Próféták és királyok

Pogány országokban

39 — Babilon királyi udvarában

[Dániel 1. fejezet]

Izráel fiai között, akiket a hetvenéves fogság kezdetén fogolyként vittek Babilonba, voltak Krisztusban hivő hazafiak. Olyan emberek, akik sziklaszilárdan ragaszkodtak elveikhez, akiket nem ronthatott meg az önzés, hanem készek voltak bármilyen árat fizetni azért, hogy megdicsőíthessék Istent. Ezeknek az embereknek fogságuk földjén kellett véghez vinniük Isten szándékát, hogy a pogány népek is részesüljenek a Jahve megismeréséből fakadó áldásokban. Isten képviselőinek kellett lenniük. Nem alkudhattak meg a bálványimádással. Az élő Isten imádóiként vallott hitüket és nevüket nagy megtiszteltetésként kellett hordozniuk. És úgy is hordozták. Jólétben és viszontagságok között megdicsőítették Istent, Isten pedig megtisztelte őket. PK 297.1

A győzők dicsekedve hivatkoztak arra, hogy ezek az emberek — Jahve imádói — Babilónia foglyai, és hogy Isten házának edényeit a babiloni istenek templomába vitték. Ezzel akarták bizonyítani, hogy vallásuk és szokásaik a zsidók vallása és szokásai felett állnak. De pontosan abban a megalázásban, amelyet a zsidók Istentől való elfordulása hívott ki, bizonyította be Isten Babilonnak a maga felsőbbségét, kívánalmai szentségét és az engedelmesség áldásait. Ezeket a bizonyságtételeket pedig csak azok által adhatta, akik Hozzá hűségesek voltak. PK 297.2

Dániel és három társa is azok között volt, akik megőrizték Isten iránti hűségüket. Különösen szép példát mutattak arra, hogy mivé lehet az az ember, aki szövetségre lép a bölcsesség és hatalom Istenével. Ezeket a királyi családból származó ifjakat viszonylag egyszerű zsidó otthonukból a legfényesebb városba, és a világ legnagyobb királyának udvarába vitték. Nabukodonozor azt mondta ,,Aspenáznak, az udvarmesterek fejedelmének, hogy hozzon az Izráel fiai közül és királyi magból való és előkelő származású ifjakat, akikben semmi fogyatkozás nincsen, hanem akik ábrázatra nézve szépek, minden bölcsességre eszesek, és ismeretekkel bírnak és értenek a tudományokhoz, és akik alkalmasak legyenek arra, hogy álljanak a király palotájában... PK 297.3

Valának pedig ezek között a Júda fiai közül: Dániel, Ananiás, Misáel és Azariás.” Nabukodonozor észrevette, hogy rendkívüli képességek szunnyadnak ezekben a fiatalokban. Elhatározta, hogy kiképezteti őket birodalma fontos tisztségeinek betöltésére. Hogy teljesen alkalmasak legyenek feladatukra, úgy rendelkezett, hogy tanulják meg a káldeusok nyelvét. Három évig biztosította nekik a birodalom fejedelmei számára elérhető kivételes tanulási lehetőségeket. PK 298.1

Dánielnek és társainak nevét a káldeus istenségekre emlékeztető nevekre változtatták. A héber szülők nagy jelentőséget tulajdonítottak azoknak a neveknek, amelyeket gyermekeiknek adtak. A név sok esetben olyan jellemvonásokat jelzett, amelyeket a szülők szerettek volna gyermekeikben később látni. Az udvarmesterek fejedelme, akinek gondjaira bízták a fogoly fiatalokat, “elnevezé Dánielt Baltazárnak, Ananiást Sidráknak, Misáelt Misáknak, Azariást Abednegónak”. PK 298.2

A király nem kényszerítette a héber ifjakat hitük megtagadására és a bálványimádás melletti állásfoglalásra, de remélte, hogy fokozatosan sikerül ezt elérnie. Arra számított, hogy a bálványimádásra jellemző nevek viselése, a bálványimádó szokásokkal való naponkénti szoros kapcsolatuk és a pogány istentisztelet csábító rítusainak hatása ráveszi őket arra, hogy tagadják meg népük vallását, és vegyenek részt a babilóniaiak bálványimádásában. PK 298.3

Pályafutásuk legelején jellemük döntő próbáját kellett kiállniuk. A király úgy intézkedett, hogy az asztaláról származó étel és bor legyen ételük és italuk. Így akart kifejezést adni jóindulatának és sorsuk iránti érdeklődésének. Mivel azonban a király asztalán levő étel egy részét a bálványoknak áldozták, az bálványimádásra szentelt étel volt. Arról pedig, aki abból evett, azt tartották, hogy hódolattal adózik Babilon isteneinek. Dánielnek és társainak Jahve iránti hűségük tiltotta, hogy ilyen hódolatban részt vegyenek. Még azzal is megtagadták volna hitüket, ha csak színlelik, hogy esznek az ételből és isznak a borból, mert ezáltal a pogányság mellett foglalnak állást, Isten törvénye alapelveit pedig meggyalázzák. Továbbá nem merték kitenni magukat annak az elpuhító, tompító befolyásnak, amit a fényűzés és kicsapongás gyakorol a fizikai, szellemi és lelki fejlődésre. Ismerték Nádáb és Abihu történetét, akiknek részegségéről és annak következményeiről szóló feljegyzést megörökítették a mózesi könyvek pergamen lapjai. Tudták, hogy fizikai és értelmi képességeikre káros hatással lenne a bor fogyasztása. PK 298.4

Dánielt és társait szüleik szigorú mértékletességre nevelték. Megtanulták, hogy Isten számon kéri tőlük talentumaikat; hogy képességeiket nem szabad gyengíteniük és elkorcsosítaniuk. Ez a nevelés őrizte meg Dánielt és társait Babilon királyi udvarának rontó hatásai között. Erős kísértések környékezték őket az erkölcstelen és fényűző királyi udvarban, de ezek az ifjak romlatlanok maradtak. Semmilyen hatalom és semmilyen befolyás nem tudta őket eltéríteni azoktól az elvektől, amelyeket kora ifjúságukban Isten Igéjéből és műveiből megtanultak. PK 299.1

Ha Dániel akarta volna, találhatott volna környezetében jól hangzó mentséget a mértékletesség szigorú szokásainak elhagyására. Érvelhetett volna azzal, hogy mivel a király jóindulatától függ, és az ő hatalmában van, nincs más lehetőség számára, mint enni a király ételéből és inni borából ; mert a menny tanításához való ragaszkodásával megsérti a királyt, és valószínűleg elveszti társadalmi helyét, talán még az életét is. Ha viszont az Úr parancsát semmibe veszi, akkor megőrzi a király pártfogását, kulturális előnyöket és kitüntető földi lehetőségeket biztosít a maga számára. PK 299.2

Dániel azonban nem bizonytalankodott. Isten jóváhagyása drágább volt neki, mint a legnagyobb földi hatalmasság kegye — drágább, mint maga az élet. Elhatározta, hogy szilárdan őrzi feddhetetlenségét, történjék bármi. “Eltökélte az ő szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király ételével és a borral, amelyből az iszik.” Elhatározásában három társa vele tartott. PK 299.3

A héber fiatalok nem vakmerőségből jutottak erre az elhatározásra, hanem Istenbe vetett szilárd hitük nyomán. Nem akartak különcködni; de inkább azt választották, mintsem szégyent hozzanak Istenre. Ha engednek a körülmények kényszerének, és egyezséget kötnek a bűnnel, elveik feladásával gyengül a jó iránti érzékük, és csökken a bűnnel szembeni irtózásuk. Az első hibás lépés további helytelen lépésekhez vezet, amíg a mennyel való kapcsolatuk megszakad, és elsodorja őket a kísértés. PK 299.4

“Isten kegyelemre és irgalomra méltóvá tevé Dánielt az udvarmesterek fejedelme előtt,” és kérését — hogy ne kelljen magát megfertőztetnie — érdeklődéssel hallgatta, de töprengett, hogy teljesítse-e. “Félek én az én uramtól, a királytól, aki megrendelte a ti ételeteket és italotokat — magyarázta Dánielnek -, minek lássa, hogy a ti orcátok hitványabb amaz ifjakénál, akik egykorúak veletek? és így bűnbe kevernétek az én fejemet a királynál.” PK 299.5

Dániel azután a felügyelőhöz fordult, akinek különös gondjaira bízta az udvarmesterek fejedelme a héber ifjakat. Arra kérte, hogy mentse fel őket a király étele és itala fogyasztása alól. Kérte, hogy tegyen próbát tíz napig. Ez alatt kapjanak a héber ifjak egyszerű ételeket, míg társaik a király csemegéiből esznek. PK 300.1

A felügyelő beleegyezett, bár félt, hogy e kérés teljesítése miatt magára vonja a király haragját. Dániel pedig tudta, hogy nyert ügye van. A tíznapos próba végén az udvarmesterek fejedelme az ellenkezőjét tapasztalta annak, mint amitől félt. “Szebbnek látszék az ő ábrázatuk és testben kövérebbek valának mindazoknál az ifjaknál, akik a király ételével élnek vala.” Feltűnően szebbek voltak a héber ifjak, mint társaik. Ez abból következett, hogy Dániel és társai tanulásuk egész ideje alatt egyszerű ételekkel táplálkozhattak. PK 300.2

A héber ifjakat három évig tanították ,,a káldeusok írására és nyelvére”. Ez alatt szilárdan megőrizték Isten iránti hűségüket és hatalmába vetett bizalmukat, Önmegtagadó szokásaikhoz céltudatosság, szorgalom és állhatatosság járult. Nem hiúságból vagy becsvágyból kerültek a király udvarába — azok társaságába, akik nem ismerték és nem félték Istent. Foglyok voltak idegen országban, ahova a végtelen Bölcsesség helyezte őket. Az otthon hatásaitól és a szentkapcsolatoktól elszakítva is igyekeztek becsületesen helytállni, hogy elnyomott népüknek megbecsülést szerezzenek, Istent pedig — akinek szolgáltak — megdicsőítsék. PK 300.3

Az Úr elismeréssel figyelte a héber ifjak állhatatosságát, önmegtagadását, tiszta szándékait; és áldása kísérte őket. Adott nekik “tudományt, minden írásban való értelmet és bölcsességet; Dániel pedig értett mindenféle látomáshoz és álmokhoz is”. Teljesült az ígéret: “Akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek” (1 Sm 2:30). Mivel Dániel rendíthetetlen bizalommal kapaszkodott Istenbe, a prófétaság lelkét kapta. Az udvari élet kötelezettségeiben emberektől kapott eligazítást. Isten pedig megtanította a jövő titkainak megértésére, és arra, hogy az idők végéig tartó világtörténelmi eseményeket milyen képekben és szimbólumokban foglalja írásba az eljövendő nemzedékek számára. PK 300.4

Amikor a fiatalemberek tanulásában elérkezett a vizsga ideje, a hébereket az udvari szolgálat más jelöltjeivel együtt levizsgáztatták. De “mindnyájuk között sem találtaték olyan mint Dániel, Ananiás, Misáel és Azariás”. Éles felfogásuk, sokrétű ismeretük, választékos és szabatos beszédük tanúskodott értelmi képességeik romlatlanságáról és elevenségéről. “Minden bölcs és értelmes dologban, amely felől a király tőlük tudakozódék, tízszerte okosabbaknak találá őket mindazoknál az írástudóknál és varázslóknál, akik egész országában valának”; “és állának a király előtt.” Babilon királyi udvarában minden ország képviseltette magát — tehetséges, természetes képességekkel gazdagon megáldott, a világ által nyújtható legnagyobb műveltséget elsajátított emberekkel. A héber ifjak mégis kiváltak mindnyájuk közül. Fizikai erőben és szépségben, szellemi frisseségben és irodalmi műveltségben utolérhetetlenek voltak. Egyenes tartásuk, határozott, rugalmas járásuk, tiszta gondolkodásuk, kellemes leheletük — mind helyes szokásaikról tanúskodtak és olyan emelkedettségről, amellyel a természet tünteti ki azokat, akik törvényeinek engedel-meskednek. PK 300.5

Dániel és társai sokkal eredményesebben sajátították el a babilóniaiak tudományát, mint tanulótársaik. Tudásuk azonban nem a véletlen műve volt. Ismereteiket a Szentlélek irányításával szerezték, miközben lelkiismeretesen használták képességeiket. A bölcsesség Forrásával léptek kapcsolatba, és Isten ismeretét tették művelődésük alapjául. Hittel könyörögtek bölcsességért, és imájuk szellemében éltek. Úgy éltek, hogy Isten megáldhatta őket. Kerülték azt, ami gyengíthette volna képességeiket, és megragadtak minden alkalmat, hogy a tudomány valamennyi ágában jártasságra tegyenek szert. Olyan életelveket követtek, amelyekkel együtt járt értelmi képességeik fejlődése. Egyetlen célból igyekeztek tudásukat gyarapítani -, hogy Istent megdicsőíthessék. Megértették, hogy csak tiszta értelemmel és krisztusi jellemmel képviselhetik az igaz vallást a pogányság hamis vallásai között. Maga Isten tanította őket. Szüntelen imádkoztak, lelkiismeretesen tanultak, a Láthatatlannal kapcsolatban voltak; Istennel jártak, mint Énok. PK 301.1

A munka egyetlen ágában sem érhetünk el sikereket puszta véletlenségből vagy végzetszerűen. Az eredmény Isten gondviselésének műve, a hit, józanság, megfontoltság, erkölcsi tisztaság és kitartás jutalma. Nagyszerű értelmi képességek és erkölcsös jellem nem a véletlen eredménye. Isten ad alkalmakat, de a siker azon múlik, hogy miként használjuk ki őket. Mialatt Isten munkálta Dánielben és társaiban “mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből” (Fil 2:13), ők is munkálkodtak saját üdvösségükön. Így valósul meg az együttműködés mennyei elve, ami nélkül nincs igazi eredmény. Emberi erőfeszítés semmire nem megy a mennyei erő nélkül; és emberi igyekezet nélkül a menny nem sokat tehet értünk. Isten kegyelme úgy lesz a miénk, ha a magunk részét megtesszük. Isten azért adja kegyelmét, hogy munkálja bennünk az akarást és a cselekvést, de sohasem helyettesíti saját erőfeszítésünket. PK 301.2

Ahogy az Úr együttműködött Dániellel és társaival, úgy fog együttmun-kálkodni mindazokkal, akik igyekeznek akaratát véghezvinni. Szentlelkével erősít minden igaz szándékot, minden nemes elhatározást. Akik az engedelmesség útján járnak, számos akadályba ütköznek. Talán a világ erős, szövevényes befolyásával magához köti őket. De az Úr hatástalanítani tud minden olyan erőt, amely választottai elbuktatására irányul. Az Ő erejével győzhetnek minden kísértésen, leküzdhetnek minden nehézséget. PK 302.1

Isten kapcsolatba hozta Dánielt és társait Babilon nagyjaival, hogy egy bálványimádó nép között képviseljék jellemét. Hogyan lettek alkalmassá ilyen magas bizalmi állásra és megtisztelő helyre? A kis dolgokban való hűségük meghatározta egész életük jellegét. Megdicsőítették Istent a súlyosabb kötelezettségekben éppúgy, mint a legapróbb feladatokban. Ahogy Isten elhívta Dánielt, hogy bizonyságot tegyen Róla Babilonban, ma ugyanúgy hív el minket is, hogy tanúi legyünk a világban. Azt akarja, hogy mutassuk be az embereknek országa elveit az élet legkisebb és legnagyobb dolgaiban egyaránt. Sokan arra várnak, hogy valami nagy feladatot bízzanak rájuk, és ez alatt napról napra elszalasztják azokat az alkalmakat, amikor megmutathatnák Isten iránti hűségüket. Nap mint nap elmulasztják az élet kis feladatait teljes szívvel végezni. Várnak valami nagy feladatra, amelyet feltételezhetően jó érzékkel, becsvágyukat kielégítve el tudnának végezni — s közben elmúlik az életük. PK 302.2

Az igaz keresztény életében nincsenek lényegtelen dolgok. A Mindenható előtt minden feladat fontos. Az Úr pontosan felméri a szolgálat minden lehetőségét. A nem használt képességeket éppúgy számon kéri, mint a felhasználtakat. Isten a cselekedeteink szerint ítél meg, amelyeket el kellett volna végeznünk, de nem végeztük el, mert nem használtuk képességeinket az Ő dicsőítésére. PK 302.3

A nemes jellem nem a véletlen műve. Nem is a Gondviselés különös ke-gyeinek vagy áldásainak tulajdonítható. A nemes jellem önfegyelem eredménye. Akkor alakul ki, ha lényünkben a magasabb rendű uralja az alacsony rendűt, ha énünket Isten és embertársaink szolgálatára szenteljük. A héber ifjak ragaszkodása által — amelyet a mértékletességi elvek iránt tanúsítottak — Isten szól napjaink ifjúságához. Szükség van olyan emberekre, akik Dánielhez hasonlóan bátran helytállnak az igazság ügyéért. Tiszta szívre, határozott cselekvésre, rettenthetetlen bátorságra van szükség ; mert a bűn és az erkölcsi tisztaság közötti harc szakadatlan éberséget igényel. Sátán minden egyes lélekhez az étvágy kielégítésére csábító sokféle kísértéssel közeledik. PK 302.4

A testnek nagyon fontos szerepe van az értelem és a lélek fejlődésében, végső soron pedig a jellem kialakításában. Ezért a lelkek ellensége kísértéseivel az ember fizikai képességeit akarja gyengíteni és eltorzítani. Ha itt sikert ér el, ez sokszor azt jelenti, hogy az ember a maga egész lényét kiszolgáltatja a gonosznak. A fizikai mivoltunkban rejlő hajlamok kétségtelenül romlást és halált hoznak, ha nem kerülnek magasabb rendű képességeink uralma alá. Testünket lényünk magasabb rendű képességeinek kell uralniuk. Az akarat uralkodjék az indulatokon, maga az akarat pedig legyen Isten uralma alatt. Az értelemnek — e nagyszerű képességnek — Isten kegyelme által megszentelve uralma alatt kell tartania az életet. Értelmi képességeink, fizikai erőnk, állóképességünk és életünk hossza változhatatlan törvényektől függnek. Ha az ember ezeknek a törvényeknek engedelmeskedik, legyőzheti önmagát, legyőzheti saját hajlamait, győztes lehet harcában a “fejedelemségek”, “hatalmasságok”, “ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, amelyek a magasságban vannak” (Ef 6:12). PK 303.1

Az evangéliumot jelképező ősi rítusban nem lehetett hibás áldozatot vinni Isten oltárára. Az áldozatnak, amely Krisztust szimbolizálta, hibátlannak kellett lennie. Isten utal erre Igéjében, hogy szemléltesse, milyennek kell lenniük gyermekeinek — “szent és feddhetetlen” “élő... áldozat”-nak (Ef 5:27; Rm 12:1). PK 303.2

Ezek a derék héber ifjak hozzánk hasonló természetű emberek voltak, de a babiloni udvar csábító hatásai ellenére szilárdan álltak, mert olyan erőre támaszkodtak, amely végtelen. Bennük egy pogány nép Isten jóságát, áldásait és Krisztus szeretetét szemlélhette. Életük példát mutat arra, hogy miként diadalmaskodik az elv a kísértésen, a tisztaság a romlottságon, az imádságos élet és hűség a hitetlenségen és bálványimádáson. Dániel lelkületére napjaink ifjúsága is szert tehet. Meríthetnek ugyanabból az erőforrásból, ugyanolyan önuralmuk lehet, és életükben megmutatkozhatnak ugyanazok a kegyelmi ajándékok, éppolyan kedvezőtlen körülmények között is. Ha bűnre csábító környezetben élnek is, ahol az érzéki örömök minden formája hívogat, Isten kegyelméből, szándékukhoz híven, változatlanul megdicsőíthetik az Úr nevét. PK 303.3

Erős elhatározással és éberen őrködve ellen tudnak állni a lelkük ellen támadó minden kísértésnek. De csak azok győznek, akik a jót magáért a jóért akarják cselekedni. PK 304.1

Micsoda élet volt az, amit ezek a nemes lelkű zsidók éltek! És milyen szolgálat, amit végeztek! Amikor búcsút mondtak a szülői háznak, aligha gondolták, hogy milyen magasztos rendeltetésük van. Hűséggel, rendületlenül engedelmeskedtek a mennyei vezetésnek, és Isten megvalósíthatta szándékát általuk. PK 304.2

Azokat a nagyszerű igazságokat, amelyeket Isten e fiatalok útján feltárt, ki akarja nyilatkoztatni a ma ifjúsága által is. Dánielnek és társainak élete mutatja, hogy mit cselekszik Isten azokért, akik átadják magukat Neki, és igyekeznek teljes szívükkel véghezvinni szándékát. PK 304.3