Megszentelt élet

Krisztus szól Jánoshoz

János visszaemlékezett azokra a csodálatos eseményekre, amelyeknek Jézus életében volt tanúja. Gondolatban még egyszer átéli azokat a drága alkalmakat, amelyekben részesülhetett és ez az emlékezés felemeli és boldoggá teszi. Azonban egyszerre feleszmél gondolataiból; világosan hallható hang szól hozzá. Megfordul, hogy lássa honnan ered a hang és íme legnagyobb csodálatára az Urat pillantja meg, akivel együtt járt, akit szeretett és szenvedéseinek tanúja volt. De milyen más volt a Megváltó megjelenése. Többé már nem a “legmegvetettebb és megaláztatottabb.” Megaláztatásának egyetlen jelét sem hordja többé. Szemei olyanok, mint a tűzláng és lábai, mint az izzó érc. Szava oly ünnepélyesen cseng, mint hatalmas vizeknek zúgása. Arca ragyog, mint a déli nap legteljesebb pompájában. Kezében hét csillagot tart, amelyek a gyülekezetek angyalait ábrázolják. Szájából éles kétélű kard jő ki, amely igéjének hatalmát jelzi. ME 58.2

János, aki Urát oly végtelenül szerette, aki hűségesen kitartott mellette minden szenvedésen át és aki az igazsághoz hű maradt, ő sem tudja elszenvedni Krisztus dicsőségének színét, hanem mint halott terül el a földön. Ámde Jézus kinyújtja kezét szolgájára és így szól hozzá: “Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó és az Élő, pedig halott valék és íme élek örökkön-örökké... ” (Jel 1:17). János erőt nyert, hogy elviselhesse megdicsőült Urának jelenlétét. És ekkor fenséges jelenetekben mutatta meg előtte Isten az eljövendő századokkal való tervét. A mennyei hazának dicsőségét szemlélhette. Megláthatta Istennek trónját és a megváltottaknak fehérbe öltözött tömegét. Hallotta a mennyei seregek zenéjét és azok győzelmi énekét, akik a Bárány vére és bizonyságának beszéde által diadalmaskodtak. ME 58.3