Próféták és királyok

29 — Babilonia követei

Ezékiás — áldásos uralkodása közben — súlyosan megbetegedett. “Halálos betegségbe esék”, és emberi segítség nem volt számára. Amikor Ésaiás ezzel az üzenettel jelent meg előtte: “Ezt mondja az Úr: rendeld el házadat, mert meghalsz és meg nem gyógyulsz!” (Ésa 38:1) úgy tűnt, hogy fel kell adnia utolsó reményét is. PK 212.1

Helyzete kilátástalan volt. A király azonban most is tudott imádkozni ahhoz, Aki mindeddig oltalma és erőssége volt, ,,igen bizonyos segítség a nyomorúságban” (Zsolt 46:2). “Arccal a falhoz fordult, és könyörgött az Úrnak, mondván: Oh Uram, emlékezzél meg róla, hogy te előtted hűséggel és tökéletes szívvel jártam, és hogy azt cselekedtem, ami jó volt a te szemeid előtt. És sírt Ezékiás nagy sírással” (2 Kir 20:2-3). PK 212.2

Dávid kora óta egy király sem tett olyan sokat Isten országának építéséért — hitehagyás és csüggesztő körülmények idején -, mint Ezékiás. A haldokló király hűségesen szolgálta életében Istenét, és erősítette a nép bizalmát Jahvéban mint legfőbb Urukban. Most tudott úgy könyörögni, mint Dávid: PK 212.3

“Jusson elődbe imádságom.
Hajtsad füled az én kiáltozásomra!
Mert betelt a lelkem nyomorúságokkal,
És életem a Seolig jutott” (Zsolt 88:3-4).
“Te vagy az én reménységem oh Uram, Istenem,
Én bizodalmam gyermekségemtől fogva!
Reád támaszkodom.”
“Mikor elfogy az én erőm, ne hagyj el engem!”
“Oh Isten, ne távozzál el tőlem!
Én Istenem, siess segítségemre!
Ne hagyj el engem, oh Isten,
Hogy hirdessem a te karodat e nemzetségnek,
És minden következendőnek a te nagy tetteidet” (Zsolt 71:5-6.9.12.18). PK 212.4

Akinek “nem fogyatkozik el... irgalmassága” (Jer sir 3:22), meghallgatta szolgája imáját. “Ésaiás még alig ért a város közepére, mikor az Úr beszéde Iőn ő hozzá, mondván: Menj vissza és mondd meg Ezékiásnak, az én népem fejedelmének: Azt mondja az Úr, Dávidnak, a te atyádnak Istene: Meghallgattam a te imádságodat, láttam a te könnyhullatásaidat, íme én meggyógyítlak téged, harmadnapra felmégy az Úr házába; és a te idődet tizenöt esztendővel meghosszabbítom, és megszabadítlak téged és e várost Asszíria királyának kezéből, és megoltalmazom e várost énérettem és Dávidért, az én szolgámért” (2 Kir 20:4-6). PK 213.1

A próféta örömmel tért vissza a bíztató és reményt keltő üzenettel. Meghagyta, hogy tegyenek egy köteg fügét a beteg testrészre, és elmondta a királynak Isten beszédét, amely irgalmat, oltalmat és gondviselést ígért. Mint Mózes Midián földjén, mint Gedeon a mennyei küldött jelenlétében, mint Elizeus közvetlenül mestere mennybe szállása előtt, Ezékiás is kért valamilyen jelt, amely tanúsítja, hogy az üzenet a mennyből származik. “Mi lesz a jele — kérdezte a prófétát — hogy meggyógyít engem az Úr, és hogy harmadnapra felmehetek az Úr házába?” PK 213.2

“Ez legyen jeled az Úrtól — válaszolt a próféta -, hogy ő megcselekszi ezt a dolgot, amelyről szólott néked: Előremenjen-é az árnyék tíz grádiccsal, vagy visszatérjen-é tíz grádiccsal?” “Könnyű az árnyéknak tíz grádiccsal alábbszállam” — felelte Ezékiás. “Nem úgy, hanem menjen hátra az árnyék tíz grádiccsal.” PK 213.3

Csak Isten közvetlen beavatkozására térhet vissza a napóra árnyéka tíz fokkal. Ez a jel mutatja meg Ezékiásnak, hogy az Úr meghallgatta imáját. Ezért “könyörgött Ésaiás próféta az Úrhoz, és visszatéríté az árnyékot Akház napóráján, azokon a grádicsokon, amelyeken már aláment volt, tíz grádiccsal” (2 Kir 20:8-11). PK 213.4

Júda királya, visszakapva erejét, énekszóval dicsőítette Jahvét jótéteményeiért. Fogadalmat arra, hogy hátralevő napjait a királyok Királyának való készséges szolgálatban tölti. Az a hálás elismerés, amellyel megvallotta, hogy Isten könyörülettel bánt vele, követendő példa mindenki számára, aki éveit Alkotója dicsőségére akarja szentelni: PK 213.5

“Én azt mondám:
Hát napjaimnak nyugalmában
Kell alászállanom a sír kapuihoz,
Megfosztva többi éveimtől! Mondám:
Nem látom az Urat, az Urat
az élők földében
Nem szemlélek embert többé a nyugalom
lakói közt.

Porsátorom lerontatik,
És elmegy tőlem, mint a pásztor hajléka!
Összehajtám, mint a takács, életemet;
Hiszen levágott a fonalról engem
Reggeltől estig végzesz velem!
Reggelig nyugton vártam;
Mint oroszlán, úgy törte össze minden
Csontjaimat;
Reggeltől estig végzesz velem!...

Mint a fecske és a daru, sipogtam
Nyögtem mint a galamb.
Szemeim a magasságba meredtek:
Uram! erőszak rajtam, szabadíts meg!

Mit mondjak?
Hogy szólott nékem
És ő azt meg is cselekedé!
Nyugton éltem le éveimet lelkem
keserűsége után!
Oh Uram! ezek által él minden!
És ezekben van teljességgel lelkem élete
Te meggyógyítasz és éltetsz engemet!
Ímé, áldásul volt nékem a nagy keserűség,
És Te szeretettel kivontad lelkemet
a pusztulásnak verméből,
Mert hátad mögé vetetted minden bűneimet
Mert nem a sír dicsőít Téged, És nem a halál magasztal Téged,
Hűségedre nem a sírverembe szállók
várnak!
Ki él, ki él, csak az dicsőít Téged,
Mint ma én!
Az atya a fiaknak hirdeti hűségedet!

Az Úr szabadított meg engemet;
Azért énekeljük énekeimet
Éltünk minden napjaiban az Úrnak házában!” (Ésa 38:10-20.) PK 213.6

A Tigris és Eufrátesz termékeny völgyeiben élt egy ősi nép, amelynek az volt a rendeltetése — bár ekkor még Asszíria alattvalója volt -, hogy a világ ura legyen. Éltek közöttük bölcs emberek, akik nagyon figyelmesen tanulmányozták a csillagászatot. Amikor észrevették, hogy a napórán az árnyék tíz fokkal visszament, nagyon csodálkoztak. Királyuk, Merodák Baladán megtudta, hogy a menny Istene ezzel a csodával jelezte Júda királyának, hogy meghosszabbítja életét. Követeket küldött Ezékiáshoz, hogy köszöntse gyógyulása alkalmából, és többet megtudjon arról az Istenről, aki ilyen csodát tudott művelni. PK 215.1

A messzi ország uralkodójától érkezett követek látogatása alkalmat adott Ezékiásnak az élő Isten dicsőítésére. Milyen könnyű lett volna beszélnie Istenről, minden teremtett dolog fenntartójáról, akinek a kegyelméből életben maradt, amikor már semmi reménye nem volt. Micsoda sokat jelentő átalakulás történhetett volna, ha ezekkel az emberekkel, akik Káldea síkságairól az igazság keresésére jöttek, Ezékiás elismerteti, hogy az élő Isten a legfőbb Úr! PK 215.2

Ezékiás szívét azonban hatalmába kerítette a kevélység és hiúság. A maga dicsőítésére kapzsi szemek elé tárta azokat a kincseket, amelyekkel Isten gazdagította népét. A király “megmutatá nékik tárházát, az ezüstöt, az aranyat, a fűszereket, a drága kenetet s egész fegyvertárát, és mindent, ami kincsei közt található volt. Semmi nem volt, amit meg nem mutatott volna nékik Ezékiás házában és egész birodalmában” (Ésa 39:2). Nem azért tette ezt, hogy megdicsőítse Istent, hanem hogy önmagát felmagasztalja a pogány fejedelmek előtt. Nem vette figyelembe, hogy ezek az emberek egy hatalmas nép képviselői, amely nem féli és nem szereti Istent, és hogy oktalanság olyan bizalmas titokba beavatni őket, mint az ország földi gazdagsága. PK 215.3

A követek látogatása próbára tette Ezékiás háláját és odaszentelődését. A feljegyzés így szól: ,,De mivel a Babilóniabeli fejedelmek követeivel megbarátkozék, akik őhozzá küldettek, hogy megtudakoznák a csudajelt, mely a földön lőn; elhagyá őt az Isten, hogy megkísértené őt és meglátná, mi volna az ő szívében” (2 Krón 32:31). Ha Ezékiás élt volna az alkalommal, és bizonyságot tett volna Izráel Istenének hatalmáról, jóságáról és könyörületességéről, akkor a követek beszámolója fénysugárként ragyogta volna be a sötétséget. Ezékiás azonban a seregek Ura fölé emelte önmagát. “Nem cselekedék Ezékiás az ő hozzá való jótétemény szerint, mert magában felfuvalkodék” (2 Krón 32:25). PK 216.1

Micsoda végzetes következményei voltak ennek! Isten kinyilatkoztatta Ésaiásnak, hogy a hazatérő követek magukkal viszik a látott gazdagság hírét, és hogy Babilon királya, valamint tanácsadói Jeruzsálem kincseivel akarják majd saját országukat gazdagítani. Ezékiás súlyosan vétkezett; “azért Istennek haragja lőn rajta, Júdán és Jeruzsálemen” (2 Krón 32:25). “És eljött Ésaiás, a próféta, Ezékiás királyhoz és monda néki: Mit szólának az emberek, és honnan jöttek hozzád? És monda Ezékiás: Messze földről jöttek hozzám, Bábelből. És monda: Mit látának házadban? És monda Ezékiás: mindent láttak, ami csak Házamban van, semmi nincs, amit meg nem mutattam volna nekik kincseim közül. PK 216.2

És monda Ésaiás Ezékiásnak: Halld a seregek Urának beszédét: Ímé napok jőnek, és elvitetik valami házadban van, és amit csak e mai napig gyűjtöttek eleid, Bábelbe; nem marad semmi meg, ezt mondja az Úr! És fiaid közül, akik tőled származnak, akiket te nemzesz, el fognak hurcolni, és lesznek komornyikok Bábel királyának palotájában. PK 216.3

Akkor monda Ezékiás Ésaiásnak; Jóságos az Úrnak beszéde, amelyet te szóltál!” (Ésa 39:3-8.) PK 216.4

Bűntudattal telve, “megalázta magát Ezékiás az ő felfuvalkodottságában, Jeruzsálem lakosaival egyben; ezért nem szálla többé rájuk az Úrnak haragja Ezékiás életében” (2 Krón 32:26). A gonoszság magvát azonban elvetette, amely idővel kikelve a pusztulás és fájdalom termését hozta. Júda királya nagy jólétben élt hátralevő éveiben, mert következetesen igyekezett jóvátenni a múltat és megdicsőíteni Isten nevét, akinek szolgált. Isten azonban alaposan próbára tette hitét, és meg kellett tanulnia, hogy csak teljesen Jahvében bízva számíthat a sötétség hatalmain való győzelemre, akik romlását és népének teljes pusztulását forralják. PK 216.5

Ezékiás a követek látogatásakor hűtlennek bizonyult megbízatásához. Kudarcának története mindenki számára fontos tanulságot hordoz magában. Sokkal többet kellene beszélnünk életünk nagyszerű fejezeteiről, Isten irgalmáról és jóságáról, a Megváltó utolérhetetlen szeretetéről. Ha szívünk és gondolatvilágunk telve van Isten szeretetével, akkor nem nehéz elmondani azt, ami lelkünket betölti. A nagyszerű gondolatok, nemes törekvések, az igazság világos felismerése, önzetlen célok, kegyesség és szentség utáni vágyakozás olyan szavakban jut kifejezésre, amelyek feltárják, milyen kincset rejteget szívünk. PK 217.1

Társainknak — akikkel napról napra együtt vagyunk — szükségük van segítségünkre és tanácsainkra. Egy idejében mondott szó, amelyet pillanatnyi lelkiállapotukhoz igazítunk, talán maradandóan lelkükbe vésődik. Lehet, hogy holnap egyesekkel már nem találkozhatunk. Milyen hatással vagyunk útitársainkra? PK 217.2

Az élet minden napja felelősségeket helyez ránk, amelyeket hordoznunk kell. Szavaink és tetteink mindennap benyomásokat keltenek azokban, akikkel együtt vagyunk. Milyen fontos, hogy závárt tegyünk szánkra, és gondosan ügyeljünk lépteinkre! Egyetlen meggondolatlan mozdulat, egyetlen vigyázatlan lépés és egy nagy kísértés kavargó hullámai romlásba sodorhatnak valakit. Nem gyűjthetjük össze azokat a gondolatokat, amelyeket elültettünk mások lelkébe. Ha bűnös gondolatok voltak azok, talán mozgásba hozzuk velük a körülmények olyan láncolatát, a gonoszság olyan áradatát, amelyet nem tudunk megállítani. PK 217.3

Másrészt felebarátaink erőt kapnak jócselekedetek végzésére, ha példamutatásunkkal segítjük őket helyes elvek kialakításában. Ők azután ugyanolyan áldásos befolyást árasztanak másokra. Így befolyásunkkal — tudtunkon kívül — százaknak és ezreknek nyújtunk segítséget. Krisztus igaz követője erősíti azoknak jó szándékát, akikkel kapcsolatba kerül. Megmutatja Isten kegyelmének erejét és jellemének tökéletességét a bűnt szerető, hitetlen világnak. PK 217.4