A megváltás története

Látomás Krisztusról

A jelenet a legnagyobb zavart idézte elő. Saulus társait félelem fogta el és majdnem megvakította az erős fény. Hallották a szózatot, de senkit se láttak és számukra minden titokzatos és érthetetlen volt. Azonban Saulus, aki a földre sújtva feküdt, megértette az elhangzott szavakat, és világosan maga előtt látta Istennek Fiát. Azon dicső fényre vetett egyetlen pillantás örökre bevéste képét a lesújtott zsidó férfiú lelkébe. Szavai borzalmas erővel hasítottak bele szívébe. A világosság özöne beáradt lelkének sötét kamráiba és kinyilvánította tudatlanságát és tévelygését. Látta, hogy mialatt azt képzelte, hogy buzgón szolgál Istennek Krisztus követőinek üldözése által, a valóságban Sátán munkáját végezte. MT 193.1

Saulus belátta balgaságát, hogy hitét a papok és főemberek által nyújtott biztosítékra alapozta, akiknek szent tisztsége nagy befolyást gyakorolt lelkére, és elhitette vele, hogy Jézus feltámadásának története az ő tanítványainak ravasz kitalálása volt. Most, hogy Jézus megnyilatkozott neki, István prédikációja nagy erővel elevenedett meg lelkében. Azok a szavak, amelyeket a papok káromlásnak nyilvánítottak, most igaznak és valóságnak tűntek fel előtte. Azon csodálatos megvilágosodás idejében elméje figyelemreméltó gyorsasággal működött. Végigvonult a prófétai történelmen és látta, hogy Jézusnak a zsidók általi elvetését, keresztrefeszítését, feltámadását és mennybemenetelét a próféták előre megjövendölték és megbizonyosodott róla, hogy Ő a megígért Messiás. Emlékezett István szavaira: “Látom az egeket megnyílni és Isten Fiát Istennek jobbjánál állani.” Csel. 7, 56. Most tudta, hogy a haldokló a szent Istennek dicső országára tekintett. MT 193.2

Milyen kinyilatkoztatás volt mindez a hívők üldözője számára! Ragyogó de rettenetes világosság tört be lelkébe. Krisztus megnyilatkozott előtte, amint a földre jött küldetésének beteljesedésében, megvetve, bántalmazva, elítélve és keresztre feszítve azok által, akiknek megmentéséért jött, majd feltámadt a halálból és felment a mennybe. Azon rettenetes pillanatban visszaemlékezett rá, hogy a szent Istvánt az ő beleegyezésével áldozták meg és hogy az ő közreműködése által, kegyetlen üldözések közepette sok méltó szentet öltek meg. “Remegve, ámulva mondta: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Az Úr monda neki: Kelj fel és menj be a városba és majd megmondják neked, mit kell cselekedned.” Csel. 9, 6. Saulus semmit se kételkedett benne, hogy a valóságos názáreti Jézus szólt hozzá és hogy valóban Ő a régen megígért Messiás, Izraelnek vigasza és Megváltója. MT 193.3

Midőn a ragyogó dicsőség visszavonult és Saulus felkelt a földről, azt tapasztalta, hogy látását teljesen elvesztette. Krisztus dicsőségének fénye túl erős volt halandó szemeinek és amidőn dicsősége eltűnt, az éjszaka sötétsége borult szemeire. Azt gondolta, hogy vaksága Istennek büntetéseképpen érte őt Krisztus követőinek üldözéséért. Tapogatózott a rettenetes sötétségben és társai félelem és csodálkozás közepette kézen fogva vezették be őt Damaszkuszba. MT 194.1