A Nagy Reménység

A nagy hazugság

Azt, hogy az engedetlenség nyomán élet fakad, csak a nagy csaló ígérte Ádámnak. A kígyó kijelentése, mit az Édenben Évának tett: „dehogy haltok meg” —, volt az első „prédikáció” a lélek halhatatlanságáról. Ezt a kijelentést visszahangozzák a keresztény szószékek, ám ez kizárólag Sátán tekintélyén alapszik, és az emberiség többsége éppen olyan szívesen fogadja, mint annak idején ősszüleink. Isten ítéletét: „amely lélek vétkezik, annak kell meghalni” (Ezékiel 18:20), így magyarázzák: amely lélek vétkezik, nem fog meghalni, hanem örökké él. Lehetetlen, hogy ne csodálkozzunk ezen a furcsa elvakultságon, amely az embert hiszékennyé teszi Sátán szavai iránt, és hitetlenné Isten szavaival szemben! Ha Ádám és Éva a bűneset után is hozzáférhetett volna az élet fájához, akkor örökéletű lenne, és ezzel a bűn is halhatatlanná vált volna. Ádám és Éva, valamint egyetlen leszármazottjuk sem juthatott azonban az élet fájához, nem ehettek az életadó gyümölcsből. Ezért egyetlen halhatatlan bűnös sincs. NR 38.3

A bukás után Sátán megparancsolta angyalainak, hogy különös igyekezettel terjesszék el az ember természetes halhatatlanságának tanát. A sötétség fejedelme most eszközei útján azt a tévedést akarja elfogadtatni, hogy a bűnös örökké élni és szenvedni fog, és Isten olyan zsarnok, aki pokolba taszít mindenkit, akivel nincs megelégedve, és örökké érezteti velük haragját. Amíg a bűnösök kimondhatatlanul szenvednek és gyötrődnek az örök lángokban, a Teremtő elégedetten tekint le rájuk. Sátán tehát a saját tulajdonságait ruházza át az emberek Teremtőjére, a Jótevőre. A kegyetlenség sátáni tulajdonság. Isten a szeretet. Minden, amit csak megteremtett, tiszta volt, szent és szép, egészen addig, amíg az első nagy lázadó meg nem honosította a bűnt. Sátán az az ellenség, aki az embert bűnre kísérti, és azután, ha teheti, elpusztítja. Ha pedig már biztos abban, hogy az áldozat az övé, ujjong a pusztulás miatt, amit ő okozott. Mennyire ellentétben áll a szeretettel, az irgalommal, sőt az igazságérzetünkkel is az a tanítás, hogy a gonosz halottak az örökké égő pokol kénköves tüzében kínlódnak! Hogy egy rövid földi élet bűneiért addig kell gyötrődniük, ameddig Isten létezik! Ezt a dogmát mégis világszerte tanítják, és még ma is helye van sok keresztény hitvallásban. Egy nagy tudású teológiai doktor ezt jelentette ki: „A pokol gyötrelmének látványa mindig külön örömet fog jelenteni a szenteknek. Amikor látják, hogy mások, hozzájuk hasonló természettel és körülmények között született lények hogyan gyötrődnek, ezzel ellentétben ők milyen dicső állapotban vannak, tudatosul bennük, hogy milyen boldogok.” NR 39.1

A Bibliának melyik lapján lehet ilyen tanítást olvasni? A megváltot- takból a mennyben teljesen kihal a szánakozás és a könyörület érzése, sőt, még az emberség is? Ezeket az érzéseket felváltaná a sztoikusok közönye és a barbárok kegyetlensége? Nem! Isten Könyve nem ezt tanítja! „Életemre mondom — így szól az én Uram, az Úr —, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Miért halnátok meg?” (Ezékiel 33:11) NR 40.1

Milyen hasznot jelent Istennek, ha azt valljuk, hogy örömmel nézi a szakadatlan gyötrelmet? Hogy élvezettel hallgatja szenvedő teremt-ményei nyögését, sikoltozását és átkozódását, akiket ott tart a pokol lángjai közt? Hallhatná ezeket a rettenetes hangokat kedves zenének a végtelen Szeretet? Micsoda elborzasztó istenkáromlás ez az állítás! Miért is állandósítaná Isten a bűnt, ha egyszer kijelentette róla, hogy gyűlöli? — Isten dicsőségét nem öregbíti a meg nem szűnő, és a korszakokon át folytonosan növekvő bűn. NR 40.2