Próféták és királyok

4 — A bűn következményei

Salamon tékozlásának és zsarnokoskodásának első és legfőbb oka volt, hogy nem őrizte és nem táplálta önmagában az önfeláldozás lelkületét. Amikor a Sinai-hegy lábánál Mózes elmondta a népnek Isten parancsát: “Készítsenek nékem szent hajlékot, hogy közöttük lakozzam”, az izraeliták válaszát az alkalomhoz illő ajándékok kísérték. “Eljőve mindenki, akit a szíve indíta és akit lelke hajt vala, és hozának áldozatot” (2 Móz 25:8; 35:21). A szentély építése nagy és alapos előkészületeket kívánt. A legértékesebb és legdrágább anyagokból nagy mennyiségre volt szükség, de az Úr csak önkéntes áldozatokat fogadott el. “Minden embertől, akit szíve hajt arra, szedjetek nékem ajándékokat” (2 Móz 25:2) — tolmácsolta Mózes az Úr parancsát a gyülekezetnek. A nép részéről elsősorban odaszentelődésre és áldozatkészségre volt szükség ahhoz, hogy a Magasságos Istennek lakóhelyet készítsenek. PK 41.1

Dávid hasonló önfeláldozásra szólította a népet, amikor átruházta Salamonra a templomépítés felelősségét. Ezt kérte az összegyűlt sokaságtól: “Ha valaki még adni akar, szabad akaratja szerint, töltse meg az ő kezét ma és adjon... az Úrnak” (1 Krón 29:5). Azoknak, akiknek valamilyen részük volt a templomépítésben az odaszentelődésre és készséges szolgálatra való felhívást állandóan emlékezetükben kellett tartaniuk. PK 41.2

A pusztai sátortemplom építésére Isten különleges szakértelemmel és bölcsességgel áldotta meg azokat az embereket akiket erre kiválasztott. “Monda Mózes az Izráel fiainak: ímé az Úr név szerint hívta el Bésaléelt... a Júda nemzetségéből. És betöltötte őt Istennek lelkével, bölcsességgel, értelemmel és tudománnyal minden mesterségben... Azontúl alkalmassá tette arra is, hogy tanítson mind ő, mint Aholiáb... — a Dán nemzetségéből. Betöltötte őket bölcsesség lelkével, hogy tudjanak mindenféle faragó, és kötő, és hímző munkát készíteni... — és takácsmunkát, akik készítenek ilyenféle munkát... — Azért Bésaléel és Aholiáb, és mindazok a bölcs férfiak, akiknek az Úr bölcsességet és értelmet adott... — csinálják meg” (2 Móz 35:30-36). Mennyei lények működtek együtt azokkal a munkásokkal, akiket Isten maga választott ki. PK 41.3

Ezeknek a munkásoknak a leszármazottai nagymértékben örökölték azokat a képességeket, amelyeket atyáik kaptak. Ezek a Júda és Dán törzséhez tartozó emberek egy ideig még alázatosak és önzetlenek maradtak; de lassanként, szinte észrevétlenül elengedték Isten kezét, és ezzel együtt halt ki belőlük az Istennek való önzetlen szolgálat vágya. Magasabb bért kértek szolgálatukért, mert a művészi igényű munkákban rendkívüli szakértelmet tanúsítottak. Egyes esetekben teljesítették kérésüket, de többször megtörtént, hogy a környező népeknél vállaltak munkát. Az önfeláldozó lelkületet, amely kiváló őseiket betöltötte, felváltotta a kapzsiság szelleme, és egyre többet akartak harácsolni. Hogy önző kívánságaikat kielégíthessék, Istentől kapott szaktudásukat pogány királyok szolgálatába állították, és képességeiket olyan munkák végzésére használták, amelyek Teremtőjükre szégyent hoztak. PK 42.1

Közöttük keresett Salamon kitűnő szakembert a Mória hegyén építendő templom munkálatainak irányításához. A király a szent építmény minden részletére kiterjedő, pontos leírást kapott, és hitben kérhetett volna Istentől megszentelt segítőket is, akiket Isten a kívánt munka pontos elvégzéséhez szükséges különleges szakértelemmel ruházott fel. Salamon azonban szem elől tévesztette azt az alkalmat, amikor gyakorolhatta volna Istenbe vetett hitét. Tírus királytól hívatott “tudós mesterember”-t, “aki tudjon készíteni aranyból, ezüstből, rézből, vasból, bíborból, karmazsinból és kék bíborból: aki tudjon metszéseket metszeni az én mesterembereimmel... -Júdában és Jeruzsálemben” (2 Krón 2:7). PK 42.2

A föníciai király válaszként elküldte Hirámot, “a Dán nemzetségnek leányai közül való asszony fiát (és az ő atyja Tírus városából való)” (2 Krón 2:14). Hirám anyai ágon Aholiáb leszármazottja volt. Aholiábnak — aki évszázadokkal előbb élt — Isten különleges bölcsességet adott a templom építéséhez. PK 42.3

Így Salamon munkásainak élére olyan ember került, akit nem sarkallt önzetlen vágy arra, hogy Istennek szolgáljon. E világ istenét — a Mammont — szolgálta. Lényének alapvonása az önzés volt, és ez minden idegsejtjét átjárta. PK 42.4

Mivel Hirám rendkívül ügyes volt, magas munkabért igényelt. Azokat az elveket, amelyeket ő vallott, társai is lépésről lépésre magukévá tették. Amint nap mint nap együtt dolgoztak vele, engedtek a kísértésnek, hogy összehasonlítsák bérét a saját bérükkel, és kezdték szem elől téveszteni munkájuk szent jellegét. Az önmegtagadás lelkületét felváltotta a kapzsiság szelleme. Ez azzal járt, hogy magasabb bért követeltek, mint amit kaptak. PK 42.5

Az így elindult rontás átjárta az Úr szolgálatának minden ágát, és hatását az egész birodalomban éreztette. A kikövetelt és megkapott magas bérek sok embernek lehetőséget adtak a fényűzésre és tékozlásra. A gazdagok elnyomták a szegényeket. Az önfeláldozás szelleme szinte már ismeretlen volt. Ezeknek messzeágazó hatásaiban találhatjuk meg az egyik fő okát annak, hogy az, aki valamikor a legbölcsebbek közé tartozott, iszonyatos módon megtagadta hitét. PK 43.1

Nagyon fontos tanulságot vonhatunk le, ha szembeállítjuk a pusztai templom építőinek lelkületét és indítékait Salamon temploma építőinek szellemével és lelkiületével. Éles különbség volt a kettő között. A templom munkásait jellemző haszonlesés megtalálható ma a világon uralkodó önzésben. Általánossá lett a kapzsiság. Megszokott dolog az is, hogy az emberek magasabb állásra törekszenek, és nagyobb bért akarnak. A pusztai sátortemplom munkásainak szolgálatkészségével és derűs önmegtagadásával ritkán találkozunk. Pedig csakis ennek a lelkületnek szabad Jézus követőit uralnia! Isteni Mesterünk példát mutatott arra, hogyan kell tanítványainak dolgozniuk. Azoknak, akikhez így szólt: “Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok” (Mt 4:19), nem kínált fel meghatározott összeget szolgálatuk jutalmául. Osztozniuk kellett önmegtagadásában és áldozatában. PK 43.2

Ne a kapott bérért dolgozzunk! Szolgálatunkra, amelyet Istenért végzünk, ne késztessen semmi önző indíték. Az önzetlen odaszentelődés és áldozatos lelkület volt és lesz is mindig az Istennek kedves szolgálat első jellemzője. Urunk és Mesterünk azt akarja, hogy egyetlen önző szál se szövődjék bele munkájába. Igyekezetünkbe bele kell vinnünk azt az ügyességet és szaktudást, pontosságot és bölcsességet, amelyet a tökéletesség Istene földi templom építőitől elvárt. Munkánk közben sohase felejtsük el, hogy legnagyobb képességeink és legnagyszerűbb szolgálataink is csak akkor kedvesek Isten előtt, ha az ént az oltárra tesszük — élő, égő áldozatként. Még valami szerepelt a helyes elvek között, amelyeknek feladása végül bukáshoz juttatta Izráel királyát. PK 43.3

Attól a naptól fogva, hogy Isten Salamonra bízta a templomépítés munkáját, egészen az építkezés befejezéséig, a király köztudott célja volt, hogy PK 43.4

,,házat épít”-sen “az Úrnak, Izráel Istenének” (2 Krón 6:7). Ez a cél teljes mértekben hangot kapott a templom felszentelésekor az összesereglett Izráel előtt. A király tanúsította imájában, hogy Jahve ezt mondta: “Ott lészen az én nevem” (1 Kir 8:29). PK 44.1

Salamon felajánló imájának egyik legmegindítóbb része volt az az esedezés, amelyet az idegenekért mondott. Az idegenekért, akik eljönnek távoli országokból, hogy jobban megismerjék őt, Akinek híre mindenfelé eljutott a nemzetek között. “Meghallják a te nagyságos nevedet — imádkozott a király -, és a te hatalmas kezedet és kinyújtott karodat.” Minden egyes idegenért, aki Istent imádja majd, esdekelt Salamon: “Hallgasd meg... és add meg az idegennek mindazt, amiért könyörög néked, hogy mind az egész földön való népek megismerjék a te nevedet, amiképpen a te néped az Izrael; és ismerjék meg, hogy a te nevedről neveztetik ez a ház, amelyet én építettem” (1 Kir 8: 42-43). PK 44.2

Az istentisztelet végén Salamon buzdította Izraelt, hogy legyen hű Istenhez, és ragaszkodjék hozzá. Hadd ismerjék meg “a földön minden népek — mondta Salamon -, hogy csak az Úr az Isten, és hogy őkívüle nincsen más” (1 Kir 8:6o). PK 44.3

A templom tervezője Salamonnál nagyobb Valaki volt. Isten bölcsessége és dicsősége mutatkozott meg ott. Aki ezt nem tudta, természetszerűleg Salamont csodálta és dicsőítette mint tervezőt és építészt. A király azonban a templom elgondolásáért és építéséért kijáró minden dicsőséget elhárított. PK 44.4

Így történt akkor is, amikor Sába királynője eljött Salamohoz. Hallott bölcsességéről és arról a nagyszerű templomról, amelyet épített. Elhatározta, hogy próbára teszi “nehéz kérdésekkel”, és maga nézi meg híres munkáját. Szolgák kíséretében, tevékkel, amelyek “hoznak vala fűszerszámokat, igen sok aranyat és drágaköveket”, tette meg a hosszú utat Jeruzsálembe. “És Salamonhoz méné, és szóla vele mindenekről, amelyek szívén voltak.” Beszélgetett vele a természet titkairól. Salamon tanítást adott neki a természet Istenéről, a nagy Teremtőről, aki a magasságos mennyben lakik, és mindenen uralkodik. “Salamon megfelelt neki mindenre, semmi sem volt a király előtt elrejtve, amire ne tudott volna neki megfelelni” (1 Kir 10:1-3; 2 Krón 9:1-2). PK 44.5

“Amikor látta Sába királynéasszonya Salamonnak minden bölcsességét, és a házat, amelyet épített vala, ... a lélekzete is elállott.” “Mind igaz volt — vallotta meg amit az én lakóföldemben a te dolgaidról hallottam volt és bölcsességedről. De én hinni sem akartam azoknak a beszédeit, míg én magam el nem jöttem, és szemeimmel nem láttam. És ímé nékem a felét sem beszélték el: te meghaladtad bölcsességgel és jósággal a hírt, amelyet hallottam felőled. Boldogok a te embereid, boldogok ezek a te szolgáid, akik udvarolnak néked mindenkor, és hallhatják a te bölcsességedet” (i Kir 10:4-8; 2 Krón 9:3-6). PK 44.6

Mire a látogatás véget ért, a királyné olyan jól megtanulta Salamontól, kinek köszönheti bölcsességét és gazdagságát, hogy nem tudta az embert dicsőíteni, hanem így kiáltott fel: “Legyen az Úr, a te Istened áldott, aki kedvelt téged, hogy az Izráel királyi székibe ültetett, mert szerette az Úr az Izráelt mindörökké, és királlyá tett téged, hogy ítéletet és igazságot szolgáltass” (1 Kir 10:9). Isten ilyen benyomást akar kelteni minden emberben. És amikor “e földnek minden királyai kívánnak vala szembe lenni Salamonnal, hogy hallhatnák az ő bölcsességét, amelyet Isten adott vala az ő szívébe” (2 Krón 9:23), Salamon egy ideig megdicsőítette Istent, mert tiszteletteljesen, a menny és föld Teremtőjéhez, a világegyetem Urához, a bölcsek Bölcséhez irányította őket. PK 45.1

Ha Salamon az emberek figyelmét továbbra is lelke alázatával önmagáról arra a Valakire irányította volna, akitől a bölcsességet, gazdagságot és megtisztelő helyet kapta, micsoda történet szólna róla! De míg az ihletett feljegyzés beszél erényeiről, híven tanúskodik bukásáról is. A nagyság csúcsára emelkedett és jólét ajándékaival körülvett Salamon megszédült, elvesztette egyensúlyát, és elbukott. A világ folytonosan dicsőítette, és végül képtelen volt ellenállni a hízelgésnek. A bölcsesség, amelyet Isten azért adott neki, hogy megdicsőítse az Ajándékozót, büszkeséggel töltötte el. Végül hagyta, hogy az emberek úgy beszéljenek róla, mint aki legméltóbb a dicsőítésre annak az épületnek a páratlan nagyszerűségéért, amelyet “az Úrnak, Izráel Istenének” dicsőségére terveztek és építettek. Így történt, hogy Jahve temploma a nemzetek között mindenütt “Salamon templomaiként lett ismertté. Az emberi eszköz magának tulajdonította azt a dicsőséget, amely a legfelsőbbrendűnél is ,,felsőbbrendű”-t (Préd 5:8) illeti meg. A mai napig arról a templomról, amelyről Salamon kijelentette: “a te nevedről neveztetik e ház, amelyet én építettem” (2 Krón 6:33), legtöbben nem úgy beszélnek, mint Jahve templomáról, hanem mint “Salamon templomá” — ról. mot Szíriával összekötő úton helyezkedett el. Újjáépítette a Jeruzsálemtől nyugatra elhelyezkedő Beth-horont is, ahonnan kilátás nyílik azokra a hegyszorosokra, amelyeken a Júdea szívéből Gézerbe és a tengerpartra vezető út áthalad; Megiddót, amely a Damaskusból Egyiptomba és Jeruzsálemtől észak felé vezető karavánúton helyezkedett el; és Tádmort a pusztában (2 Krón 8:4), a keletről jövő karavánok útvonala mentén. Ezek mind jól megerősített városok voltak. Salamon kiaknázta a Vöröstenger egyik felső kijárójának előnyös kereskedelmi helyzetét. Ugyanis hajókat építtetett “Esiongáberben... a Verestenger partján, az Edom földén”. “Salamon szolgáival együtt” gyakorlott tírusi hajósok alkották ezeknek az Ofir felé átkelő hajóknak a legénységét. Elmentek “Ofirig... és hozának onnét... aranyat” és “ébenfát... nagy bőséggel és drágaköveket” (2 Krón 8:18; 1. Kir 9:26; 10: n). PK 45.2

A királynak és alattvalói közül is sok embernek a jövedelme igen megnőtt. De micsoda áron! Azoknak a kapzsisága és rövidlátása miatt, akikre Isten kinyilatkoztatásait bízta, a főutakat elárasztó megszámlálhatatlan tömeg nem ismerte meg Jahvét. PK 46.1

Salamon élete éles ellentétben állt azzal az életprogrammal, amelyet Krisztus követett a földön. A Megváltó — bár övé volt “minden hatalom” — soha nem vette igénybe hatalmát önmaga felmagasztalására. Nem álmodott földi győzelemről, sem világi nagyságról. Ilyen ábrándok nem ejtettek foltot az emberiségért végzett tökéletes szolgálatán. “A rókáknak vagyon barlangjuk és az égi madaraknak fészkük — mondta -; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani” (Mt 8:20). Akik sürgető szavára hallgatva a Mester szolgálatába lépnek, tanulmányozzák tüzetesen munkamódszerét. Jézus kihasználta azokat a kedvező alkalmakat, amelyeket a forgalmas utak kínáltak. PK 46.2

Utazgatásai közben időnként megállt Kapernaumban, amelyet a “maga városa ”-ként (Mt 9:1) ismertek. A Damaszkuszból Jeruzsálembe, Egyiptomba és a Földközi-tengerhez vezető főútvonal mentén helyezkedett el. Ezért nagyon alkalmas volt arra, hogy a Megváltó munkájának központja legyen. Sok felől jöttek emberek és megpihentek a városban, vagy áthaladtak rajta. Jézus ott mindenféle nemzetiségű és rangú emberrel találkozott. Így tanításait más országokba és sok családhoz is elvitték. Érdeklődés támadt a Messiásra mutató próféciák iránt. Az emberek figyelme a Megváltóra irányult, és a világ megismerte küldetését. PK 46.3

Nekünk sokkal több alkalmunk van arra, hogy kapcsolatba lépjünk minden rendű-rangú és sokféle nemzetiségű emberrel, mint amennyi Izraelnek a maga korában kínálkozott. Ezerszerte nagyobb az utazási lehetőség. Krisztushoz hasonlóan a Magasságos Isten követeinek is el kell helyezkedniük azokon a nagyforgalmú utakon, ahol találkozhatnak a világ minden részéből jövő, arra elhaladó tömegekkel. És mint Ő — énjét Istenbe rejtve -, vetniük kell az evangélium magvát, feltárva másoknak a Szentírás drága igazságait. A mag aztán mély gyökeret ver az emberek szívében, és kikel, hogy örök életet teremjen. PK 49.1

Elgondolkoztató az a lecke, amelyre Izráelnek ezekben az években elszenvedett kudarca tanít. Sem az uralkodó, sem a nép nem töltötte be azt a szent célt, amelyre Isten elhívta. Ezért érte őket ez a kudarc. Amiben ők gyengék voltak — annyira gyengék, hogy elbuktak -, abban Isten Izráelének, a menny képviselőinek, akik ma Krisztus igaz egyházát alkotják, erőseknek kell lenniük. Feladatuk, hogy befejezzék azt a munkát, amelyet Isten az emberre bízott, és meghirdessék, hogy az ítélet napja elközelget. Nekünk is meg kell küzdenünk azokkal a hatásokkal, amelyek Izráelt Salamon uralkodása idején elbuktatták. Azok az erők, amelyek minden igazságosság ellenségei, erős sánc mögé rejtőznek. Csak Isten erejével győzhetünk. A reánk váró küzdelem önmegtagadást kíván. Arra szólít, hogy ne bízzunk önmagunkban, hanem egyedül Istenre támaszkodjunk. Arra hív, hogy bölcsen használjunk ki minden alkalmat a lelkek megmentésére. Isten áldása kíséri egyházát, amikor egységben halad előre, és bemutatja a szent élet szépséget azoknak, akik lelki sötétségben tévelyegnek. Ez a szentség kifejezésre jut az önfeláldozás krisztusi lelkületében, az ember helyett a menny felmagasztalásában, és szerető, fáradhatatlan szolgálatban azokért, akik az evangélium áldásait annyira nélkülözik. PK 49.2