Próféták és királyok

13/67

9 — A tisbéből való Illés

[ 1 K IR 17:1-7 ]

Akháb korában Jordántól keletre, Gileád hegyei között élt egy hivő, imádkozó ember, akinek rettenthetetlen szolgálata által akarta Isten a hitehagyás gyors terjedését megállítani Izráelben. A Tisbéből való Illés minden neves várostól távol élt. Nem foglalt el semmiféle magas helyet az életben, de azzal a biztos tudattal kezdte el a reá bízott munkát, hogy Isten elkészíti előtte az utat, és gazdag eredményt ad neki. Szavából hit és erő áradt. Egész életét a reformációs munkára szentelte. Beszéde kiáltó szó volt a pusztában, amellyel a bűnt akarta feddni és a gonoszság áradatát visszafordítani. A bűn ostorozójaként ment az emberekhez, üzenete mégis Gileád balzsamát kínálta a gyógyulásra vágyó bűnbeteg lelkeknek. Illés szomorúan látta, hogy Izráel egyre mélyebbre süllyed a hitehegyásban. Felháborodva tiltakozott ellene. Isten a múltban nagyszerű dolgokat cselekedett népéért. Megszabadította őket a szolgaságból, és nekik adta ,,a pogányok földét, ...hogy megtartsák az ő rendeleteit és törvényeit megőrizzék” (Zsolt 105:44-45). Jahve áldást hozó szándékáról azonban majdnem elfeledkeztek. A hitetlenség acélfalként meredt a választott nép és ereje Forrása közé. A hegyekbe visszavonultan Illés megrendülve figyelte a hitehagyást. Gyötrődő lélekkel könyörgött Istenhez, hogy állítsa meg gonosz útján az egykor kedvelt népet. Ha szükséges, látogassa meg ítéletével, hogy a maga valóságában lássák a mennytől való elpártolásukat. Illés szerette volna, ha megtérnek, mielőtt olyan messzire jutnak a gonoszságban, hogy az Urat önmaguk teljes elpusztítására ingerlik. Isten meghallgatta Illés imáját. A sokszor elmondott kérlelések, tiltakozások, dorgálások nem vezették megtérésre Izráelt. Eljött az idő, amikor Istennek az ítélet eszközeivel kellett hozzájuk szólnia. A Baál-imádók azt állították, hogy az ég kincsei — a harmat és eső — nem Jahvétól származnak, hanem a természetben uralkodó erőktől; és hogy a föld a nap teremtő energiája által hozza gazdag gyümölcsét. Ezért Isten átka súlyosan nehezedett a megrontott országra. Izráel hitehagyó törzseinek látniuk kellett, milyen hiábavaló dolog földi áldásokat várni Baáltól. Ameddig bűneiket megbánva nem térnek Istenhez , és nem ismerik el, hogy minden áldás Tőle jön, nem hull földjükre sem harmat, sem eső. PK 77.1

Illés kapta azt a feladatot, hogy adja át a menny ítéletét meghirdető üzenetet Akhábnak. Nem ő ajánlkozott, hogy az Úr követe lesz. Az Úr kereste meg. Mivel féltette az Úr ügyének becsületét, nem tétovázott. Számított arra is, hogy a gonosz király csakhamar életére tör. Mégis engedelmeskedett a mennyei felhívásnak. Azonnal útnak indult. Éjjel és nappal ment, amíg Samáriába jutott. Nem kért bebocsátást a palotába. Arra sem várt, hogy szabályszerűen bejelentsék. A próféták durva öltözékében, észrevétlenül haladt el az őrök mellett, és egy kis ideig csak állt a megdöbbent király előtt. PK 78.1

Illés nem mentegette váratlan megjelenését. Izráel uralkodójánál nagyobb Valaki bízta meg, hogy szóljon. Kezét a menny felé emelve, ünnepélyesen hivatkozott az élő Istenre, és határozottan kijelentette, hogy a Magasságos Isten büntetése máris utoléri Izráelt. “Él az Úr, az Izráel Istene, aki előtt állok — mondta -, hogy ez esztendőben sem harmat, sem eső nem lészen; hanem csak az én beszédem szerint.” PK 78.2

Illést Isten csalhatatlan szavába vetett erős hite indította arra, hogy ezt az üzenetet átadja. Ha nem bízott volna teljesen abban, Akinek szolgált, soha nem jelent volna meg Akháb előtt. Samáriába vezető útján Illés elhaladt szüntelenül áramló folyók, zöldellő dombok és pompás erdők mellett. Úgy tűnt, hogy odáig nem jut el az aszály. Minden, amin a szeme megpihent, szépségbe öltözött. A próféta talán azon tűnődött, hogyan száradhatnak ki a szüntelen áramló folyók, hogyan égetheti ki az aszály ezeket a dombokat és völgyeket. De nem adott helyet a hitetlenségnek. Tökéletesen elhitte, hogy Isten megalázza a hitehagyó Izráelt, és hogy a büntetés megtérésre indítja. A menny kiadta a parancsot. Isten beszéde nem vallhat kudarcot. Illés életét kockáztatva bátran teljesítette megbízatását. PK 78.3

A küszöbön álló ítélet meghirdetése úgy érintette a gonosz királyt, mint derült égből villámcsapás. De mielőtt Akháb magához térhetett volna megdöbbenéséből, vagy választ adhatott volna, Illés eltűnt olyan hirtelen, ahogyan jött. Nem várta meg az üzenet hatását. Az Úr előtte ment és egyengette útját. “Menj napkelet felé — parancsolta a prófétának -, és rejtezzél el a Kérith patakja mellett, mely a Jordán felé folyik. És a patakból lesz néked italod; a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy tápláljanak téged.” PK 78.4

A király szorgalmasan tudakozódott, de a prófétát nem találta meg. Jézabel királyné haragra gerjedt az üzenet miatt, amely bezárta a menny kincseit. Időt nem veszítve tanácskozott Baál papjaival, akik vele együtt átkozták a prófétát, és dacoltak Jahve haragjával. Szerették volna megtalálni a csapás meghirdetőjét, de csalódniuk kellett. PK 79.1

A hitehagyás miatt kimondott ítéletet mások előtt titkolni sem tudták. Az a hír, hogy Illés leleplezte Izráel bűneit és megjövendölte hamar bekövetkezett büntetésüket, gyorsan elterjedt az egész országban. Egyesek félni kezdtek, de általában gúnnyal fogadták a menny üzenetét és kinevették. PK 79.2

A próféta szavai azonnal teljesedtek. Akiknek először volt kedvük az elemi csapás gondolatán gúnyolódni, azoknak nemsokára volt okuk komolyan elgondolkozni. Néhány hónap múlva kiszáradt a föld, amelyet sem harmat, sem eső nem öntözött. A növények elhervadtak. Amint múlt az idő, az emberemlékezet óta szüntelenül hömpölygő vízfolyások kezdtek apadni, a patakok pedig kiszáradni. A népet vezetőik mégis arra buzdították, hogy bízzanak Baál hatalmában. Ne törődjenek Illés üres jóslatával! A papok még mindig azt bizonygatták, hogy az eső Baál hatalmának köszönhető. Ne féljetek Illés Istenétől! Ne reszkessetek Illés szavától! — biztatták őket. — Baál meghozza az aratást a maga idejében, és gondoskodik emberről, állatról. PK 79.3

Istennek Akhábhoz küldött üzenete alkalmat adott Jézabelnek és papjainak, valamint Baál és Asera minden követőjének arra, hogy próbára tegyék isteneik hatalmát. Bizonyítsák be — ha tudják -, hogy nem igaz, amit Illés mond! A bálványimádó papok százainak állításával szemben Illés próféciája egyedül állt. Ha a próféta kinyilatkoztatása ellenére Baál mégis tud harmatot és esőt adni, ha a folyókból újra vizet hoz elő, és a növények kizöldülnek, akkor imádja őt Izráel királya, és mondja a nép is, hogy Isten ő! PK 79.4

Baál papjai elhatározták, hogy tévedésben tartják a népet. Továbbra is áldozatokat mutattak be isteneiknek. Éjjel-nappal kérték őket, hogy üdítsék fel a földet. A papok megpróbálták drága áldozatokkal lecsillapítani isteneik haragját. Jó ügyhöz méltó kitartással és buzgósággal járkáltak pogány oltáraik körül, és buzgón imádkoztak esőért. Éjszakáról éjszakára hangzott kiáltásuk és könyörgésük széltében-hosszában a megítélt országban. De nem jelentek meg felhők a nappali égen, hogy eltakarják a nap égető sugarait. Sem harmat, sem eső nem üdítette fel a szomjas földet. Jahve szava változatlanul megáll! Tehetnek Baál papjai mindent, amit csak tudnak! PK 79.5

Elmúlt egy év, és nem esett eső. A föld tikkadt volt, mintha tűz perzselte volna. A nap égető forrósága elpusztította azt a kevés növényt is, ami még megmaradt. A folyók kiapadtak. Bőgő csordák és bégető nyájak meggyötörten kószáltak ide-oda. Az egykor virágzó mezők olyanná lettek, mint az izzó sivatagi homok, sivár pusztaság. A bálványimádatra szentelt ligetekben nem volt levél; az erdő csontvázakhoz hasonló fái nem adtak árnyékot. A levegő száraz és fojtó volt. Porfelhők vakították az ember szemét, és szinte elállították a lélegzetét. Az egykor virágzó városok és falvak a kesergés helyévé lettek. Az éhség és szomjúság iszonyú halállal bélyegezte meg az embert és az állatot. Az éhínség — minden borzalmával — egyre jobban közeledett. PK 80.1

Isten hatalmának e bizonyítékai ellenére sem tért meg Izráel. Nem tanulta meg azt a leckét, amelyre Isten meg akarta tanítani. Nem értették meg, hogy Ő, aki a természetet teremtette, törvényeit is kezében tartja. Áldás vagy pusztulás eszközévé teheti őket. Büszkeségükben és hamis imádatuktól megtébolyultan nem akartak Isten erős keze alatt megalázkodni. Kezdtek valami más okot keresni, amelyre szenvedésüket ráfoghatnák. PK 80.2

Jézabel nem volt hajlandó elismerni, hogy az aszály Jahve büntetése. Makacsul kitartott elhatározásában, hogy szembeszáll a menny Istenével. Szinte az egész Izráellel együtt azzal vádolta Illést, hogy ő az oka minden gyötrelmüknek. Nem tett-e vajon bizonyságot istentiszteleti formáik ellen? Ha eltehetnék az útjukból — okoskodott -, isteneik haragját lecsillapíthatnák, és gyötrelmeik véget érnének. PK 80.3

A királyné unszolására Akháb nagyon alapos kutatást indított a próféta rejtekhelyének felderítésére. Követeket küldött a környező népekhez — közelre és távolra -, hogy keressék meg azt az embert, akit gyűlölt, de akitől félt is. Aggodalmában a lehető legalaposabb nyomozást akarta végeztetni. Ezeknek az országoknak és nemzeteknek meg kellett esküdniük, hogy nem tudnak semmit a próféta hollétéről. A kutatás azonban nem járt eredménnyel. A próféta biztonságban volt a király haragjától, akinek bűnei a megsértett Isten ítéletét hozták az országra. PK 80.4

Jézabel tehát kudarcot vallott Illés elleni próbálkozásában. Ezért úgy akart bosszút állni, hogy halálos ítéletet mondott Jahve minden prófétájára, aki Izráelben volt. Egy sem maradhat életben! A felbőszült asszony Isten sok szolgájának lemészárlásával valósította meg szándékát. De nem pusztult el mindegyik. Abdiás, Akháb házának gondviselője — aki azért hű volt Istenhez “száz prófétát vett oltalmába”, és saját élete kockáztatásával “rejtette el ötvenenként egy-egy barlangba, és ott táplálta őket kenyérrel és vízzel” (1 Kir 18:4). PK 80.5

Az éhínség második éve is elmúlt. A könyörtelen egek azonban az eső semmi jelét nem mutatták. Az aszály és éhínség tovább pusztított szerte az országban. Apák és anyák nem tudtak gyermekeik szenvedésén enyhíteni. Szemük előtt haltak meg. A hitehagyó Izráel mégsem volt hajlandó megalázkodni Isten előtt. Tovább zúgolódott Illés ellen, akinek a szavai ezt a rettenetes büntetést hozták. Úgy tűnt, képtelenek meglátni szenvedésükben és gyötrelmükben a megtérésre hívást, Isten közbelépését, hogy meg akarja óvni őket a végzetes lépéstől, amellyel túllépnék Isten bocsánatának határát. PK 81.1

Izráel hitehagyása félelmetesebb veszedelem volt, mint az éhínség minden halmozott borzalma. Isten meg akarta szabadítani a népet tévhitétől. Szerette volna megértetni velük, hogy az a Valaki, Akinek életüket és mindent köszönhetnek, számadásra fogja szólítani őket. Megpróbálta elvesztett hitüket újra feléleszteni. Ezért szükségszerű volt, hogy nagy megpróbáltatást hozzon rájuk. PK 81.2

“Hát kívánva kívánom én a gonosznak halálát? ezt mondja az Úr Isten: nem inkább azt, hogy megtérjen útjáról és éljen?” “Vessétek el magatoktól minden vétkeiteket, amelyekkel vétkeztetek, és szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket! Miért halnátok meg, oh Izráel háza!? Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úr Isten. Térjetek meg azért és éljetek!” “Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! hiszen miért halnátok meg, oh Izráel háza!?” (Ez 18 .23. 31-32; 33:11.) Isten követeket küldött Izráelhez. Általuk kérte őket, hogy térjenek vissza Hozzá. Ha felfigyelnek a hívásra, ha Baált otthagyva az elő Istenhez térnek, soha nem hangzott volna el Illés ítéletet hirdető üzenete. De az intések, amelyek az élet illatát jelenthették volna, a halál illatát hozták. Önérzetükben sértették meg őket, és megharagudtak a követekre. Most pedig mélységesen gyűlölték Illés prófétát. Ha kezükbe került volna, örömmel adták volna át Jézabelnek — mintha elhallgattatásával szavai teljesedését meggátolhatnák! A súlyos csapás ellenére is szilárdan megmaradtak bálványimádásukban. Így növelték a gonoszságot, amely a menny büntetését hozta az országra. PK 81.3

A lesújtott Izráel gyógyulásához csak egyetlen út vezetett. Meggyógyul, ha teljes szívéből az Úrhoz tér és elfordul bűneitől, amelyek a Mindenható büntetését hozták reá. Neki szólt az ígéret: “ímé, amikor az eget bezárandom, hogy ne legyen eső; és amikor parancsolok a sáskának, hogy a földet megeméssze; vagy amikor döghalált bocsátandok az én népemre, és megalázza magát az én népem, amely nevemről neveztetik, s könyörög és keresi az én arcomat, és felhagy az ő bűnös életmódjával: én is meghallgatom őket a mennyből, megbocsátom bűneiket és megszabadítom földjüket” (2 Krón 7:13-14). Ez az áldott eredmény volt a cél. Isten ezért fogta vissza még mindig a harmatot és esőt — amíg határozott reformáció nem történik. PK 82.1