Az apostolok története

A fogoly Pál

(Az apostolok cselekedetei 21:17-23:35)

“Amikor Jeruzsálembe érkeztünk, örömmel fogadtak a testvérek. Másnap eljött Pál velünk együtt Jakabhoz, ahol a vének is jelen voltak mindnyájan” (ApCsel 21:17-18). AT 263.1

Ez alkalommal Pál és társai átnyújtották a jeruzsálemi mű vezetőinek az adományokat, melyeket a pogány-keresztények küldtek a zsidó testvérek között lévő szegények támogatására. Ez összeg begyűjtése az apostolnak és munkatársainak sok időbe, aggodalomba és fáradságos munkába került. Az összeg felülmúlta a jeruzsálemi vének várakozását, és kifejezte a pogány hivők áldozatát, sőt önmegtagadását. AT 263.2

Ezek az önkéntes adományok megmutatták a pogány keresztények hűségét Istennek az egész világon megszervezett műve iránt, s azt hálás elismeréssel kellett volna fogadniuk. Azonban Pál és társai látták, hogy azok között, akik előtt most állnak, többen képtelenek értékelni a testvéri szeretet adakozásra késztető lelkületét. AT 263.3

A pogányok közötti evangéliumi munka korábbi éveiben a jeruzsálemi vezető testvérek néhánya a korábbi előítéletükhöz és gondolkodásmódjukhoz ragaszkodva, nem szívesen működtek együtt Pál apostollal és társaival. Aggodalmukban, hogy megtartsanak néhány értelmetlen formaságot és szertartást, szem elől tévesztették az áldásokat, melyben ők és a szeretett ügy részesült volna ama erőfeszítés altal, hogy az Úr munkájának minden részét egyesítik. Noha vágytak a keresztény gyülekezet legjobb érdekeinek megőrzésére, nem tartottak lépést Isten előrelátó gondviselésével. Emberi bölcsességgel megkíséreltek a munkások köré szükségtelen akadályokat állítani. Így oly csoport keletkezett, mely nem ismerte személyesen a változó körülményeket és a sajátságos szükségleteket, melyekkel a munkások a távoli munkaterületeken találkoztak, mégis ragaszkodtak ahhoz, hogy ők hivatottak írányítani a testvéreket e területeken a munkában, bizonyos sajátos módszerek követésével. Úgy képzelték, hogy az evangélium prédikálásának munkáját az ő véleményükkel összhangban kell végezni. AT 263.4

Több év múlt el azóta, hogy a jeruzsálemi testvérek, más vezető gyülekezetek kiküldötteivel gondosan megfontolták a pogányokért munkálkodók általi módszerek miatt támadt zavaró kérdéseket. E tanácskozás eredményeként a testvérek egységesen készítettek el a gyülekezeteknek bizonyos szertartásokra és szokásokra vonatkozó határozatokat, beleértve a körülmetélkedést is. E nagygyűlésen a testvérek szintén egységesen ajánlották a keresztény gyülekezeteknek Barnabást és Pált, mint oly munkásokat, akik méltók a hívők teljes bizalmára. AT 264.1

E gyűlésen jelenlevők közül néhányan élesen kifogásolták az apostolok munkamódszerét, akiken a pogányok közötti evangélium hirdetésének fő terhe nyugodott. De a tanácskozás folyamán mélyebb betekintést nyertek Isten tervébe; azután pedig hittestvéreikkel teljes egyetértésben bölcs határozatokat hoztak, melyek lehetővé tették a hívők egész testületének egységesítését. AT 264.2

Később azonban, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy a pogányok között a megtértek száma gyorsan nő, a jeruzsálemi vezető testvérek közül néhányan újra felvetették a korábbi előítéletet Pál és társai munkamódszerével szemben. Az évek folyamán ez előítéletek mindjobban megerősödtek úgy, hogy néhány vezető elhatározta, ezentúl az evangélium hirdetése csak saját elgondolásuk szerint történhet. Ha módszerében Pál az általuk képviselt irányelvekhez alkalmazkodik, elismerik őt és helyt adnak munkájának; különben nem támogatják és nem segítik. AT 264.3

E férfiak szem elől tévesztették a tényt: Isten a tanítója népének; művében minden munkásnak személyes tapasztalatot kell szereznie az isteni vezető követésében, s ne emberre tekintsen közvetlen vezetésért; munkásainak nem emberi elképzelésekre, hanem mennyei hasonlóságra kell átalakulniuk. AT 264.4

Lelkészi szolgálatában Pál apostol az embereket nem “...az emberi bölcsesség megejtő szavaival..., hanem a Lélek bizonyító erejével” tanította. A hirdetett igazságokat a Szentlélek nyilatkoztatta ki előtte, “...mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is. Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Lelke... Ezeket hirdetjük is — jelentette ki Pál —, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással, a lelki dolgokat a lelki embereknek magyarázva” (1 Kor 2:4. 10-13). AT 264.5

Szolgálata egész ideje alatt Pál Istentől várta a közvetlen vezetést. Ugyanakkor nagyon vigyázott arra, hogy a jeruzsálemi nagytanács határozataival összhangban dolgozzék. Ennek eredményeként “a gyülekezetek pedig erősödtek a hitben, és naponként gyarapodtak lélekszámban” (ApCsel 16:5). És most néhánynak iránta tanúsított részvétlensége ellenére vigasztalta az a tudat, hogy kötelességét tette, amikor az általa megtérteket hűségre, adakozási készségre és testvéri szeretetre buzdította, amit bizonyított ebben az esetben a zsidó vének elé helyezett önkéntes adomány. AT 265.1

Az adományok átadása után Pál “...részletesen elbeszélte, mit tett az Isten a pogányok között az ő szolgálata által”. Az események elmondása mindenki szívét, még a kételkedőkét is meggyőzte, hogy munkálkodását a menny áldása kísérte. “Amikor ezt hallották, dicsőítették az Istent...” Érezték, hogy az apostolok által követett munka módszere a menny pecsétjét hordta. Az előttük levő bőkezű adakozások súlyt adtak Pál bizonyságtételének a pogányok között újonnan megalapított gyülekezetek hűségét illetően. Azok az emberek, akik mint a jeruzsálemi mű megbízott vezetői az önkényes ellenőrzést sürgették, most új megvilágításban látták Pál szolgálatát, és meggyőződtek arról, hogy eddigi eljárásuk helytelen volt. Ugyanis a zsidó szokások és hagyományok rabjaként az evangéliumi munka haladását nagyban akadályozták, mivel nem ismerték fel, hogy Krisztus halála a zsidó és a pogány világ közötti válaszfalat ledöntötte. AT 265.2

Valamennyi vezető testvér részére ez volt az a ritka alkalom, hogy őszintén beismerjék: Isten működött Pál által, és tévedtek, amikor engedtek az ellenség híreinek, mely féltékenységet és előítéletet ébresztett. De ahelyett hogy egyöntetű elhatározással igazságot szolgáltattak volna a megsértettnek, oly tanácsot adtak, melyből kitűnt, hogy még mindig táplálják magukban azt az érzést, hogy nagyrészt Pál felelős a fennálló előítéletekért. Nem keltek nagylelkűen védelmére, hogy így bebizonyítsák az elégedetlenkedőknek igazságtalanságukat, inkább megalkuvás létrejöttén fáradoztak, amennyiben oly eljárást javasoltak, mely — véleményük szerint — kiküszöbölne minden félreértést. AT 265.3

Így válaszoltak bizonyságtevésére: “Látod, testvérem, milyen sok ezren vannak a zsidók között, akik hívők, és mindnyájan rajonganak a törvényért. Rólad pedig azt hallottuk, hogy Mózestől való elszakadásra tanítod a pogányok között levő zsidókat, és azt mondod, hogy ne metéljék körül fiaikat, és hogy ne a zsidó szokás szerint éljenek. Mi tehát a helyzet? Mindenképpen híre megy annak, hogy megjöttél.. Tedd hát azt, amit mondunk neked. Van nálunk négy férfi, akik fogadalmat tettek. Vedd magad mellé őket, végezd el velük együtt a tisztulási szertartást, vállald a költségeiket, hogy megnyírhassák a fejüket. Így megtudja mindenki, hogy semmi sem igaz abból, amit hallott, hanem magad is megtartod a törvényt, és aszerint élsz. A pogányokból lett hívőkkel pedig már közöltük azt a határozatunkat, hogy tartózkodjanak a bálványoknak áldozott hústól és a vértől, a megfulladt állattól, és a paráznaságtól.”; AT 266.1

A testvérek remélték, hogy Pál a tanács követésével megcáfolhatja az őt ért hamis vádakat. Biztosították, hogy az előbbi tanács határozata, melyet a megtért pogányokra és a ceremoniális törvényre vonatkozólag hoztak, még most is érvényes. De a most adott tanács nem egyezett ezzel a határozattal. Ezt az utasítást nem Isten Lelke sugalmazta; ez a gyávaság gyümölcse volt. A jeruzsálemi gyülekezet vezetői tudták, hogy ha nem ragaszkodnak a ceremoniális törvényhez, a zsidók gyűlöletét szítják fel és üldözésnek tennék ki magukat. A szanhedrin mindent elkövetett, hogy megakadályozza az evangélium terjedését. E testület embereket választott ki, hogy az apostolokat, de különösen Pált kövessék és minden módon álljanak ellen munkájának. Ha a Krisztusban hívőket a törvény megtörése miatt a szanhedrin elítélné, akkor a zsidó hit hitehagyóiként gyorsan és szigorúan megbüntetnék őket. AT 266.2

Sok zsidó, aki elfogadta az evangéliumot, még mindig tiszteletben tartotta a ceremoniális törvényt és nagyon is hajlandó volt az oktalan engedményre, remélve, hogy így honfitársai bizalmát megnyeri, előítéletüket eloszlatja és elvezeti őket a Krisztusban, mint a világ Megváltójában való hitre. Pál megértette, hogy a jeruzsálemi gyülekezet vezetői közül sokan mindaddig, amíg előítélettel vannak vele szemben, állandóan semlegesíteni fogják befolyását. Érezte, ha valamilyen ésszerű engedménnyel megnyerhetné őket az igazságnak, bizonyára sok akadályt háríthatna el az evangélium útjából más helyeken. Azonban Isten nem jogosította fel, hogy beleegyezzen abba, amire kérték. AT 266.3

Ha Pál hő vágyára gondolunk, hogy testvéreivel egyetértésben éljen, továbbá a hitben gyengék iránti gyöngédségére, a Krisztussal járt apostolok és Jakab, az Úr fivére iránti tiszteletére és ama szándékára, hogy mindenkinek mindenné legyen alapelvének feladása nélkül; ha mindezekre gondolunk, kevésbé meglepő, hogy kényszeredetten eltért az eddig követett szilárd, határozott iránytól. Ahelyett, hogy az óhajtott célt elérte volna, kiegyezési törekvése csak előmozdította a válságot, meggyorsította megjövendölt szenvedéseit és bekövetkezett a hittestvéreitől való elszakadása, megfosztva az egyházat egyik legerősebb oszlopától, minden országban bánatot okozva a keresztény szíveknek. AT 267.1

A következő napon Pál hozzáfogott a vének tanácsának végrehajtásához. A négy férfit, akik nazireusi fogadalmat tettek (lásd 4Móz 6), kiknek napjai már éppen leteltek, maga mellé vette és “...bement a templomba, és bejelentette, hogy mikor telnek le az ő tisztulásának napjai; addig pedig mindegyikükért bemutatják az áldozatot”. Még néhány drága, tisztulási áldozatot kellett bemutatni. AT 267.2

Akik Pálnak ezt a lépést tanácsolták, nem gondolták, hogy nagy veszélynek teszik ki. Ez évszakban a különböző országokból jött ímádkozókkal volt tele Jeruzsálem. Mivel Pál, Istentől kapott megbízatását teljesítette és elvitte az evangéliumot a pogányoknak, meglátogatva a világ nagy városait, jól ismerték azok az ezrek, akik külföldről jöttek Jeruzsálembe az ünnepre. Közöttük voltak olyanok, kiknek szíve keserű gyűlölettel volt telve Pál iránt; belépése a templomba, nyilvános alkalommal, élete kockáztatását jelentette. Néhány napot töltött az imádkozok között látszólag észrevétlenül, de a meghatározott idő lejárta előtt, midőn a pappal a bemutatandó áldozatokat beszélte meg, az ázsiai zsidók közül néhányan felismerték. AT 267.3

Ördögi dühvel rohantak rá, ordítván. “Izráelita férfiak, segítsetek! Ez az az ember, aki a nép ellen, a törvény ellen és a szent hely ellen tanít mindenütt mindenkit.” És amint a nép a segítségkérésre megmozdult, még további vádat is hozzáfűztek: “sőt még görögöket is hozott be a templomba, és megszentségtelenítette ezt a szent helyet.” AT 267.4

A zsidó törvény szerint halállal büntetendő cselekmény volt, ha körülmetéletlen lépett be a szent épület belső csarnokaiba. Pált látták a városban az efezusi Trofimosszal és azt gyanították, hogy behozta a templomba. Ezt nem tette, és maga zsidó lévén, azáltal, hogy belépett a templomba, a törvényt nem hágta át. Noha ez a vád teljesen alaptalan volt, a népszerű előítélet felszítását szolgálta. Amint elhangzott a kiáltás és végigzúgott a templomudvaron, az ott egybegyűlt tömeget vad indulat fogta el. A hír gyorsan elterjedt egész Jeruzsálemben és “felbolydult... az egész város, a nép összecsődült...” AT 268.1

Egy izráeli hitehagyó merészelte megfertőztetni a templomot éppen akkor, amikor ezrek érkeztek a világ minden tájáról, hogy ott imádkozzanak! Ez felszította a tömeg legvadabb szenvedélyét, “...Pált megragadták kivonszolták a templomból, és a kapukat azonnal bezárták. AT 268.2

Mikor pedig meg akarták ölni, jelentés érkezett a helyőrség ezredeséhez, hogy az egész Jeruzsálem lázong.” Klaudiusz Liziász nagyon jól ismerte a lázadó elemeket, akikkel dolga volt. “Ez azonnal katonákat és századosokat vett maga mellé, és lerohant hozzájuk. Amikor azok meglátták az ezredest és a katonákat, abbahagyták Pál ütlegelését.” A római ezredes nem ismerte a csődület okát, csak látta, hogy a tömeg dühe Pál ellen irányul; arra következtetett hogy ő az a bizonyos egyiptomi lázadó, akiről hallott ugyan, de aki elmenekült az elfogatás elől. Így “...elfogatta őt, és megparancsolta, hogy verjék kettős bilincsbe, majd kérdezősködött, hogy ki ez, és mit követett el.” Rögtön hangok hallatszottak, hangos és dühös váddal: “De a tömegből ki ezt, ki azt kiáltotta. Mivel tehát a zajongás miatt nem tudhatott meg semmi bizonyosat, megparancsolta, hogy vigyék a várba. Amikor pedig a lépcsőhöz ért, valósággal vinniük kellett Pált a katonáknak a tömeg erőszakossága miatt, mert az egész néptömeg követte, és kiáltozott: ‘Végeztesd ki!’” AT 268.3

Az apostol a zavargás közepette nyugodt és fegyelmezett maradt. Lélekben Istennél időzött, mert tudta, hogy mennyei angyalok veszik körül. Nem akarta elhagyni a templomot anélkül, hogy ne tárja honfitársai elé az igazságot. Amikor fel akarták vinni a várba, így szólt az ezredeshez: “Szabad valamit mondanom neked? Az megkérdezte: ‘Hát te tudsz görögül? Hát nem te vagy az az egyiptomi, aki néhány nappal ezelőtt fellázította és a pusztába vezette a szikáriusok négyezer emberét?’ Erre Pál így felelt: ‘Én Tarzuszból való zsidó vagyok Cilicia eme nevezetes városának polgára. Arra kérlek, engedd meg, hogy szóljak a néphez.’” AT 268.4

Kérelmét teljesítették és így Pál “...a lépcsőkön állva intett kezével a népnek, és amikor nagy csend lett, héber nyelven így kezdett beszélni: ‘Atyámfiai, férfiak és atyák, hallgassátok meg védekezésemet, amelyet most hozzátok intézek.’” Az általuk jól ismert héber szavak hallatára “még jobban elcsendesedtek”. A nagy csendben így folytatta: AT 269.1

“‘Én zsidó ember vagyok, a ciliciai Tarzuszban születtem, de ebben a városban növekedtem fel: Gamáliél lábainál kaptam nevelést az ősi törvény szigora szerint, és én is így rajongtam Istenért, ahogyan ma ti mindnyájan.’” Senki sem tagadhatta az apostol állítását, mivel a tényeket, amelyekre hivatkozott, sokan, akik még Jeruzsálemben laktak, jól ismerték. Ezután beszélt előbbi buzgalmáról, hogy üldözte Krisztus tanítványait, mindhalálig; majd elbeszélte megtérésének körülményeit. Elmondta hallgatóinak, hogy büszke szíve hogyan hajolt meg a megfeszített Názáreti előtt. Ha kísérletet tett volna, hogy ellenfeleivel vitába bocsátkozzék, bizonyára makacsul elutasították volna meghallgatását; de tapasztalatát oly meggyőző erővel mondta el, hogy szívük pillanatnyilag meglágyult és megenyhült. AT 269.2

Ekkor igyekezett bemutatni, hogy munkálkodását a pogányok között nem a saját elhatározásából kezdte meg. Vágyott saját nemzetéért dolgozni, s éppen itt e templomban Isten szent látomásban beszélt hozzá és utasította, hogy “eredj el, mert én messze küldelek téged, a pogányok közé”. AT 269.3

Eddig a nép figyelmesen hallgatta; de amikor története azon pontjához ért, hogy Krisztus kiválasztott követe a pogányokhoz, dühük újból kitört. Megszokták, hogy magukat tekintsék Isten egyetlen kiváltságos népének, s vonakodtak súlyt adni annak, hogy a megvetett pogányok is részesülnek azokban a kiváltságokban, amelyeket ez ideig kizárólag magukénak tekintettek. Túlharsogva a beszélőt, kiáltották; “Töröld el a föld színéről az ilyet, mert nem szabad neki élnie! Kiáltoztak, ruháikat eldobálták, és port szórtak a levegőbe. Az ezredes elrendelte, hogy vigyék a várba, és meghagyta, hogy korbáccsal vallassák ki: hadd tudja meg, miért kiáltoztak így ellene. AT 269.4

Amikor pedig szíjakkal lekötötték, ezt kérdezte Pál az ott álló századostól: ‘Szabad-e római polgárt ítélet nélkül megkorbácsolnotok?’ Amikor ezt meghallotta a százados, az ezredeshez ment, és jelentést tett neki: ‘Mit akarsz tenni? Hiszen ez az ember római polgár.’ Erre az ezredes odament, és megkérdezte tőle: ‘Mondd meg nekem: csakugyan római polgár vagy?’ Mire ő így felelt: ‘Az vagyok.’ Az ezredes erre így szólt: ‘Én nagy összegért szereztem meg ezt a polgárjogot.’ Pál ezt mondta: ‘Én pedig már benne is születtem.’ Ekkor azonnal félreálltak mellőle azok, akik vallatni akarták. Sőt az ezredes is megijedt, amikor megtudta, hogy római polgár, akit megkötöztetett. AT 269.5

Másnap aztán meg akarta tudni a valóságot, hogy mivel vádolják a zsidók, levétette tehát bilincseit, és megparancsolta, hogy jöjjenek össze a főpapok és az egész nagytanács. Ekkor lehozatta Pált, és eléjük állította.” AT 270.1

Az apostolt most ugyanaz a törvényszék hallgatta ki, amelynek megtérése előtt ő maga is tagja volt. Amint a zsidó főemberek előtt állt, magatartása nyugodt volt, arcán Krisztus békéje volt látható. Szemét komolyan a tanácsra szegezve így szólt: “‘Atyámfiai, férfiak, én teljesen jó lelkiismerettel szolgáltam Istennek, mind e mai napig.’” Amikor e szavakat hallották, gyűlöletük ismét fellángolt és a főpap szólt “...a mellette állóknak, hogy üssék szájon”. Erre az embertelen parancsra Pál így kiáltott fel: “‘Megver téged az Isten, te meszelt fal! Itt ülsz, hogy ítélkezz felettem a törvény szerint, mégis a törvény ellenére azt parancsolod, hogy megüssenek?’ Erre az ott állók ezt mondták: ‘Isten főpapját gyalázod?’ ” Pál a szokott udvariassággal felelt: “‘Nem tudtam, atyámfiai, hogy főpap.’ Mert meg van írva: ‘Néped fejedelmét ne átkozd!’” AT 270.2

Mivel pedig Pál tudta, hogy egyik részük a szadduceusok, másik részük pedig a farizeusok közül való, így kiáltott a nagytanács előtt: “‘ Atyámfiai, férfiak, én farizeus vagyok, farizeus fia; a halottak reménysége és feltámadása miatt vádolnak engem.’ AT 270.3

Mihelyt ezt mondta, vita támadt a farizeusok és a szadduceusok között, és a gyűlés véleménye megoszlott. A szadduceusok ugyanis azt állítják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek, a farizeusok pedig vallják mindegyiket.” A két párt maga között vitába kezdett és így Pállal szembeni ellenállásuk ereje megtört. “Erre nagy kiáltozás támadt, a farizeuspárti írástudók közül néhányan felállva hevesen vitatkoztak, és így szóltak: ‘Semmi rosszat sem találunk ebben az emberben. Hátha Lélek szólt hozzá vagy angyal?’” AT 270.4

A bekövetkezett zűrzavarban a szadduceusok mindenáron hatalmukba akarták keríteni az apostolt, hogy megölhessék; míg a farizeusok mindent elkövettek, hogy megvédelmezzék. Végül pedig “...az ezredes attól félve, hogy Pált széttépik, megparancsolta, hogy a csapat menjen le, ragadja ki őt közülük és vigye a várba” (ApCsel 23:7-10). AT 271.1

Később, amidőn Pál e nap szomorú tapasztalatai fölött elmélkedett, egész valóját félelem hatotta át, hogy eljárása nem tetszhetett Istennek. Vajon hibát követett-e el azzal, hogy meglátogatta Jeruzsálemet? Az a vágya, hogy egyetértésben éljen hittestvéreivel, ilyen szerencsetlen következményekhez vezetett? AT 271.2

Az az álláspont, amelyet a zsidók, mint Isten hitvalló népe a hitetlen világgal szemben elfoglalt, az apostolnak nagyfokú lelki gyötrelmet okozott. E pogány tisztek hogyan tekintenek rájuk, akik azt állítják magukról, hogy Jahvét imádják és szent hivatalt töltenek be, s most mégis vak, éktelen gyűlölet uralja őket?! Sőt, még testvéreik elpusztítására is képesek, ha a hitben eltérni merészelnek. Még azt sem szégyenlik, hogy szent, ünnepélyes tanácsülésük veszekedésbe és vad zűrzavarba fulladt. Pál úgy érezte, Isten nevére szégyent hoztak a pogányok előtt. AT 271.3

Most börtönben volt és tudta, hogy ellenségei reménytelen rosszindulatukban igénybe vesznek minden eszközt, hogy halálra adják. Lehetséges, hogy a gyülekezetekért végzett munkája befejezést nyert és most falánk farkasok hatolnak oda be? Pál szívén viselte Krisztus ügyét és mélységes aggodalommal gondolt azokra a veszélyekre, melyeknek az elszórt gyülekezetek áldozatul eshetnek, ha olyan férfiak üldözik, mint akikkel éppen ma állt szemben a tanácsban. Bánatában, csüggedtségében sírt és imádkozott. AT 271.4

Az Úr e sötét órában nem feledkezett meg szolgájáról. Amiképpen megőrizte a templom udvarában a gyilkos tömeggel szemben, és vele volt a nagytanács előtt, vele volt a várban, kinyilatkoztatta magát hűséges tanújának, válaszul az apostol vezetésért mondott komoly imájára: “A következő éjszaka pedig odaállt Pál mellé az Úr, és ezt mondta ‘Bízzál, mert ahogyan bizonyságot tettél az én ügyem mellett Jeruzsálemben, úgy kell Rómában is bizonyságot tenned!’” AT 271.5

Pál már régóta vágyakozott Rómát meglátogatni; nagyon óhajtott ott is bizonyságot tenni Krisztusról, de érezte, hogy szándéka a zsidók ellenségeskedése miatt meghiúsul. Legkevésbé sem gondolt arra, hogy éppen most fogolyként mehet oda. AT 272.1

Miközben az Úr bátorította szolgáját, Pál ellenségei buzgón tervezték elpusztítását. “Amikor megvirradt, a zsidók közül többen összesereglettek, és átokkal kötelezték magukat, hogy nem esznek és nem isznak addig, amíg meg nem ölik Pált. Több mint negyvenen voltak, akik ezt az összeesküvést szőtték.” Ez is olyan böjt volt, mint amilyent az Úr elítélt Ézsaiás szavai által: “...pörölve és veszekedve böjtöltök, sőt bűnösen, ököllel verekedve” (Ézs 58:4). AT 272.2

Az összeesküvők “...elmentek a főpapokhoz és a vénekhez, és így szóltak: ‘Súlyos átokkal köteleztük magunkat, hogy semmi táplálékot sem veszünk magunkhoz, amíg meg nem öljük Pált. Most tehát a nagy tanáccsal együtt javasoljátok az ezredesnek, hogy vezettesse őt hozzátok, mintha alaposabban akarnátok kivizsgálni az ügyét. Mi pedig készen állunk, hogy végezzünk vele, mielőtt ideér.’” AT 272.3

Ahelyett, hogy e kegyetlen cselszövést leállították volna, a papok és a vének mohón beleegyeztek. Pál igazat mondott, amikor Anániást meszelt falhoz hasonlította. AT 272.4

Azonban Isten közbelépett, hogy megmentse szolgája életét. Pál nővérének fia hallotta az orgyilkos cselszövést és “... a várba bejutva elmondta ezt Pálnak. Pál magához kérette az egyik századost, és ezt kérte tőle: ‘Ezt az ifjút vezesd el az ezredeshez, mert jelenteni kíván valamit.’ Az tehát maga mellé vette az ifjút, elvezette az ezredeshez, és ezt mondta: ‘A fogoly Pál hivatott engem, és megkért, hogy ezt az ifjút vezessem hozzád, mert valamit mondani akar neked.’” AT 272.5

Klaudiusz Liziász kedvesen fogadta az ifjút, félrehívta őt és megkérdezte: “Mit akarsz nekem jelenteni?” Az ifjú így felelt: “A zsidók megegyeztek, hogy megkérnek téged: vezettesd le Pált holnap a nagytanács elé, mintha valamit pontosabban akarnának megtudni róla. De te ne engedj nekik, mert közülük több mint negyven férfi leselkedik rá, akik átokkal kötelezték magukat, hogy addig se nem esznek, se nem isznak, amíg meg nem ölik. Már készen is állnak, csak üzenetedet várják. AT 272.6

Az ezredes elbocsátotta az ifjút, és meghagyta neki: ‘Senkinek se szólj arról, hogy ezt jelentetted nekem.’” AT 272.7

Liziász azonnal elrendelte Pál átszállítását az ő hatásköréből Félix helytartóhoz. A zsidó nemzet izgatott, ingerült nép lévén, a zavargás gyakori esemény volt. Pál jeruzsálemi tartózkodása, úgy a városra, mint annak parancsnokára veszedelmes következményekkel járhatott volna. Ezért “... hivatott két századost, és megparancsolta nekik: ‘Éjszaka kilenc órától fogva állítsatok készenlétbe kétszáz katonát, valamint hetven lovast meg kétszáz lándzsást, hogy induljanak Cézáreába. Adjatok melléjük hátas állatokat is, hogy Pált felültetve biztonságban juttassák el Félix helytartóhoz!’” AT 273.1

Nem volt vesztegetni való idő Pál továbbküldésére. “A katonák tehát a kapott parancs értelmében átvették Pált, és elvitték az éjszaka folyamán Antipatriszba.” Onnan a lovasok továbbmentek a fogolylyal Cézáreába, míg a négyszáz katona visszatért Jeruzsálembe. AT 273.2

A különítményért felelős tiszt a foglyot átadta Félixnek, levelet is nyújtott át neki, melyet az ezredes reábízott: AT 273.3

“Klaudiusz Liziász a nagyra becsült helytartónak, Félixnek üdvözletét küldi. Ezt a férfit a zsidók elfogták és meg akarták ölni, de csapatommal megjelenve kiszabadítottam, mivel tudomásomra jutott, hogy romai polgár. Mivel meg akartam tudni, mivel vádolják, a nagytanácsuk elé vezettettem. Megállapítottam, hogy az ő törvényük vitás kérdéseivel kapcsolatban vádolják, de nincs ellene semmiféle halált vagy fogságot érdemlő vád. Mivel pedig jelentették nekem, hogy merénylet készül ez ellen a férfi ellen, azonnal elküldtem hozzád, és vádlóinak is meghagytam, hogy nálad emeljenek szót ellene.” AT 273.4

A levél elolvasása után Félix megkérdezte a fogolytól, melyik tartományból való, és amikor hallotta, hogy Ciliciából szármázik. “így szólt: ‘Akkor foglak kihallgatni, ha vádlóid is megérkeztek.’ És megparancsolta, hogy Heródes palotájában őrizzék.” AT 273.5

Pál esete nem az első volt, hogy Isten szolgája a pogányoknál talált menedéket Jahve hitvalló népének rosszindulata elől. A zsidók Pál elleni dühükkel további gonosztettel súlyosbították azt a sötét sorozatot, mely a nép történetét jellemezte. Tovább keményítették szívüket az igazsággal szemben, és ezzel bizonyossá tették sorsukat. AT 273.6

Csak kevesen értik meg Krisztus szavainak teljes értelmét, amikor a názáreti zsinagógában magát Felkentnek jelentette ki. Feltárta küldetését, hogy vigasztalja, áldja és megmentse a szomorúakat és bűnösöket; és akkor látva, hogy a büszkeség és a hitetlenség befolyásolja hallgatói szívét, emlékeztette őket, hogy Isten a múltban elfordult választott népétől hitetlenségük és lázadásuk miatt, és kinyilatkoztatta magát pogány területeken azoknak, akik nem vetették el a menny világosságát. A sareptai özvegy és a szíriai Naámán a rendelkezésére álló világosság szerint élt, ezért igazabbak voltak Isten választott népénél, mely elfordult tőle és kényelemért, világi méltóságért feláldozta szent alapelveit. AT 273.7

Jézus a názáreti zsidóknak félelmes igazságot mondott, amikor kijelentette, hogy Isten hűséges követe nincs biztonságban a hitehagyó Izráelben. Nem ismerik fel értékét és munkáját nem becsülik. Míg a zsidó vezetők buzgón vallották Isten tiszteletét és Izráel jólétét, mindkettőnek ellenségei voltak. Előírásukkal és példájukkal a népet egyre messzebb vezették az Isten iránti engedelmességtől oda, ahol Ő nem lehetett védelmezőjük a szükség napjaiban. AT 274.1

Az Üdvözítő Názáret férfiaihoz szólt feddő szavai Pál esetében nemcsak a hitetlen zsidókra illettek, hanem hittestvéreire is. Ha a gyülekezet vezetői Pál iránti elkeseredett érzelmeiket teljesen legyőzték volna és Isten különleges elhívottjának fogadták volna el, hogy vigye az evangéliumot a pogányoknak, az Úr megtartotta volna őt számukra. Isten nem rendelte el, hogy Pál működése oly gyorsan bevégződjék; de csodát sem tett a jeruzsálemi gyülekezet vezetői által előidézett körülmények megváltoztatására. AT 274.2

Ugyanez a lelkület ma is ugyanerre az eredményre vezet. Sok áldástól fosztotta meg a gyülekezetet az isteni kegyelem gondoskodásának, értékelésének és felhasználásának mellőzése. Hányszor meghosszabbította volna az Úr néhány hűséges szolgájának tevékenységét, ha munkájukat értékelték volna! De ha a gyülekezet megengedi, hogy a lelkek ellensége megrontsa az értelmet úgy, hogy Krisztus szolgájának szavait és tetteit elferdítsék és félremagyarázzák, ha megengedik maguknak, hogy útjába álljanak és megakadályozzák hasznavehetőségét, akkor az Úr elvonja tőlük a nekik adott áldást. AT 274.3

Sátán állandóan munkálkodik, hogy elcsüggessze és megsemmisítse azokat, akiket Isten választott ki nagy és jó munka végzésére. Noha készek Krisztus ügyének előrehaladásáért még életüket is feláldozni, az őscsaló igyekszik testvéreikben kételyt ébreszteni ellenük, ami, ha tápot nyer, a becsületességükbe vetett bizalmat aláássa és hasznavehetőségüket megbénítja. Sátánnak túl gyakran sikerül saját hittestvéreik által oly szívbeli bánatot okozni nekik, hogy Isten — kegyelmesen közbelépve — üldözött szolgáinak nyugodalmat ad. Miután élettelen keblük fölött összekulcsolják kezüket, amikor a figyelmeztető és bátorító szavak már elnémultak, akkor eszmélnek fel a kemény szívűek, és felismerik, hogy mily áldást vetettek el maguktól. Az Ige hirdetőinek halála megvalósítja azt, amit életükkel nem értek el. AT 274.4