Próféták és királyok

51 — Lelki megújulás

Ezsdrás jókor érkezett Jeruzsálembe. Nagy szükség volt jelenlétének befolyására. Jövetele bátorságot és reményt öntött sok zsidó szívébe, akik régóta nehézségek között dolgoztak. Mióta a foglyok első csoportja Zorobábel és Jósua vezetésével — több mint hetven évvel azelőtt — hazatért, sok munkát végeztek el. A templomot befejezték, és a város falait részben kijavították, de még mindig sok minden maradt elvégezetlenül. PK 383.1

Sokan azok közül, akik az előző években tértek vissza Jeruzsálembe, életük végéig hűségesek maradtak Istenhez. Gyermekeik és unokáik közül azonban többen szem elől tévesztették Isten törvényének szentségét. Még a felelős tisztséget viselők között is voltak olyanok, akik nyíltan bűnben éltek. Viselkedésük nagymértékben hatástalanította azokat az erőfeszítéseket, amelyeket mások tettek Isten ügye előmozdítására. Amíg a törvény felháborító megsértése dorgálás nélkül maradt, a menny áldása nem nyugodhatott meg a népen. PK 383.2

Isten indította az Ezsdrással hazatérőket, hogy alkalomról alkalomra különlegesen keressék az Urat. A Babilontól megtett útjukon szerzett tapasztalataikból gazdag lelki tanítást merítettek. Azon az úton semmilyen emberi hatalom nem védte őket. Sokan megerősödtek hitükben. Ezek az emberek az elcsüggedt és közömbös jeruzsálemiek közé vegyültek, és befolyásuk hathatós tényező volt a nemsokára meginduló reformációban. PK 383.3

Megérkezésük után a negyedik napon a kincstárnokok a legnagyobb lelkiismeretességgel — tanúk jelenlétében — átadták a templomi tisztviselőknek az arany és ezüst kincseket, a szentélyszolgálat edényeivel együtt. Minden darabot ,,szám és súly szerint” (Ezsd 8:34) megvizsgáltak. PK 383.4

A rabság fiai, akik Ezsdrással visszatértek, “égőáldozatokat vivének Izráel Istenének” — bűnért való áldozatként. Így fejezték ki hálájukat és köszönetüket azért, hogy szent angyalok védték őket vándorútjukon. “És átadák a király parancsolatait a király helytartóinak, s a vízen túl levő helytartóknak, és ezek segíték a népet és az Isten házát” (Ezsd 8:35-36). PK 383.5

Nem sokkal ezután Izráel néhány főembere súlyos panasszal fordult Ezsdráshoz. Egyesek “Izráel népe és a papok és a Léviták” közül figyelmen kívül hagyták Jahve szent rendelkezését, és összeházasodtak a környező népek tagjaival. “Ezek leányai közül vettek vala feleséget magoknak és fiaiknak — mondták Ezsdrásnak -, és megelegyedett a szent mag e tartományok népeivel” — a pogányokkal “éspedig a fejedelmek és főemberek valának elsők e bűnben” (Ezsd 9:1-2). PK 384.1

Amikor Ezsdrás tanulmányozta a babiloni fogsághoz vezető okokat, arra jött rá, hogy Izráel hitehagyása jórészt a pogány népekkel való összekeveredésükhöz vezethető vissza. Látta, hogy ha Isten parancsának engedelmeskedve a környező népektől távol tartották volna magukat, sok szomorú és megalázó élménytől megmenekülhettek volna. Most, amikor megtudta, hogy a múlt tanúlságai ellenére, fontos személyiségek át merték hágni a hitehagyás ellen védelmül adott törvényeket, lelke mélyéig megrendült. Isten jóságára gondolt, aki ismét lehetővé tette, hogy népe megvesse lábát ősi földjén. Hálátlanságuk láttán elöntötte a jogos harag, és erőt vett rajta a fájdalom. “Mihelyt e dolgot meghallottam — mondja -, megszaggatám alsó és felső ruhámat, s téptem fejem hajszálait és szakállamat, és veszteg ültem. És hozzám gyűlének mindnyájan, akik reszketve gondoltak Izráel Istenének beszédeire azoknak vétke miatt, akik a fogságból megjöttek vala; és én veszteg ülök vala mind az estvéli áldozatig” (Ezsd 9:3-4). PK 384.2

Az esti áldozat idején Ezsdrás felkelt, ruháját és köpenyét megszaggatva térdeire esett, és esdeklő imában öntötte ki lelkét a menny előtt. Az Úr felé nyújtotta kezét, és így kiáltott: “Én Istenem, szégyenlem és átallom felemelni, én Istenem az én orcámat te hozzád, mert a mi álnokságaink felülhaladtak fejünk fölött és a mi vétkeink mind az égig nevekedtek! PK 384.3

A mi atyáink napjaitól fogva — folytatta az esdeklő — nagy vétekben vagyunk mi mind e mai napig, és a mi álnokságainkért adattunk vala mi, a mi királyaink és a mi papjaink a földi királyok kezébe, fegyver által rabságra és ragadományra és orcapirulásra, amint ez a mai nap is van. És most nem sok ideje, hogy az Úr, a mi Istenünk rajtunk könyörült, hogy hagyjon minékünk maradékot, és hogy adjon nékünk egy szeget az ő szent helyén, hogy így megvilágosítsa szemeinket a mi Istenünk, s hogy megelevenítsen bennünket egy kissé a mi szolgaságunkban. Mert szolgák vagyunk mi, de szolgaságunkban nem hagyott el minket a mi Istenünk, hanem hozzánk fordítá irgalmasságát Perzsiának királyai előtt, hogy megelevenítene bennünket, hogy felemelhessük a mi Istenünk házát s megépíthessük annak romjait, és hogy adjon nékünk bátorságos lakást Júdában és Jeruzsálemben. PK 384.4

És most mit mondjunk, oh mi Istenünk, mindezek után? Azt, hogy mi mégis elhagytuk parancsolataidat, amelyeket parancsoltál szolgáid, a próféták által, ...Mindazok után pedig, amik reánk jövének gonosz cselekedeteinkért és nagy vétkünkért, hiszen te, mi Istenünk jobban kedveztél nékünk, sem mint bűneink miatt érdemeltük volna, s adád nékünk e maradékot, hát megrontjuk-é ismét parancsolataidat s összeházasodunk-é ez utálatos népekkel? Nem fogsz-é haragudni reánk mindaddig, míg megemésztetünk, hogy sem maradékunk, sem hírmondónk ne legyen? Oh Uram, Izráel Istene! Igaz vagy te, mert meghagytál minket maradék gyanánt, mint e mai nap bizonyítja. Ímé előtted vagyunk vétkünkben, és nem állhatunk meg előtted emiatt!” (Ezsd 9:6-15.) Ezsdrásnak és társainak az Úr művébe alattomosan belopódzó és annak legérzékenyebb pontját érintő bűnök miatti kesergése bűnbánatot ébresztett. ,,Síra a nép is sokat és keservesen” (Ezsd 10:1). Valamelyest kezdték felfogni, hogy milyen utálatos a bűn, és hogy Isten mennyire irtózik tőle. Meglátták azt is, hogy milyen szent a Sinai hegynél elhangzott törvény. Bűneikre gondolva, sokan reszkettek. PK 385.1

A jelenlevők közül valaki, név szerint Sekhánia, így ismerte be, hogy pontosan úgy van, ahogy Ezsdrás mondta: ,,Mi vétkeztünk a mi Istenünk ellen — vallotta meg -, hogy idegen feleségeket vettünk magunknak e föld népei közül: mindazáltal van reménysége Izráelnek, mind emellett is!” Sekhánia azt javasolta, hogy mindazok, akik vétkeztek, kötelezzék el magukat Istennek, hogy elhagyják bűnüket, és részesüljenek ítéletben ,,a törvény szerint”. “Kelj fel! — mondta Ezsdrásnak — mert reád néz e dolog, s mi veled leszünk: légy erős!” “Fölkele annak okáért Ezsdrás és megesketé a papoknak, a Lévitáknak és az egész Izráelnek fejedelmeit, hogy e beszéd szerint fognak cselekedni” (Ezsd 10:2-5). Csodálatos reformáció kezdete volt ez. Ezsdrás és társai végtelen türelemmel és tapintattal, minden érintett személy jogait és érdekeit körültekintően mérlegelve, igyekeztek a bűnbánókat a helyes útra vezetni Izráelben. Ezsdrás mindenekelőtt a törvény tanítója volt. Miközben személyesen megvizsgált minden egyes esetet, igyekezett a népet meggyőzni a törvény szentségéről és az engedelmesség áldásairól. PK 385.2

Mindenütt, ahol Ezsdrás munkálkodott, új lelkesedéssel kezdték tanulmányozni a Szentírást. Tanítókat jelöltek ki a nép oktatására. Isten törvényét felmagasztalták és dicsőségessé tették. A próféták könyveit kutatták. A Messiás jövetelét megjövendölő szakaszok reményt és vigaszt hoztak sok szomorú és megfáradt szívnek. PK 386.1

Több mint kétezer év telt el azóta, hogy Ezsdrás ,,erős szívvel törekedett keresni és cselekedni az Úr törvényét” (Ezsd 7:10), de az idő múlása nem csökkentette kegyes példája befolyását. Az odaszentelt életéről szóló feljegyzés századokon át sok embert arra indított, hogy törekedjenek “keresni és cselekedni az Úr törvényét”. PK 386.2

Ezsdrás indítékai emelkedettek és szentek voltak. Minden tettében az emberek iránti mélységes szeretet vezérelte. Szánalma és gondoskodó szeretete, amelyet a készakarva vagy tudatlanságból vétkezők iránt tanúsított, mutasson mindazoknak példát, akik reformokat szeretnének megvalósítani. Isten szolgája legyen sziklaszilárd ott, ahol helyes elvekről van szó, de egyszersmind tanúsítson együttérzést és türelmet is. Ezsdráshoz hasonlóan tanítsa a vétkezőket az élet útjára, lelkükbe vésve az igaz tettekre késztető elveket. PK 386.3

Korunkban, amikor Sátán sokféleképpen igyekszik elvakítani az embereket Isten törvényének kötelező érvényű igényével szemben, szükség van olyan emberekre, akiknek tevékenysége nyomán sokan “reszketve gondolnak a mi Istenünk parancsolatára” (Ezsd 10:3). Szükség van igazi reformátorokra, akik a vétkezők figyelmét a nagy Törvényadóra irányítják, és megtanítják őket arra, hogy “az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket” (Zsolt 19:8). Szükség van a Szentírásban jártas emberekre, akiknek minden cselekedete megdicsőíti Jahve törvényeit; akik el akarják mélyíteni mások hitét. Tanítókra van szükség — oh, milyen nagyon! -, akik az emberek szívében tiszteletet és szeretetet ébresztenek a Szentírás iránt. PK 386.4

A ma elterjedt igazságtalanság nagymértékben annak tulajdonítható, hogy nem tanulmányozzák a Szentírást és nem engedelmeskednek tanításának. Amikor Isten szavát félreteszik, visszautasítják erejét is, amely megfékezi a természetes szív gonosz indulatait. Az emberek a testnek vetnek, és a testből aratnak romlottságot. PK 386.5

A Biblia elvetésével jár az Isten törvényétől való elfordulás is. Az az elmélet, hogy az ember felszabadult a mennyei előírásoknak való engedelmesség alól, gyöngíti erkölcsi felelőssége erejét, a gonoszság zsilipjeit pedig kinyitja a világfeé. Elsöprő áradatként zúdul be a jogtalanság, dorbézoló kedv és romlottság. Mindenütt irigység, gyanúsítgatás, képmutatás, elhidegülés, versengés, viszály tapasztalható; a szent megbízatások elárulása és elmerülés a bűnös szenvedélyekben. A vallási elvek és tantételek egész rendszere, amelynek a társadalmi élet alapját és vázát kellene képeznie, düledező, omladozó építménynek tűnik. PK 387.1

A föld történelmének utolsó napjaiban az a hang, amely a Sinai hegyről szólt, még mindig mondja: “Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem” (2 Móz 20:3). Az ember szembehelyezkedhetik Isten akaratával, de nem tudja elnémítani e parancs szavát. Az emberi értelem nem térhet ki a magasabb hatalom iránti kötelezettség elől. Bővölködhet elméletekben és feltevésekben. Megkísérelheti szembeállítani a tudományt a kinyilatkoztatással, hogy megszabaduljon Isten törvényétől; de egyre hangosabban hangzik a parancs: “Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj!” (Mt 4:10.) PK 387.2

Jahve törvényét nem lehet sem gyengíteni, sem erősíteni. Amilyen volt, olyan most is. Mindig szent, igaz és jó volt — önmagában tökéletes, és mindig az is marad. Nem lehet hatálytalanítani, sem megváltoztatni. A “dicsőítés” vagy “gyalázás” nem más, mint csupán emberi beszéd. PK 387.3

Az emberi törvények és Jahve parancsai között lesz majd az igazság és tévelygés közötti küzdelem utolsó nagy összecsapása. Ez a harc éppen most indul — nem az egymással versengő egyházak csatája az elsőbbségért, hanem egyrészt a Biblia vallása, másrészt a mesék és hagyományok vallása közötti ütközet. Lázasan működnek azok az erők, amelyek összefogtak az igazság ellen. Isten szent szavát, amely olyan sok szenvedés és vérontás árán jutott el korunkig, nem sokra értékelik. Csak kevesen fogadják el igazán az élet szabályaként. Ijesztő mértékben elterjedt a hitetlenség; de nemcsak a világban, hanem az egyházban is. Sokan jutottak odáig, hogy megtagadnak olyan tantételeket, amelyek a kereszténység oszlopait képezik. A teremtésnek az ihletett írók által ismertetett súlyos tényeit — az ember bukását, a megváltást, a törvény örökérvényűségét — a magát kereszténynek valló világ nagy része lényegében elveti. A tudásukkal büszkélkedők ezrei a gyengeség tanújelének tartják a Bibliába vetett feltétlen bizalmat; tanultságuk bizonyítékának pedig a Szentírással szembeni gáncsoskodást, legfontosabb igazságai félremagyarázását és elködösítését. PK 387.4

A keresztényeknek fel kell készülniük arra, ami nemsokára meglepetésszerűen szakad a világra. Isten Igéjének szorgalmas tanulmányozásával készülhetnek fel erre, és azzal, hogy igyekeznek életüket előírásaival összhangba hozni. Az örökkévalóság végtelenül súlyos kérdései elméleti vallásosságnál többet követelnek tőlük; többet a szavak és formaságok vallásánál, amelyből kimaradt az igazság. Isten megújhodást és reformációt kíván. A Biblia szavának, és csakis az Igének kell megszólalnia a szószéken. De a Bibliát megfosztották hatalmától, és ezért a lelkiség mércéje alább szállt. Ma sok prédikációból hiányzik a lelki ismeretet felébresztő és lelket megelevenítő mennyei erő. A hallgatók nem tudják elmondani: “Avagy nem gerjedezett-é a mi szívünk mi bennünk, mikor nékünk szóla az úton, és mikor magyarázá nékünk az írásokat?” (Lk 24:32). Sokan kiáltanak az élő Istenhez, közelségére vágyakozva. Szóljon hát Isten szava az emberek szívéhez! A csupán hagyományt, emberi elméleteket és irányelveket ismerők hadd hallják meg annak hangját, Aki megújíthatja lelküket az örök életre. PK 388.1

A pátriárkáktól és prófétáktól nagy fény sugárzik. A Sionról, Isten városáról dicsőséges dolgokat mondtak. Az Úr azt akarja, hogy követői által ma is így sugározzék a fény. Ha az Ótestamentom szentjei nagyszerű bizonyságot tettek állhatatosságukról és hűségükről, vajon azok, akiknek a századok megsokszorozódott fénye sugárzik, ne tegyenek-e még hangsúlyosabb bizonyságot az igazság erejéről? A próféciák fénye ösvényünkre hullik. Az előkép találkozott a valósággal Isten Fiának halálában. Krisztus feltámadt a halálból, és a megnyílt sír felett hirdette: “Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11:125). Elküldte Lelkét a világra, hogy mindent emlékezetünkbe idézzen. Csoda útján, amely hatalmából fakad, megőrizte az írott Igét a korszakokon át. PK 388.2

A reformátorok — akiknek tiltakozása (protestálása) nyomán neveznek minket protestánsoknak — úgy érezték, Isten hívta el őket, hogy az evangélium fényét hintsék a világra. Miközben erre igyekeztek, készek voltak feláldozni vagyonukat, szabadságukat, sőt az életüket is. Hirdették az evangéliumot közelben és távolban, dacolva az üldözéssel és halállal. Vitték Isten szavát az emberekhez, és minden társadalmi osztály: a nagyok és kicsinyek, a gazdagok és szegények, a tanultak és tudatlanok buzgón tanulmányozták. Vajon mi, a nagy küzdelem utolsó összecsapásában, a régi reformátorok hűségével teszünk-e eleget megbízatásunknak? “Fújjatok kürtöt a Sionon; szenteljetek böjtöt, hirdessetek gyűlést! Gyűjtsétek össze a népet, szenteljétek meg a gyülekezetet; hívjátok egybe a véneket, gyűjtsétek össze a kisdedeket... A tornác és az oltár között sírjanak a papok, az Úr szolgái, és mondják: Légy kegyelmes, oh Uram, a te népedhez, és ne bocsásd szidalomra a te örökségedet.” “Térjetek meg hozzám teljes szívetek szerint; böjtöléssel is, sírással is, kesergéssel is. És szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat, úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez; mert könyörülő és irgalmas ő; késedelmes a haragra és nagy kegyelmű, és bánkódik a gonosz miatt. Ki tudja, hátha visszatér és megbánja, és áldást hagy maga után” (Jóel 2:15-17.12-14). PK 388.3