A Nagy Reménység

Vége a szenvedésnek

Akinek Isten kegyelméből „része van az első feltámadásban”, mint „boldog és szent”, életre fog feltámadni. (Jelenések könyve 20:6) Azoknak viszont, aki nem bűnbánattal és hittel könyörögtek bocsána-tért, viselniük kell törvényszegésük büntetését: „a bűn zsoldját”. Bün-tetésük időtartama és súlyossága cselekedeteik szerinti lesz, de min-denképpen a „második halállal” végződik. NR 46.3

Mivel Isten igazságosságával és irgalmával nem egyeztethető össze, hogy a bűnöst bűneivel együtt megmentse, megvonja tőle az életet, amelyet törvényszegésével eljátszott, és amelyre méltatlannak bizonyult. Isten ihletése nyomán Dávid ezt írta: „Egy kis idő még, és nem lesz meg a bűnös, körülnézel, de nyomát sem találod” (Zsoltárok 37:10). Ez is Isten üzenete : „olyanok lesznek, mintha nem lettek volna” (Abdiás 16). Gyalázattal borítva a reménytelen, örök feledésbe merülnek. NR 46.4

Így ér véget a bűn minden belőle fakadó bajjal és rontással együtt. A zsoltáríró így szól: „Megdorgáltad a népeket, semmivé tetted a bűnösöket, eltörölted nevüket mindörökre! Vége van az ellenségnek!” (Zsoltárok 9:6-7) Amikor János bepillanthatott az örökkévalóságba — amint az a Jelenések könyvében írja —, hallotta az egyetemes him-nuszt, amelyet egyetlen disszonáns hang sem zavar meg. Egyetlen elveszett lélek sem lesz, aki véget nem érő gyötrelmében Istent káro-molná. A pokol nyomorultjai nem fogják megzavarni az üdvözültek énekét. NR 46.5

Azon a sarkalatos tévedésen alapszik a halálban is megmaradó ön-tudat tana, hogy az ember természeténél fogva halhatatlan. Ez olyan dogma, amely az örök gyötrelem tanához hasonlóan ellentmond a Szentírás tanításainak, a józan észnek és a humánumnak. NR 47.1

A közhiedelem szerint a megváltottak a mennyben mindent tudnak, ami a földön, különösen hátra maradt barátaikkal történik. Mi öröme lenne azonban a halottaknak abban, hogy ha látnák az élők gondját, baját, ha ismernék szeretteik bűneit, csalódásait, szenvedéseit? Élvezhetnék így a menny boldogságát földi barátaik felett lebegve? Milyen mérhetetlenül felháborító az a hiedelem is, hogy amikor a megátalkodottak utolsót lélegeznek, lelkük a pokol lángjába kerül! Mi-lyen kimondhatatlanul gyötrődnének azok, akik látnák, hogy barátaik készületlenül szálltak a sírba, egy olyan örökkévalóságba, ahol ál-landósul a fájdalom és a bűn! Ez a gyötrő gondolat már sok embert az őrületbe kergetett. NR 47.2

Mit mond a Szentírás ezekről a dolgokról? Isten a Zsoltárok könyvében kijelentette, hogy az ember öntudatlan a halálban. „Ha elszáll a lelke, visszatér a földbe, és azonnal semmivé válnak tervei.” (Zsoltárok 146:4) Salamon ugyanígy vélekedett. „Az élők tudnak annyit, hogy meg fognak halni; de a holtak semmiről sem tudnak, semmiből sincs hasznuk többé, még az emléküket is elfelejtik. Szeretetük is, gyűlöletük is, igyekezetük is tovatűnik; és nincs részük soha többé semmiben sem, ami a nap alatt történik.” „Nem tudja az ember azt sem, hogy mennyi ideje van még.” (Prédikátor könyve 9: 5-6; ll.Károli: 9:6-7; 12) NR 47.3

„Mert a holtak hazájában nem magasztalnak téged, a halottak nem dicsőítenek. A sírba leszállók már nem reménykedhetnek hűségedben. Csak aki él, az magasztalhat téged, akárcsak én most.” (Ézsaiás 38:18) „Mert a halál után nem emlegetnek téged, ki ad hálát a sírban?” (Zsol-tárok 6:6) Nem a halottak dicsérik az Urat, nem azok, akik a csend honába tértek.” ( Zsoltárok 115:17) NR 47.4

Péter pünkösdkor azt mondta, hogy Dávid pátriárka „meghalt és eltemették, sírja is nálunk van mindmáig. (...) Mert nem Dávid ment fel a mennyekbe.” (Apostolok cselekedetei 2:29, 34) Az a tény, hogy Dávid a sírban marad a feltámadásig, bizonyítja hogy az igazak nem jutnak a mennybe halálukkor. NR 47.5