Gondolatok a hegyi beszédről

Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak (MT 5:4)

E mondat a bűnök feletti őszinte, szívből fakadó sírásról beszél. Jézus mondta: “És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok” (Jn 12:32). Aki a keresztre szegezett Üdvözítőre tekint, felismerheti minden ember bűnösségét. Látja, hogy a bűn korbácsolta meg és feszítette keresztre a dicsőség Urát; látja, hogy miközben a Megváltó a leggyengédebb szeretettel vette mindig körül, saját élete csak hálátlanság és lázadás volt mostanáig. Legjobb barátját taszította el, az ég legértékesebb adományát vetette meg; Isten Fiát újból keresztre szegezte, a megsebesített szívet újból átdöfte. A bűnnek mélységes, sötét árja választja el Istentől, és összetört szívvel sír. HB 15.2

Akik így sírnak, “azok megvigasztaltatnak”. Isten azért tárja fel előttünk vétkeinket, hogy azokkal Krisztushoz meneküljünk; ezáltal megszabadulunk a bűn béklyóitól, és Isten gyermekeinek szabadságában örvendezhetünk. Őszinte töredelemmel járuljunk a kereszthez, rakjuk le és hagyjuk ott valamennyi bűnünket! HB 15.3

A Megváltó szava vigasztaló üzenet a gyászolók és szenvedők számára. Tudjuk, hogy semmi bánat nem ér bennünket véletlenül, “Mert nem szíve szerint veri és szomorítja meg (Isten) az embernek fiát” (JSir 3:33). Ha Ő bocsát ránk szenvedést, azok javunkra vannak, hogy általuk megszentelődjünk (Zsid 12:10). Ha mégoly nehéznek és súlyosnak is látszik minden szenvedés, áldására szolgál annak, aki hittel hordozza. Épp az a súlyos csapás, amely látszólag boldogságunkat teszi tönkre, lehet Isten eszköze, hogy szemeinket a menny felé irányítsa. Hányan vannak, akik soha nem ismerték volna meg az Urat, ha a szenvedések nem kényszerítették volna őket arra, hogy nála keressenek vigaszt. HB 15.4

Az élet megpróbáltatásai Isten munkatársai; az a rendeltetésük, hogy jellemünkből minden tisztátalanságot és durvaságot eltávolítsanak. A faragás és csiszolás, simítás és fényezés mindig fájdalmas. Jellemünket is oly nehéz csiszolni, mint a durva követ; de ezzel válik alkalmassá arra, hogy helyét elfoglalja a mennyei templomban. Értéktelen anyagra nem fordít az Úr olyan nagy gondot, csak a legbecsesebb köveket csiszolja a hely fenségéhez méltóan. HB 16.1

Isten mindazokért fáradozik, akik benne bíznak. A hűségesek dicső győzelmeket aratnak, nagy dolgokat tanulnak meg, és fenséges tapasztalatokat szerezhetnek. Mennyei Atyánk szemmel tartja a gondok alatt roskadozó gyermekeit. Mikor Dávid felment az Olajfákhegyére, “mentében sírva, fejét beborítva, saru nélkül” (2Sám 15:30), Isten részvéttel tekintett rá. Mélységesen bánkódott, lelkiismerete vádolta őt. Külseje is elárulta őszinte töredelmét. Megtört szívéből fakadó bánatkönnyek és kiáltások között tárta ügyét Isten elé, s az Úr nem hagyta el szolgáját. Dávid sohasem állt közelebb a végtelen Szeretet szívéhez, mint amikor menekült, hogy életét mentse ellenségeitől, akiket saját gyermeke lázított fel ellene. Az Úr azt ígérte: “Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg!” (Jel 3:19). Krisztus nyugalmat ad az aggódó szívnek, és nemesíti a szomorkodó lelket, hogy hajlékává váljon. HB 16.2

Ha baj és bánat tör reánk, gyakran mi is úgy cselekszünk, mint Jákób. Azt hisszük, hogy azokat az ellenség zúdítja ránk, és addig küzdünk ellenük a homályban, amíg ki nem merülünk; sem vigaszt, sem enyhülést nem találunk. Hajnalhasadáskor tárult fel Jákób előtt, hogy a szövetség Angyala érintette őt, aki ellen lélekszakadásig küzdött. Ekkor sírva és erőtlenül borult a végtelen Szeretet keblére, hogy a sóvárgott áldásért könyörögjön. HB 17.1

Nekünk is meg kell tanulnunk, hogy a szenvedések jótétemények! Isten fenyítését ne vessük meg, s ne legyünk gyengék, ha büntetéssel sújt bennünket! “Íme, boldog ember az, akit Isten megdorgál; [...] Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak. Hat bajodból megszabadít, és a hetedikben sem illet a veszedelem téged” (Jób 5:17—19). Jézus minden szorongatott lelket felkeres, hogy meggyógyítsa. Szomorúság, fájdalom és szenvedés: mind könnyűvé válnak, ha áldott jelenlétét érezzük. HB 17.2

Isten nem akarja, hogy néma fájdalommal, sebzett, megtört szívvel, görnyedten járjunk. Ellenkezőleg, hogy felé nézzünk, és szeretettől sugárzó tekintetét felismerjük. Az áldást hozó Üdvözítő ott áll azok előtt is, akiknek szemeit úgy elhomályosítják a könnyek, hogy nem képesek felismerni Őt. Szeretné megfogni a kezüket, szeretne vezetni bennünket, hogy gyermeki bizalommal tekintsünk reá. Szíve mindig tárva-nyitva áll aggodalmaink, fájdalmaink és gondjaink előtt. Örök szeretettel és jósággal vesz körül bennünket. Nyugalmat találhatunk nála; éjjel-nappal szeretetéről gondolkozhatunk. Lelkünket a mindennapi élet gondjai és bajai fölé emeli, s belső békét ad. HB 17.3

Gondoljatok erre, fájdalom és szomorúság gyermekei! Vigasztaljon benneteket ez a boldog remény: “Az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” (1Jn 5:4). HB 18.1

Boldogok azok is, akik — Jézussal együtt — részvétteljesen siratják a bűnbe süllyedt és szenvedő emberiséget. Az ilyen szomorúsághoz nem tapad önzés. Jézus a fájdalmak embere volt: leírhatatlan a szívfájdalom, amit ki kellett állnia. Önfeláldozó buzgalommal igyekezett a nyomort és az élet terhét könnyíteni. Sírt, amikor a tömeget látta, amely vonakodott hozzá jönni, hogy örök életet nyerhessen. Krisztus minden igazi híve ugyanezt fogja tapasztalni. Amilyen mértékben élvezik szeretetét, olyan mértékben fáradoznak majd az elveszettek megmentésén. Részt vesznek Krisztus szenvedéseiben, de dicsőségében is, amely egykor feltárul majd nekik. Mivel részt vettek munkájában és vele együtt viselték a szenvedéseket, részesülni fognak örömében is. HB 18.2

Jézust az átélt szenvedések képesítették arra, hogy másokat vigasztaljon. “Mert amennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek” (Zsid 2:18). Ez a meghívás mindannyiunknak szól: “Mert amint bőséggel kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által” (2Kor 1:5). Isten különös kegyelmet tanúsít a szenvedők iránt, amely a szíveket meglágyítja és a lelkeket megnyeri. Szeretete utat tör a megsebzett és megtört szívhez, s gyógyító balzsam a gyászolóknak. “Az irgalmasságnak atyja és minden vigasztalásnak Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket” (2Kor 1:3-4). HB 18.3