Gondolatok a hegyi beszédről

Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet (Mt 5:5)

Ha a Hegyi Beszéd verseit sorban átvesszük, bizonyos előrehaladást láthatunk a keresztény tapasztalatokban. Akik megérezték, hogy Krisztusra van szükségük, bánkódtak bűneik miatt, és Krisztussal végigjárták a szenvedések iskoláját, azok szelídséget is tanultak a mennyei Tanítótól. HB 19.1

Sem a pogányok, sem pedig a zsidók nem értékelték azt a jellemet, amely türelmes és szelíd, mikor igazságtalanul szenved. Bár a Szentírás azt tanítja, hogy Mózes a legalázatosabb és legszelídebb ember volt a földön (4Móz 12:3), ez kortársaira mit sem hatott; sőt ellenkezőleg: sajnálták és megvetették miatta. Jézus pedig a szelídséget azon erények közé számítja, amelyek alkalmasakká tesznek bennünket Isten országára. Saját élete és jelleme által szemléltette e fenséges erény isteni szépségét. HB 19.2

Jézus, az Atya dicsőségének fénye, nem tekintette nyereségnek, hogy Ő Istenhez hasonló, “hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén” (Fil 2:7). Leereszkedett a földi élet mélységeibe, és nem tiszteletet követelő királyként járt az emberek között, hanem úgy, mint aki hivatásának tekinti az embertársaiért végzett szolgálatot. Lényében semmi nyoma nem volt az álszenteskedésnek vagy a hideg szigorúságnak. A világ Megváltójának az angyalokénál is nemesebb jelleme volt, de isteni fensége oly szelídséggel és alázatossággal párosult, amely az embereket vonzotta. HB 19.3

Jézus “megüresíté önmagát”; cselekedeteiből sohasem ütközött ki az önző én, hanem mindent Atyja akaratának rendelt alá. Mikor földi műve a befejezéshez közeledett, elmondhatta: “Én dicsőítettelek téged e földön, elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt” (Jn 17:4). Megparancsolta: “Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt 11:29). “Ha valaki jönni akar énutánam, tagadja meg magát” (Mt 16:24). Űzzétek ki szívetekből az önző ént, és ne engedjétek ott tovább uralkodni! HB 19.4

Ha Krisztust önmegtagadó szelídségében és alázatosságában szemléljük, a tapasztalat ki kell, hogy mondassa velünk, mint egykor Dániellel, amikor látomásában az Emberfiához hasonló lényt megpillantotta: “És semmi erő sem marada bennem, és orcám eltorzula” (Dán 10:8). Ekkor függetlenségünket és fennhéjázásunkat — amelyeket nagyra tartunk — igazi fényükben látjuk majd, mint Sátán hatalmának jeleit. HB 20.1

A romlott emberi természet mindig elő akar törni belőlünk, készen a harcra, de aki Krisztustól tanul, az megszabadul önző énjétől, a büszkeségtől és az uralomvágytól; lelkében békesség honol, mert önmagát Isten Lelkének adta át. Többé nem igyekszünk magunknak a legjobb, a legfőbb helyeket biztosítani; nem igyekszünk mások figyelmét magunkra vonni, tudva, hogy számunkra a legmagasztosabb hely Üdvözítőnk lábánál van. Jézusra nézünk fel, várva, hogy kezünket megfogja, és vezessen; szavára figyelünk, hogy irányítsa életünket. Pál apostol mindezt átélte, és így szólt: “Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem” (Gal 2:20). HB 20.2

Ha Krisztus állandó vendég nálunk, akkor Istennek a minden emberi értelmet felülmúló békessége megőrzi szívünket és értelmünket a Krisztus Jézusban. HB 20.3

Bár Üdvözítőnk állandó küzdelmet folytatott, élete mégis békességes volt. A dühös ellenség állandóan üldözte, de Ő így szólt: “Aki küldött engem, énvelem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek néki kedvesek” (Jn 8:29). Istennel való tökéletes közösségének békéjét sem emberi, sem sátáni harag nem bonthatta meg. Így szól hozzánk: “Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek” (Jn 14:27). “Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok; és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek” (Mt 11:29). Hordjátok velem a szolgálat igáját Isten dicsőítésére és az emberiség felemelésére, és igámat gyönyörűségesnek, terhemet könnyűnek találjátok majd. HB 20.4

Csak az önszeretetünk, az önimádatunk rontja meg békénket. Amíg önző énünk él, folyton szükségét érezzük a kellemetlenségek és bántalmazások elleni védekezésnek. Ha azonban önző lényünk már halott, és életünk Krisztussal Istenben elrejtett élet, akkor a velünk szemben éreztetett lekicsinylés nem fáj többé. Süketek és vakok leszünk a gúnnyal és bántással szemben. “A szeretet hosszútűrő, kegyes: a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy; de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik” (1Kor 13:4-8). HB 21.1

A földi forrásokból reánk áradó szerencse éppoly változékony, mint a körülmények, amelyekből származik. Krisztus békéje ezzel szemben állandó, maradandó béke. Nem függ az élet körülményeitől, sem vagyonunk nagyságától, sem barátaink számától. Krisztus az élő víz forrása, s az általa nyújtott boldogság soha ki nem apad. HB 21.2

Ahol Krisztus szelídsége nyilvánul meg, annak a háznak lakói boldogságban élnek. A szelíd ember nem idéz elő viszálykodást, és nem válaszol gorombán, hanem megnyugtatja a felizgatott kedélyeket; olyan jóindulatot áraszt, amely a ház minden tagjára jó hatással van. A szelídlelkű család már itt a földön is Isten nagy mennyei családjának része. HB 21.3

A szelídek “öröklik a földet”. Az én felmagasztalásának hiú vágya hozta világunkba a bűnt, s emiatt vesztették el ősszüleink a szép föld feletti uralmat. Énjének feláldozása által váltotta meg Jézus az elveszetteket, és azt mondja, mi is győzzünk úgy, ahogy Ő győzedelmeskedett (Jel 3:21)! Örököstársaivá lehetünk az alázatosság és odaadás által, amikor az alázatosak öröklik a földet, és nagy békességnek örvendenek (Zsolt 37:11). Az alázatosaknak ígért föld nem hasonlít a mostani, a halál és átok árnyékától elhomályosított földhöz. “De új eget és új földet várunk, az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik” (2Pt 3:13). “És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a Báránynak királyi széke benne lesz; és ő szolgái szolgálnak néki” (Jel 22:3). HB 22.1

Ott többé nem lesz csalódás, gond és bűn; ott senki nem mondja majd, beteg vagyok. Ott nem lesz gyászmenet, halál, elválás, sem megtört szív; de Jézus ott lesz — s vele a békesség. “Nem éheznek, nem szomjúhoznak, nem bántja őket délibáb és a nap; mert aki rajtuk könyörült, vezeti őket, és őket vizek forrásaihoz viszi” (Ésa 49:10). HB 22.2