Az apostolok története

14/59

Az előkészület napjai

(Az apostolok cselekedetei 9:19-31)

Pál, megkeresztelkedése után befejezte böjtjét és “néhány napig együtt volt a damaszkuszi tanítványokkal és azonnal hirdetni kezdte a zsinagógákban Jézusról, hogy ő az Isten Fia”. Bátran hirdette, hogy a názáreti Jézus a rég vart Messiás, aki “...meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és — ugyancsak az Írások szerint — feltámadt a harmadik napon és... megjelent a tizenkettőnek... Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is” (1 Kor 15:3-4, 8). Bizonyítékai a próféciákból oly meggyőzőek voltak, és fáradozásait oly nyilvánvalóan kísérte Isten ereje, hogy a zsidók zavarukban válaszolni sem tudtak neki. AT 83.1

Pál megtérésének híre nagyon meglepte a zsidókat. Ő, aki a főpaptól vett felhatalmazással és engedéllyel ellátva utazott Damaszkuszba a hivők letartóztatására, üldözésére, most prédikálja a megfeszített és feltámadt Megváltóról szóló evangéliumot, erősíti azok kezeit, akik mar tanítványok voltak, s újonnan megtérteket vezet arra a hitre, amellyel oly elkeseredetten szembehelyezkedett. AT 83.2

Pált azelőtt a zsidó vallás buzgó védelmezőjeként és Jézus követőinek fáradhatatlan üldözőjeként ismerték. Bátorsága, önállósága és állhatatossága, képessége és neveltetése bármely irányú tevékenységre képessé tette. Rendkívül világosan érvelt és lesújtó, csípős megjegyzései kellemetlen helyzetbe hozták ellenfeleit. És most a zsidók azt látták, hogy ez a rendkívüli reményekre jogosító ember azokkal egyesült, akiket azelőtt üldözött, sőt bátran tanít Jézus nevében. AT 83.3

Az ütközetben elesett tábornok veszteséget jelent hadseregének; azonban halála nem ad az ellenségnek erőtöbbletet. De amikor egy kiváló férfiú az ellenséggel egyesíti erejét, nemcsak szolgálatát vesztik el, hanem előnyhöz jutnak azok, akikhez csatlakozott. Ha az Úr tárzuszi Sault a damaszkuszi úton egyszerűen agyonsújtja, az üldöző hatalmat nagymértékben gátolta volna. Isten azonban gondviselésében nemcsak megkímélte Saul életét, hanem meg is térítette, így az ellenség soraiból egy bajnokot Krisztus oldalára állított. Pál, a jó szónok és szigorú kritikus, határozott célú és rettenthetetlenül bátor, éppen azokkal a képességekkel rendelkezett, amelyekre az ősegyháznak szüksége volt. AT 83.4

Midőn Pál Damaszkuszban prédikált, mindazok, akik hallották, megrémültek és mondták: “Hát nem ő az, aki üldözte Jeruzsálemben azokat, akik segítségül hívják ezt a nevet, és aki ide is azért jött, hogy megkötözve a főpapok elé vigye őket?” Pál kijelentette, hogy hite nem pillanatnyi ötlet vagy rajongás alapján változott meg, hanem azt ellenállhatatlan bizonyíték idézte elő. Az evangélium magyarázásában igyekezett a Krisztus első adventjére vonatkozó próféciákat világossá tenni, meggyőzően bemutatva, hogy ezek a jövendölések szó szerint teljesedtek a názáreti Jézus életében. Hitének alapja a biztos prófétai szó volt. AT 84.1

Mialatt Pál állandóan felszólította csodálkozó hallgatóit, hogy “...térjenek meg, forduljanak az Istenhez, és éljenek a megtéréshez méltóan” (ApCsel 26:20), “...egyre jobban felbátorodott, és zavarba hozta a damaszkuszi zsidókat, bebizonyítva nekik, hogy Jézus a Krisztus”. Sokan megkeményítették szívüket, elutasítottak üzenetét, és megtérése fölötti csodálkozásuk csakhamar a Jézus iránt mutatott izzó gyűlöletté változott. AT 84.2

Az ellenállás annyira fellángolt, hogy nem folytathatta damaszkuszi munkáját. Mennyei hírnök ajánlotta, hogy hagyja el e helyet, és egy időre elment Arabiába (Gal 1:17), ahol biztos menedéket talált. AT 84.3

Itt, a puszta magányában Pálnak bőséges alkalma volt a nyugodt tanulmányozásra és elmélkedésre. Áttekintette a múlt élményeit, bünbánatot tartott. Teljes szívvel kereste Istent, s addig nem nyugodott, míg meg nem bizonyosodott, hogy bűnbánatát elfogadta és bűnét megbocsátotta. Vágyott arra a bizonyosságra, hogy Jézus vele lesz jövendő szolgálatában. Lelke felszabadult az előítélettől és a hagyományoktól, melyek eddigi életét formálták, és közvetlen tanítást kapott az igazság forrásától. Jézus tanácskozott vele, megalapozta a hitben, és a bölcsesség és kegyelem gazdag mértékét adományozta neki. AT 84.4

Ha az emberi lélek összeköttetésbe kerül Isten Lelkével — a véges a Végtelennel —, akkor ennek hatása felmérhetetlen a testre, a lélekre és az értelemre. Magasabb nevelés fakad ebből a kapcsolatból. Ez Isten módszere az ember fejlődésére. “Légy bizalommal Istenhez” (Jób 22:21) — így szól üzenete az emberiséghez. AT 84.5

Az ünnepélyes bíztatás, melyet Pál kapott Anániással való beszélgetésekor, egyre nagyobb súllyal nehezedett szívére. Amikor Pál e szavakra: “Atyámfia, Saul, az Úr küldött engem” — először nézett ennek a jámbor férfinak a szemébe, Anániás a Szentlélek sugallatára így szolt hozza: “Atyáink Istene választott ki téged, hogy megismerd az ő akaratát, meglásd az Igazat, és hangot hallj az ő ajkáról. Mert az ő tanúja leszel minden ember előtt arról, amiket láttál és hallottál. Most tehát miért késlekedsz? Kelj fel, keresztelkedj meg, mosd le bűneidet, segítségül híván az Úr nevét” (ApCsel 22:14-16). AT 85.1

E szavak összhangban voltak Jézusnak Saulhoz intézett szavaival, amikor a damaszkuszi úton feltartóztatta: “...azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni. Megoltalmazlak e néptől és a pogányoktól, akikhez küldelek. Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek, hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek” (ApCsel 26:16-18). AT 85.2

Miközben Pál e dolgokat fontolgatta szívében, egyre jobban megértette hivatásának jelentőségét, és egyre világosabb lett előtte, hogy “Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola” (1Kor 1:1). “...nem emberektől, nem is emberek által kapta elhívását, hanem Jézus Krisztus által és az Atya Isten által”(Gal 1:1). Az előtte álló munka nagysága az evangélium prédikálása céljából a Szentírás szorgalmas kutatására vezette, “...de nem bölcselkedő beszéddel, hogy a Krisztus keresztje el ne veszítse erejét”, “...hanem a Lélek bizonyító erejével”, hogy mindazoknak hite, akik hallják, “...ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék” (1Kor 1:17; 2:4-5). AT 85.3

Midőn Pál a Szentírást kutatta, megtanulta, hogy korszakokon át “...nem sokan vannak..., akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket; hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt” (1 Kor 1:26-29). És amikor így, a kereszt fényében szemlélte a világ bölcsességét, elhatározta, semmi egyébről nem akar tudni, mint egyedül “Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről” (1 Kor 2:2). AT 85.4

Szolgálata alatt Pál később sem tévesztette szem elől bölcsességének és erejének forrását. Évek múlva halljuk megnyilatkozását “Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1:21). És ismételten: “...most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához” (Fil 3:8-10). AT 86.1

Arábiából ismét visszatért Damaszkuszba (Gal 1:17) és “azonnal hirdetni kezdte a zsinagógában Jézusról, hogy ő az Isten Fia”. Bölcs bizonyítékaival képtelenek voltak szembeszállni és “...a zsidók elhatározták, hogy végeznek vele”. A város kapuit éjjel-nappal szorgalmasan őrizték, hogy a szökés lehetőségét meggátolják. Ez a válságos helyzet arra késztette a tanítványokat, hogy Istent komolyan keressék, míg végül “...éjjel a városfalon lebocsátották egy kosárban”. AT 86.2

Midőn Pál Damaszkuszból megszökött, Jeruzsálembe ment, miután már körülbelül három év telt el megtérése óta. Látogatásának fő célja volt, amint később elmondta, “...hogy meglátogassam Kéfást...”(Gal 1:18). Mikor a városba ért, ahol Sault, az üldözőt, igen jól ismerték, “...csatlakozni próbált a tanítványokhoz, de mindenki félt tőle, mert nem hitték, hogy tanítvány”. Nehezen tudták elhinni, hogy a vakbuzgó farizeus, aki oly sokat fáradozott a gyülekezet pusztításán, őszinte követője lett Jézusnak. “Barnabás azonban maga mellé vette, elvitte az apostolokhoz és elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton, és hogy beszélt vele, és milyen nyíltan szólt Damaszkuszban Jézus nevében.” AT 86.3

A tanítványok e szavak hallatára befogadták Pált, mint közéjük tartozót. Csakhamar elegendő bizonyítékát látták keresztényi tapasztalatai őszinteségének. A pogányok jövendő apostola most ott volt abban a varosban, amelyben korábbi társai közül oly sokan éltek, és vágyakozott, hogy felvilágosítsa a zsidó vezetőket a Messiásra vonatkozó jövendölésekről, melyek a Megváltó eljövetelével beteljesedtek. Bizonyos volt abban, hogy Izráel e tanítói, akiket egykor oly jól ismert, éppoly őszinték és becsületesek, mint ő. De sajnos tévedett testvérei lelkületét illetően. Gyors megtérésüket remélte, de keserűen csalódott. Noha “...nyíltan szólt az Úr nevében. Beszélt és vitázott a görög nyelvükkel” — a zsidó gyülekezet élén álló vezetők elutasították a hitet és “...készülődtek, hogy végezzenek vele”. Szomorúság töltötte el. Mily szívesen feláldozta volna életét, ha ez által egyeseket elvezethet az igazságra! Szégyenkezve gondolt az István vértanúságában játszott szerepére, és most aggodalmában igyekezett, hogy kitörölje az alaptalanul vádolt személyen levő foltot; az igazságot kívánta megvédeni, melyért István életét adta. AT 86.4

Azok miatti lelki teherrel, akik visszautasítottak a hitet, Pal a templomban imádkozott. Mint maga is később tanúsította, hirtelen elragadtatott és mennyei hírnök jelent meg előtte, ki így szólt hozzá: “...Siess, és menj ki hamar Jeruzsálemből, mert nem fogadják el a te rólam való bizonyságtételedet!” (ApCsel 22:18). AT 87.1

Pál hajlandó volt Jeruzsálemben maradni, ahol szembenézhetett az ellenállással. Gyávaságnak tartotta a menekülést, ha ottmaradásával néhány makacs zsidót, még élete árán is meggyőzhet az evangélium igazságáról. Ezért így válaszolt: “...Uram, ők tudják, hogy én voltam az, aki börtönbe vetettem, és zsinagógáról zsinagógára járva megverettem a benned hívőket. Amikor pedig kiontották Istvánnak, a te vértanúdnak a vérét, magam is ott álltam, helyeseltem az ő megölését, és őriztem azoknak a ruháját, akik megölték.” Azonban nem egyezett Isten tervével az, hogy életét szolgája fölöslegesen veszélyeztesse, ezért a mennyei hírnök így felelt: “Eredj el, mert én messze küldelek téged, a pogányok közé” (ApCsel 22:19-21). AT 87.2

Mikor a testvérek értesültek Pál látomásáról, siettették titkos menekülését Jeruzsálemből, nehogy a zsidók megöljék. “Amikor... megtudták ezt az atyafiak, levitték őt Cézáreába, és elküldték Tarzuszba.” Pál távozása egyelőre véget vetett a zsidók erőszakos ellenállásanak. Rövid ideig nyugalmat élvezett a gyülekezet, mely idő alatt a hívők száma egyre növekedett. AT 87.3