amit megígért. Trónja méltósága múlik szava teljesedésén. PK 100.4

Kármel körül már az éjszaka árnyai sűrűsödtek, amikor Akháb lefelé indult a hegyről. “Lőn azonközben, hogy besötétedett az ég a fellegektől és a széltől, és nagy eső lett. Akháb pedig szekérre ült és elment Jezréelbe.” Amint a sötétben, az átláthatatlan esőben a királyi város felé tartott, nem látta az utat maga előtt. Illés Isten prófétájaként azon a napon megszégyenítette Akhábot alattvalói előtt, és megölte bálványimádó papjait, de elismerte őt Izráel királyának. Hódolata jeléül az Istentől kapott erővel a királyi hintó előtt szaladt. Mutatta az utat a királynak egészen a város kapujáig. PK 100.5

Az az előzékeny magatartás, amelyet Isten követe tanúsított a gonosz király iránt, tanítást rejt magában mindazok számára, akik, miközben Isten szolgáinak vallják magukat, nagyok a saját értékelésük szerint. Vannak, akik úgy érzik, hogy az általuk közönségesnek tartott munkák végzésénél többre hivatottak. Még olyan feladatoktól is húzódoznak, amelyeket feltétlenül el kell látniuk. Attól félnek, hogy mások szemében szolgai munkát végeznek. Ezeknek az embereknek sokat kell tanulniuk Illés példájából. Szavára az ég három évig visszatartotta kincseit a földtől. Isten különlegesen megtisztelte, amikor a Kármelen imájára tűz lobbant az égből, és elhamvasztotta az áldozatot. Keze végrehajtotta Isten ítéletét, amikor megölte a bálványozó papokat. Amikor esőért könyörgött, imája meghallgatásra talált. Mégis a szemmel látható diadal után, amellyel Isten Illés nyilvános szolgálatát megtisztelte, kész volt ellátni a szolga munkáját. PK 101.1

Jezréel kapujában Illés és Akháb elváltak egymástól. A próféta a falakon kívül akart maradni. Köpenyébe burkolózott és lefeküdt a puszta földre aludni. A király pedig bement a városba; nemsokára palotája védelme alatt volt. Elmondta feleségének a nap eseményeit. Beszámolt Isten hatalmának csodálatos megnyilatkozásáról, amely bebizonyította Izráelnek, hogy Jahve az igaz Isten, Illés pedig kiválasztott szolgája. Amikor a király elmondta a királynénak, hogy megölték a bálványozó prófétákat, a megátalkodott, konok Jézabel bőszült haragra gerjedt. Nem volt hajlandó a Kármel-hegyi eseményekben meglátni Isten felsőbbrendű intézkedését. Hajlíthatatlan maradt. Vakmerően kijelentette, hogy Illésnek meg kell halnia. PK 101.2

Azon az éjszakán hírnök zavarta fel álmából az elcsigázott prófétát. Átadta Jézabel üzenetét: ,,Ezt cselekedjék velem az istenek és úgy segéljenek, ha honap ilyenkor úgy nem cselekszem a te életeddel, mint ahogy te cselekedtél azoknak életével mind egyig.” PK 101.3

Azt gondolná az ember, hogy miután Illés olyan rettenthetetlenül bátor volt és olyan tökéletesen győzött királyon, papokon és népen, többé már nem vehet erőt rajta a csüggedés, és senki nem tudja megfélemlíteni. Isten szerető gondoskodásának sok bizonyságát tapasztalta. De ő sem volt mentes az emberi gyengeségektől. Ebben a sötét órában hite és bátorsága elhagyta. Rémülten rezzent fel szendergéséből. Szakadt az eső. Mindenütt sötét volt, és Illés elfelejtette, hogy három évvel ezelőtt Isten olyan helyre vezette, ahol menedéket talált Jézabel gyűlölete és Akháb nyomozása elől. A próféta megfutamodott. Menteni akarta életét. Amikor eljutott Beersebába, ,,ott hagyá az ő szolgáját, ő pedig elméne a pusztába egynapi járóföldre”. PK 101.4

Illésnek nem lett volna szabad a kötelesség helyéről elmenekülnie. Jézabel fenyegetésének hallatára oltalomért kellett volna fordulnia ahhoz, Aki megbízta, hogy tartsa fenn Jahve tiszteletét. Azt kellett volna mondania a követnek, hogy az Isten, akiben bízik, meg fogja oltalmazni a királyné gyűlöletével szemben. Tudnia kellett volna, hogy Isten nem hagyja el. Hiszen csak néhány óra telt el azóta, hogy látta Isten hatalma csodálatos megnyilatkozását. Ha ott marad, és Isten erejével, Benne elrejtőzve, rendíthetetlenül kitart az igazság mellett, senki sem árthat neki. Isten megbünteti Jézabelt, és ez újabb csodálatos győzelmet jelent Illés számára. Ennek a királyra és a népre gyakorolt hatása nagyszerű reformációt eredményezett volna. PK 102.1

Illés sokat várt a Kármelen végrehajtott csodától. Azt remélte, hogy Isten hatalmának e megmutatkozása után Jézabelnek nem lesz többé befolyása Akhábra, és egész Izráelben rohamos reformáció megy végbe. Kármel hegyén egész nap evés nélkül keményen dolgozott. Mégis — a fizikai megterhelés ellenére — nagyon bátor volt, amikor Akháb hintóját Jezréel kapujához vezette. PK 102.2

A visszahatást, ami gyakran jár a nagy hit és fényes eredmények nyomában, Illés is nagyon érezte. Attól félt, hogy nem lesz tartós a Kármelen elkezdődött reformáció, és erőt vett rajta a csüggedés. Előbb a Pisga csúcsáig emelkedett. Most pedig lent volt a völgyben. Amíg a Mindenható befolyása alatt volt, kiállta a hit legkeményebb próbáját. Most pedig, amikor elcsüggedt, elengedte Isten kezét. Jézabel fenyegetése csengett fülében, és Sátán még mindig diadalmaskodni látszott a gonosz asszony ármánykodása által. Illés végtelen magasra emelkedett, és a visszahatás rettenetes volt. Istent elfelejtve menekült. Addig ment, amíg egy kietlen pusztában nem találta magát — egyedül. Teljesen kimerült, és leült egy fenyőfa alá pihenni. Amint ott ült, kérte Istent, hogy hadd haljon meg. “Elég! Most oh Uram — mondta — vedd el az én lelkemet: mert nem vagyok jobb az én atyáimnál!” A keserű csalódástól összetört és minden emberlakta helytől messzire vetődött menekült nem akart többé emberek szemébe nézni. Végül teljesen kimerülten elaludt. PK 102.3

Mindenkit érnek néha keserű csalódások, és mindenkit hatalmába kerít olykor a csüggedés; amikor fájdalom az ember sorsa, és nehéz elhinni, hogy Isten még mindig jóságos segítője földi gyermekeinek; amikor annyira gyötrik a bajok, hogy inkább kívánja a halált, mint az életet. Ilyenkor engedik el sokan Isten kezét, és a kétely rabságába, a hitetlenség fogságába esnek. Ha ilyenkor megnyílna lelki szemünk, és felfognánk Isten intézkedéseit, akkor angyalokat látnánk, akik önmagunktól igyekeznek bennünket megmenteni és lábunkat az örök hegyeknél is erősebb alapra helyezni. Akkor új hit, új élet ébredne bennünk. PK 103.1

A hivő Jób a szenvedés és a homály napján ezt mondta: PK 103.2

“Vesszen el az a nap, amelyen születtem...
Oh, ha az én bosszankodásomat mérlegre vetnék,
És az én nyomorúságomat vele együtt tennék a fontba!...
Oh, ha az én kérésem teljesülne,
És az Isten megadná, amit reményiek;
És tetszenék Istennek, hogy összetörjön engem,
Megoldaná kezét, hogy szétvagdaljon engem!
Még akkor lenne valami vigasztalásom. ...

Én sem tartóztatom hát meg az én számat;
Szólok az én lelkemnek fájdalmában,
És panaszkodom az én szívemnek keserűségében...

Inkább választja lelkem... a halált, mint csontjaimat...
Utálom!
Nem akarok örökké élni.
Távozzál el tőlem,
Mert nyomorúság az én életem” (Jób 3:3; 6:2, 8-10; 7:11, 15—16). PK 103.3

Jób belefáradt az életbe, de Isten nem engedte meghalni. Feltárultak előtte a jövő lehetőségei, és a reménység üzenetét kapta: PK 103.4

“Erős lennél és nem félnél;
Sőt a nyomorúságról is elfelejtkeznél,
És mint lefutott vizekről, úgy emlékeznél arról:
Ragyogóbban kelne időd a déli fénynél,
És az éjféli sötétség is olyan lenne, mint a
kora reggel.

Akkor bíznál,
Mert volna reménységed...
Ha lefeküdnél,
Senki föl nem rettentene,
Sőt sokan hízelegnének néked.
De a gonoszok szemei elepednek,
Menedékük eltűnik előlük
És reménységük: a lélek kilehellése!” (Jób 11 : 15-20.) PK 104.1

Jób a csüggedés és reménytelenség mélységéből az Isten kegyelmébe és megmentő hatalmába vetett feltétlen bizalom magaslatára emelkedett. Diadalmasan vallotta: PK 104.2

“Ímé, megöl engem. Nem reménylem;...
Sőt az lesz nékem segítségül.”
“Tudom, hogy az én Megváltóm él,
És utoljára az én porom felett megáll.
És miután ezt a bőrömet megrágják,
Testem nélkül látom meg az Istent:
Akit magam látok meg magamnak.” (Jób 13:15-16; 19:25-27) PK 104.3

“Felele az Úr Jóbnak a forgószélből” (Jób 38:1) és kinyilatkoztatta szolgájának hatalma nagyságát. Amikor Jób megragadott egy halvány sugarat Teremtője fényéből, megutálta önmagát és bűnbánatot tartott, porban és hamuban. Ezután az Úr meg tudta áldani gazdagon, és utolsó éveit élete legszebb időszakává tette. PK 104.4

Elengedhetetlenül szükségünk van reménységre és bátorságra, hogy tökéletesen tudjunk szolgálni Istennek. Ezek a hit gyümölcsei. A csüggedés bűn és ésszerűtlen. Isten képes és kész “kiválóbban” adni szolgáinak az erőt, amelyre szükségük van a próbatétel és megpróbáltatás idején. Talán úgy tűnik, hogy az Úr műve ellenségei jó és biztos alapokra fektették le terveiket. Isten azonban megdöntheti a legbiztosabbakat is. Meg is dönti, amikor és ahogyan jónak látja — ha szolgái hitét már eléggé megpróbálta. PK 104.5

Van biztos orvosság a csüggedtek számára: a hit, az ima és a munka. A hit és tevékenység napról napra növekvő biztonságérzetet és megelégedést ad. Kísért-e az a gondolat, hogy átengedd magad a nyugtalanító balsejtelmeknek és a teljes csüggedésnek? A legsötétebb napokban se félj! Akkor sem, ha a látszat nagyon ijesztő. Higgy Istenben! Ő tudja, mire van szükséged. Nála van minden hatalom. Szeretete és könyörülete végtelen, kimeríthetetlen. Ne félj attól, hogy ígéretét nem váltja be! Ő az örök igazság. Soha nem változtatja meg szövetségét, amelyet az Őt szeretőkkel kötött. Szükségletük mértéke szerinti teljesítőképességgel ruházza fel szolgáit. Pál apostol tanúsította: “Ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el... Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért; mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős” (2 Kor 12:9-10). PK 105.1

Elhagyta-e Isten Illést a megpróbáltatás órájában, amikor prófétája úgy érezte, hogy Isten és ember elhagyta ? Ó dehogy! Most sem szerette kevésbé, mint akkor, amikor imájára válaszként tűz lobbant az égből és fénnyel árasztotta el a hegytetőt. Most pedig, amikor ott aludt, szelíd érintés és kedves hang ébresztette fel. Rémülten felugrott, mintha menekülni akarna. Megijedt, hogy az ellenség rátalált. De a fölébe hajló szánakozó arc nem ellenség arca volt, hanem baráté. Isten angyalt küldött a mennyből, hogy táplálékot hozzon szolgájának. “Kelj fel, egyél!” — mondta az angyal. “És mikor körülnézett, ímé fejénél vala egy szén között sült pogácsa és egy pohár víz.” PK 105.2

Illés fogyasztott az erősítő ételből és italból, amit Isten küldött neki. Majd újra elaludt. Az angyal másodszor is jött. Megérintette a kimerült embert, és szánakozó szeretettel szólt: “Kelj fel, egyél: mert erőd felett való utad van.” “És ő felkelt, és evett és ivott.” Attól az ételtől megerősödve tudott menni “negyven nap és negyven éjjel, egész az Isten hegyéig, Hórebig”, ahol menedéket talált egy barlangban. PK 105.3