Próféták és királyok

58 — A Szabadító eljövetele

Az emberiség történelmét “szorongatás”, “nyomor” és “sötétség” (Ésa 8:22) jellemezte. A hosszú századokon át — attól a naptól kezdve, hogy ősszüleink elvesztették édeni otthonukat, egészen addig, amíg Isten Fia a bűnösök Megváltójaként megjelent — a bukott emberiség reménysége a Szabadító eljövetelében összpontosult, aki feloldja az embert a bűn és a sír fogságából. PK 423.1

E lehetőség első jelzését Ádám és Éva Édenben a kígyóra kimondott ítéletben kapta, amikor az Úr kijelentette előttük Sátánnak: “Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (1 Móz 3:15). PK 423.2

E szavak hallatára reménység ébredt a bűnös pár szívében, mert a Sátán hatalmának megtörését jelző próféciában felismerték a bűn okozta romlástól való szabadulás ígéretét. Bár ellenségük hatalmától szenvedniük kell, mert csábító hatása alá kerülve a Jahve világos parancsaival szembeni engedetlenséget választották, de nem kell kétségbeesniük. Isten Fia felajánlotta, hogy saját vérével engesztelést szerez törvényszegésükért. Próbaidőt kapnak, amely alatt Krisztus szabadító hatalmába vetett hitük nyomán újra Isten gyermekei lehetnek. PK 423.3

Sátán “e világ istené”-vé lett azáltal, hogy sikerült az embert az engedelmesség útjáról letérítenie. Az uralom, amely azelőtt Ádámé volt, a bitorló kezébe került. Isten Fia azonban felajánlotta, hogy eljön erre a földre, megfizeti a bűn büntetését, és ezzel nemcsak megváltja az embert, hanem eljátszott uralmát is visszaszerzi. Erről a helyreállításról prófétáit Mikeás, amikor így szólt: “Te nyájnak tornya, Sion leányának vára! Eljő tehozzád és elérkezik az előbbi hatalom” (Mik 4:8). Pál apostol “Isten tulajdon népének megváltása”-ként (Ef 1:14) utal erre. A zsoltáríró az ember eredeti örökségének ugyanerre a végső helyreállítására gondolt, amikor kinyilatkoztatta: “Az igazak öröklik a földet, és mindvégig rajta lakoznak” (Zsolt 37:29). PK 423.4

Soha nem aludt ki az emberek szívéből az a reménység, hogy Isten Fiának mint Megváltónak és Királynak adventje megváltást hoz. Kezdettől fogva voltak olyanok, akik a jelen árnyain túl hitükkel látták a jövő valóságait. Ádám, Séth, Énok, Mathusélah, Noé, Sém, Ábrahám, Izsák és Jákób, valamint más nagyszerű emberek által az Úr megőrizte az akaratát hirdető drága kinyilatkoztatásokat. Isten így ismertette törvénye kívánalmait és a szeretett Fia engesztelő áldozatából fakadó megváltást Izráel fiaival, a választott néppel, akik által kapta a világ a megígért Messiást. Izráel reménysége az Ábrahám elhívásakor tett ígéretben fogalmazódott meg. Majd leszármazottainak újra és újra elhangzott: “Megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei” (1 Móz 12:3). Amikor Ábrahám előtt feltárult, hogy Isten meg akarja váltani az embert, az Igazság Napja bevilágított lelkébe, és a sötétség szertefoszlott. Végül pedig maga a Megváltó, amikor itt járt az emberek között és beszélt velük, bizonyságot tett a zsidóknak a pátriárkák boldog reménységéről, az eljövendő Üvözítő általi szabadulásról. “Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat — mondta Krisztus -, látta is, és örült” (Jn8:56). PK 424.1

Ugyanez a boldog reménység csillant meg abban az áldásban, amit Jákób, a haldokló pátriárka mondott fiára, Júdára: PK 424.2

“Júda! téged magasztalnak atyádfiai,
Kezed ellenségeidnek nyakán lesz
S meghajolnak előtted atyáidnak fiai...
Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot,
Sem a vezéri pálca térdei közül;
Míg eljő Siló, És a népek néki engednek”
(1 Móz 49:8-10).

PK 424.3

Az ígéret földje határán — Bálám próféciájában — ismét elhangzott a világ Megváltója eljöveteléről szóló jövendölés:

PK 424.4

“Látom őt, de nem most; nézem őt, de
nem közel.
Csillag származik Jákobból, és királyi
pálca támad Izráelből;
És általveri Moábnak oldalait, és össze-
töri Séthnek minden fiait” (4 Móz 24:17). PK 424.5

Mózes útján Isten állandóan emlékeztette Izráelt arra, hogy el fogja küldeni Fiát az elbukott emberiség Megváltójaként. Mózes egy alkalommal — nem sokkal halála előtt — kijelentette: “Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened te közüled, a te atyádfiai közül, olyat mint én: azt hallgassátok!” Mózes világos tanítást kapott Izráel számára az eljövendő Messiás munkájáról: “Prófétát támasztok nékik az ő atyjokfiai közül, olyat, mint te — mondta szolgájának Jahve -, és az én igéimet adom annak szájába, és megmond nékik mindent, amit parancsolok néki” (5 Móz 18:15-18). A pátriárkális korban az istentiszteletekhez kapcsolódó áldozatok állandóan emlékeztették a népet az eljövendő Megváltóra. Ez állt a szentélyszolgálat minden szertartására is Izráel egész történelmében. A szentsátor és a helyét később elfoglaló templom szolgálatai előképekben és jelképekben mindennap tanították a népet azokra a nagy igazságokra, amelyek Krisztusnak mint Megváltónak, Főpapnak és Királynak adventjéhez fűződnek. Egyszer egy évben pedig figyelmüket a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelem záró jeleneteire irányították, amikor a világegyetem végleg megtisztul a bűntől és bűnösöktől. A mózesi szertartásrend áldozatai állandóan a jobb szolgálatra, a mennyeire mutattak. A földi szentély, amelyben ajándékokat adtak és áldozatokat mutattak be, “példázat a jelenkori időre”. Két szent helye “a mennyei dolgoknak ábrázolata” volt, mert Krisztus, a mi Főpapunk ma “a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített” (Zsid 9:9. 23; 8:2). PK 425.1

Attól a naptól fogva, hogy az Úr kijelentette a kígyónak az Édenben, hogy “ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között és az ő magva között” (1 Móz 3:15), Sátán tudta, hogy soha nem lesz e föld lakóinak korlátlan ura. Amikor Ádám és fiai kezdték bemutatni a ceremóniális áldozatokat, amelyeket Isten az eljövendő Megváltó jelképezésére rendelt el, Sátán a föld és menny közötti szoros kapcsolat szimbólumát ismerte fel bennük. A hosszú századok alatt állandóan arra törekedett, hogy ezt a bensőséges kapcsolatot megbontsa. Fáradhatatlanul igyekezett hamis színben feltüntetni Istent és félremagyarázni a Megváltóra mutató szertartásokat. Az emberi család tagjainak nagy többségénél sikert ért el. PK 425.2

Miközben Isten meg akarta tanítani az embert arra, hogy az Ő szeretetéből fakad az az Ajándék, aki megbékíti őket Vele, az emberiség ősellensége igyekezett úgy bemutatni Istent, mint aki gyönyörködik pusztulásukban. Így azokat az áldozatokat és rendtartásokat, amelyekkel a menny Isten szeretetét akarta kinyilatkoztatni, olyan ajándékoknak és jó cselededeteknek tüntette fel, amelyek által a bűnös hiába reméli a megsértett Isten haragját kiengesztelni. Eközben Sátán igyekezett az ember bűnös szenvedélyeit felkelteni és erősíteni, hogy ismételt törvényszegéseik miatt tömegek kerüljenek egyre távolabb Istentől, kilátástalanul megkötözve a bűn bilincseivel. PK 425.3

Amikor Isten a héber prófétákat Igéje megírására ihlette, Sátán gondosan tanulmányozta a Messiásról szóló kinyilatkoztatásokat. Figyelmesen nyomon követte azokat a szavakat, amelyek félreérthetetlen világossággal felvázolták Krisztusnak mint szenvedő áldozatnak és győztes királynak munkáját az emberek között. Az ótestamentumi szent iratok pergamen tekercseiben azt olvasta, hogy “mint bárány ... mészárszékre vitetik” az, Akinek meg kell jelennie, és “rút, nem emberi ... ábrázatja, és alakja sem ember fiaié” (Ésa 53:7; 52:14). Az emberiség megígért Megváltója “utált és az emberektől elhagyott” lesz, “fájdalmak férfia, és betegségek ismerője ... verettetik és kínoztatik Istentől!” De nagy hatalmát is gyakorolja, hogy “legyen bírája a nép szegényeinek”. Megmenti “a szűkölködőnek fiá”-t, és összetöri “az erőszakoskodót” (Ésa 53:3-4; Zsolt 72:4). E próféciák láttán Sátánt félelem és rettegés fogta el, de nem mondott le arról a szándékáról, hogy meghiúsítja azt az irgalmas intézkedést, amit Jahve tett az elveszett emberiség megváltására. Elhatározta, hogy elvakítja az embereket, amennyire csak lehet, hogy ne értsék meg, mit jelentenek igazán a messiási próféciák. Így akarta előre biztosítani, hogy Krisztust első adventjekor megtagadják. PK 426.1

Közvetlenül az özönvíz előtti századokban Sátánnak sikerült világméretű lázadást szítani Isten ellen. De még az özönvíz tanulságai sem maradtak sokáig az emberek emlékezetében. Sátán ravasz behízelgéssel, lépésről lépésre újra vakmerő lázadásra vette rá az embert. Megint úgy tűnt, hogy győzni fog. De nem hiúsíthatta meg azt, amit Isten akart tenni a bukott emberért. A hivő Ábrahám leszármazottainak, aki viszont Sém nemzetségéből származott, meg kellett őrizniük Jahve áldott elgondolásainak ismeretét az eljövendő nemzedékek áldására. Időről időre Istentől kiválasztott hírnökök támadtak — az igazság hírnökei hogy felhívják az emberek figyelmét az áldozati szertartások céljára, különösen Jahve ígéretére, amelyet Annak adventjére vonatkozóan tett, Akire az áldozati rendszer minden előírása mutatott. Így akarta Isten megőrizni a világot az egyetemes hitehagyástól. PK 426.2

Isten a legerősebb ellenszegülések közepette vitte véghez szándékát. Az igazság és jogosság ellensége minden lehető módon igyekezett Ábrahám leszármazottaival megtisztelő és szent hivatásukat elfeledtetni és a bálványimádás kultuszát elfogadtatni. Sokszor már majdnem sikerült ezt elérnie. Krisztus első adventje előtt századokon át sötétség borította a földet és éjszaka a népeket. Sátán rávetette ördögi árnyát az emberek ösvényére, hogy ne ismerjék meg Istent, és ne szerezzenek tudomást az eljövendő világról. Tömegek vesztegeltek a halál árnyékának völgyében. Csak úgy volt kilátás e sötétség eloszlására, ha Isten kinyilatkoztatja önmagát. PK 427.1

Dávid, Isten felkentje, prófétai látásban előre látta, hogy Krisztus eljövetele olyan lesz, “mint a reggeli világosság, mikor a nap feljő, mint a felhőtlen reggel” (2 Sám 23:4). Hóseás pedig így tett bizonyságot: “Az ő kijövetele bizonyos, mint a hajnal” (Hós 6:3). A nappali világosság csendesen és szelíden terül el a földön; eloszlatja a sötétség árnyát, és életre kelti a földet. Ugyanígy támad fel az Igazság Napja, “és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt” (Mal 4:2). “A halál árnyékának földében” lakó tömegek “nagy világosságot” látnak (Ésa 9:2). PK 427.2

Ésaiás próféta elragadtatott örömmel nézte ezt a dicsőséges szabadulást, és így kiáltott: PK 427.3

“Egy gyermek születik nékünk,
Fiú adatik nékünk,
És az uralom az ő vállán lészen;
És hívják nevét:
Csodálatosnak, Tanácsosnak, Erős Istennek,
Örökkévalóság Atyjának, Békesség Fejedelmének!
Uralma növekedésének és békéjének
nem lesz vége
A Dávid trónján
És királysága felett,
Hogy fölemelje és megerősítse azt Jogosság és igazság által
Mostantól mindörökké.
A seregek Urának buzgó szerelme mívelendi ezt!” (Ésa 9:6-7.) PK 427.4

Izráel történelme későbbi századaiban — az első advent előtti időben — általában megértették, hogy ez a prófécia a Messiás eljövetelére utal: ,,Kevés az, hogy nékem szolgám légy, a Jákob nemzetségeinek megépítésére és Izráel megszabadultjainak visszahozására: sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!” “Megjelenik az Úr dicsősége — jövendölte meg a próféta és minden test látni fogja azt” (Ésa 49:6; 40:5). Erről a világosságról tett Keresztelő János később olyan bátran bizonyságot, amikor ezt hirdette: “Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját, amint megmondotta Ésaiás próféta” (Jn 1:23). PK 428.1

Krisztusnak szólt ez a profetikus ígéret: “Így szól az Úr, Izráel megváltója, Szentje, a megvetett lelkűhöz, a nép undorához ... így szól az Úr: ... megtartlak és nép szövetségévé teszlek, hogy megépítsd a földet, és kioszd az elpusztult örökségeket; így szólván a foglyoknak: Jöjjetek ki! és azoknak, akik sötétségben ülnek: Lépjetek elő! ... nem éheznek, nem szomjúhoznak, nem bántja őket délibáb és a nap; mert aki rajtok könyörült, vezeti őket, és őket vizek forrásaihoz viszi” (Ésa 49:7-10). PK 428.2

A zsidó nemzet hűségesei, a szent törzs leszármazottai, akik megőrizték Isten ismeretét, ezeknek és hasonló igeszakaszoknak idézgetésével erősítették hitüket. Túláradó örömmel olvasták, hogyan fog az Úr felkenni valakit, hogy “a szegényeknek örömöt” mondjon, bekösse “a megtört szívűeket”, “a foglyoknak szabadulást” hirdessen, és kinyilatkoztassa az “Úr jókedvének esztendejét” (Ésa 61:1. 2). De szívük szomorúsággal telt meg, amikor azokra a szenvedésekre gondoltak, amelyeket a mennyei cél betöltése érdekében el kell viselnie. Lelkük mély alázatával betűzték ki a profetikus tekercsben feljegyzett szavakat: PK 428.3

“Ki hitt a mi tanításunknak,
És az Úr karja kinek jelentetett meg?
Felnőtt, mint egy veszőszál előtte,
És mint gyökér a száraz földből, Nem volt néki alakja és ékessége,
És néztünk reá,
De nem vala ábrázatja kívánatos!
Utált és az emberektől elhagyott volt,
Fájdalmak férfia és betegség ismerője!
Mint aki elől orczánkat elrejtjük,
Utált volt és nem gondoltunk vele.

Pedig betegségeinket ő viselte,
És fájdalmainkat hordozá,
És mi azt hittük, hogy ostoroztatik,
Verettetik és kínoztatik Istentől!

És ő megsebesíttetett bűneinkért,
Megrontatott a mi vétkeinkért,
Békességünknek büntetése rajta van,
És az ő sebeivel gyógyulánk meg.

Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk,
Ki-ki az ő útjára tértünk:
De az Úr mindnyájunk vétkét
Őreá veté.

Kínoztatott, pedig alázatos volt,
És száját nem nyitotta meg,
Mint bárány, mely mészárszékre vitetik,
És mint juh, mely megnémul az őt nyírok előtt;
És száját nem nyitotta meg!

A fogságból és ítéletből ragadtatott el,
És kortársainál ki gondolt arra,
Hogy kivágatott az élők földéből,
Hogy népem bűneiért lőn rajta vereség?! És a gonoszok közt adtak sírt néki,
És a gazdagok mellé jutott kínos halál után:
Pedig nem cselekedett hamisságot,
És álnokság sem találtatott szájában” (Ésa 53:1-9). PK 428.4

Zakariással Jahve elmondatta a szenvedő Megváltóról: “Fegyver, serkenj fel az én pásztorom ellen, aki nékem társam!” (Zak 13: 7.) Isten igazságszolgáltatása értelmében Krisztusnak a bűnös ember helyetteseként és kezeseként kellett szenvednie. Meg kellett értenie, hogy mit jelent az igazságszolgáltatás. Tudnia kellett, mit jelent a bűnösnek, ha Isten előtt közbenjáró nélkül áll. PK 430.1

A Megváltó megjövendöltette önmagáról a zsoltáríróval: PK 430.2

“A gyalázat megtörte szívemet,
És beteggé lettem;
Várok vala részvétre,
De hiába;
Vigasztalókra,
De nem találék.
Sőt ételembe mérget adnak vala;
És szomjúságomba ecettel itatnak vala engem” (Zsolt 69:21-22). PK 430.3

Arról a bánásmódról, amelyben részesülni fog, ezt prófétálta: “Ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek” (Zsolt 22:17-19). PK 430.4

A “Megígért” keserves szenvedésének és kegyetlen halálának e pontos leírásai bármennyire szomorúak is, de ígérettel teljesek, mert Jahve kinyilatkoztatta Róla — Akit az Úr akart “megrontani” betegséggel -, hogy “önlelkét áldozatul adja” a bűnért: PK 430.5

“Magot lát, és napjait meghosszabbítja,
És az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz.
Mert lelke szenvedése folytán látni fog és megelégszik,

Ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít,
És vétkeiket ő viseli.
Azért részt osztok néki a nagyokkal,
És zsákmányt a hatalmasokkal oszt,
Mivelhogy életét halálra adta,
És a bűnösök közé számiáltatott;
Pedig ő sokak bűnét hordozá,
És a bűnösökért imádkozott!” (Ésa 53:10. 12.) PK 431.1

A bűnösök iránti szeretete indította Krisztust a megváltás árának megfizetésére. “Látá, hogy nincsen senki, és álmélkodott, hogy nincsen közbenjáró”; senki más nem válthatta ki az embert az ellenség hatalmából. “Ezért karja segít néki, és igazsága gyámolítja őt.” (Ésa 59:16.) PK 431.2

“Ímé az én szolgám, akit gyámolítok,
Az én választottam, akit szívem kedvel,
Lelkemet adtam ő belé, Törvényt beszél a népeknek” (Ésa 42:1). PK 431.3

A maga személyét soha nem helyezte előtérbe. Az a hódolat, amellyel a világ rangnak, gazdagságnak és képességnek adózik, idegen volt Isten Fia előtt. A Messiás semmilyen emberi eszközt nem vett igénybe, hogy hűséget vegyen vagy hódolatot ébresszen. Énjének tökéletes megtagadását ezek a szavak vetítették előre: PK 431.4

“Nem kiált,
És nem lármáz,
És nem hallatja szavát az utcán.
Megrepedt nádat nem tör el,
A pislogó gyertyabelet nem oltja ki” (Esa 42:2-3). PK 431.5

A Megváltó egészen másként viselkedett az emberek között, mint korának tanítói. Soha nem hangoskodott, nem vitatkozott, nem imádkozott tüntetően, és nem tett semmit azért, hogy dicsőítsék. A Messiás Istenben rejtőzött el. Isten pedig megmutatkozott Fiának jellemében. Isten ismerete nélkül az emberiség örökre elveszne. Mennyei segítség nélkül az emberek egyre mélyebbre süllyednek. Életet és erőt kell kapniuk a világ Alkotójától. Az ember hiányait nem lehet másképpen kielégíteni. PK 432.1

A továbbiakban ez a prófécia hangzott el a Messiásról: “Nem pislog és meg nem reped, míg a földön törvényt tanít, és a szigetek várnak tanítására.” Isten Fia “a törvényt naggyá teszi és dicsőségessé” (Ésa 42:4. 21). Nem csökkentette fontosságát és követelményeit. Inkább magasra emelte, és megszabadította a mennyei elveket azoktól a terhektől, amelyeket emberek helyeztek rá. Ezek a terhek sok embert elcsüggesztettek, amikor igyekeztek Istennek tetszően szolgálni. PK 432.2

Jahve kijelentette a Megváltó küldetéséről: “Én, az Úr hívtalak el igazságban, és fogom kezedet, és megőrizlek és népnek szövetségévé teszlek, pogányoknak világosságává. Hogy megnyisd a vakoknak szemeit, hogy a foglyot a tömlöczből kihozzad, és a fogházból a sötétben ülőket. Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom, sem dicséretemet a bálványoknak. A régiek ímé beteltek, és most újakat hirdetek, mielőtt meglennének tudatom veletek” (Ésa 42:6-9). PK 432.3

Izráel Istene a megígért Mag által szabadulást hozott Sionnak. “Származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s gyökereiből egy virágszál nevelkedik.” “Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek, ki vajat és mézet eszik, míg megtanulja a gonoszt megvetni, és a jót választani” (Ésa 11 :1; 7:14-15). PK 432.4

“Akin az Úrnak lelke megnyugoszik: bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. És gyönyörködik az Úrnak félelmében és nem szemeinek látása szerint ítél, és nem füleinek hallása szerint bíráskodik: igazságban ítéli a gyöngéket, és tökéletességben bíráskodik a töld szegényei felett; megveri a földet szájának vesszejével, és ajkai lehével megöli a hitetlent. Derekának övedzője az igazság lészen, és veséinek övedzője a hűség.” “És lesz ama napon, hogy Isai gyökeréhez, aki a népek zászlója lészen, eljőnek a pogányok, és az ő nyugodalma dicsőség lészen” (Ésa 11:2-5. 10). PK 432.5

“Ímé, egy férfiú, a neve Csemete ... ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és nagy lesz az ő dicsősége, és ülni és uralkodni fog az ő székében, és pap is lesz az ő székében” (Zak 6:12-13). PK 432.6

Forrás fakad ,,a bűn és tisztátalanság ellen” (Zak 13:1), és az emberek fiai meghallják az áldott meghívást: PK 433.1

“Oh mindnyájan, akik szomjúhoztok, jertek e vizekre,
Ti is, kiknek nincs pénzetek, jertek, vegyetek
és egyetek,
Jertek, vegyetek pénz nélkül és ingyen,
Bort és tejet.

Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér,
És gyűjtött kincseteket azért, ami meg nem
elégíthet?
Hallgassatok, hallgassatok reám, hogy jót egyetek,
És gyönyörködjék lelketek kövérségben.

Hajtsátok ide füleiteket és jertek hozzám;
Hallgassatok, hogy éljen lelketek,
És szerzek veletek örök szövetséget,
Dávid iránt való változhatatlan kegyelmességem
szerint” (Ésa 55:1-3). PK 433.2

Izráel ezt az ígéretet kapta: ,,Ímé, bizonyságul adtam őt a népeknek, fejedelmül és parancsolóul népeknek. Ímé, nem ismert népet hívsz elő, és a nép, amely téged nem ismert, hozzád siet az Úrért, Istenedért és Izráel Szentjéért, hogy téged megdicsőített” (Ésa 55:4-5). PK 433.3

“Elhoztam igazságomat, nincs messze, és az én szabadításom nem késik, Sionban lesz szabadításom, és Izráelen dicsőségem” (Ésa 46:13). PK 433.4

A Messiás földi szolgálata alatt szóban és cselekedetben kinyilatkoztatta az emberiségnek az Atya Isten dicsőségét. Minden cselekedete, minden szava, minden csodatette Isten végtelen szeretetét mutatta be az elbukott emberiségnek. PK 433.5

“Magas hegyre menj fel,
Örömmondó Sion!
Emeld föl szódat magasan,
Örömmondó Jeruzsálem!
Emeld föl, ne félj!
Mondjad Júda városinak: Imhol Istenetek!

Ímé, az Úr Isten jő hatalommal,
És karja uralkodik! Ímé, jutalma vele jő,
És megfizetése Ő előtte.
Mint pásztor, nyáját úgy legelteti,
Karjára gyűjti a bárányokat
És ölében hordozza,
A szoptatósokat szelíden vezeti” (Ésa 40:9-11).

PK 434.1

“És meghallják ama napon a siketek az írás beszédeit,
És a homályból és sötétből a vakoknak szemei látni
fognak.
És nagy örömük lesz a szenvedőknek az Úrban,
És a szegény emberek vigadnak Izráel Szentjében.”

“És megismerik a tévelygő lelkűek az értelmet,
És akik zúgolódnak, tanulságot tanulnak” (Ésa 29:18-19. 24). PK 434.2

Tehát Isten a pátriárkák és próféták által, valamint előképekben és szimbólumokban szólt a világnak a bűntől Szabadító jöveteléről. Az ihletett próféciák egész sora jelezte Annak adventjét, “akit minden népek óhajtanak” (Agg 2:7). Még születésének helyét és megjelenésének idejét is pontosan meghatározták. PK 434.3

Dávid Fiának Dávid városában kellett születnie. Betlehemből “származik ... aki uralkodó az Izráelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van” (Mik 5:2.) — mondta a próféta. PK 434.4

“És te Bethlehem, Júdának földje,
Semmiképpen sem vagy legkisebb Júda fejedelmi városai között:
Mert belőled származik a fejedelem,
Aki legeltetni fogja az én népemet, az Izráelt” (Mt 2:6). PK 435.1

Az első adventnek és a Megváltó szolgálata körül sűrűsödő események közül néhány nagyon fontosnak az idejét közölte Gábriel angyal Dániellel. “Hetven hét szabatott a te népedre — mondta az angyal — és szent városodra, hogy vége szakadjon a gonoszságnak és bepecsételtessék a bűn, és hogy eltöröltessék a hamisság és elhozassék az örök igazság, és bepecsételtessék a látomás és a próféták, és felkenettessék a Szentek szentje” (Dán 9:24). A próféciában egy nap egy évet jelent (lásd 4 Móz 14:34; Ez 4:6). A hetven hét, illetve négyszázkileneven nap négyszázkilencven évet jelképez. Ennek az időszaknak kiindulópontja adott “Tudd meg azért és vedd eszedbe: a Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől a Messiás fejedelemig hét hét és hatvankét hét van” (Dán 9:25.) — összesen hatvankilenc hét, vagyis négyszáznyolcvanhárom év. A rendelet, amellyel Artaxerxes Longimanus (lásd Ezsd 6:14; 7:1. 9.) a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére kiadott rendeleteket kiegészítette, i. e. 457 őszén lépett hatályba. Innen kiindulva a négyszáznyolcvanhárom év i. sz. 27 őszéig nyúlik. A prófécia szerint ez az időszak a Messiásig, a Felkentig tart. Jézus i. sz. 27-ben — keresztségekor — megkapta a Szentlélek kenetét, és nemsokára ezután megkezdte szolgálatát. Ekkor kinyilatkoztatta, hogy “bétölt az idő” (Mk 1:15). PK 435.2

Az angyal ezt is mondta: “Egy héten (hét éven) át sokakkal megerősíti a szövetséget”. A Megváltó szolgálata megkezdése után hét évig az evangéliumot különösen a zsidóknak kellett prédikálni. Három és fél évig Krisztus maga prédikálta, majd azután az apostolok. “A hét felén véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak” (Dán 9:27). I. sz. 31 tavaszán Krisztus, az igazi Áldozat, feláldozta önmagát a Golgotán. Ekkor a templomban kettéhasadt a kárpit, jelezve, hogy az áldozati szolgálat szentsége és jelentősége megszűnt. Elérkezett a földi áldozat lezárulásának ideje. PK 435.3

Az egy hét — hét év — i. sz. 34-ben ért véget. Ekkor — István megkövezésével — a zsidók végleg elvetették az evangéliumot. Ez a tettük volt döntésük pecsétje. A tanítványok, akiket az üldözés szétszórt, “széjjeljártak, hirdetve az igét” (Acs 8:4). Nem sokkal ezután Saul, az üldöző, megtért, és Pállá, a pogányok apostolává lett. PK 435.4

A Megváltó adventjéről szóló sok prófécia a zsidókat állandó várakozásban tartotta. Sokan szívükben hittel haltak meg, mivel az ígéretek nem valósultak meg életükben. Látva beteljesülésüket a távoli jövőben, hitték és vallották, hogy idegenek és vándorok a földön. Az Énok korától kezdve a pátriárkák és próféták által elismételt ígéretek életben tartották a Megváltó megjelenésének reménységét. PK 436.1

Isten nem mindjárt nyilatkoztatta ki az első advent pontos idejét. Amikor Dániel próféciája ezt ismertette, akkor sem mindenki értelmezte helyesen ezt a kinyilatkoztatást. PK 436.2

Egyik század múlt a másik után. Végül elhallgattak a próféták. Az elnyomó keze súlyosan nehezedett Izráelre. Amint a zsidók elfordultak Istentől, hitük megfakult, és reménységük szinte már alig világította meg a jövőt. Sokan nem értették meg a próféták szavát, és azok, akiknek továbbra is erősen kellett volna hinniük, már-már így kiáltottak: “A napok csak haladnak, ám semmivé lesz minden látás” (Ez 12:22). A mennyei tanács azonban meghatározta Krisztus eljövetelének óráját, és amikor “eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát... hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot” (Gal 4:4-5). PK 436.3

Az emberiséget emberi nyelven kell tanítani. A szövetség Követének beszélnie kell. Hangját hallani kell templomában. Neki, az igazság alkotójának külön kell választania az igazságot az emberi kijelentések polyvájától, amely hatástalanította az igazságot. Isten kormányzatának alapelveit és a megváltás tervét világosan kell meghatározni. Az Ótestamentum tanításait a maguk teljességében az emberek elé kell tárni. PK 436.4

Amikor a Megváltó végül megjelent — “emberekhez hasonlóvá lévén” (Fil 2:7) -, és elkezdte szolgálatát, a kegyelem munkáját, Sátán csak sarkát mardoshatta; míg Krisztus minden megalázkodása és szenvedése az ellenség fejének megsebzését jelentette. A bűnokozta gyötrelem átjárta a Bűntelen szívét, és miközben Krisztus elviselte a bűnösök ellenkezését, megfizette a bűnös ember adósságát és széttörte bilincseit. Minden gyötrelme, minden bántás, ami érte, az emberiség szabadulásához vezetett. PK 436.5

Ha Sátán el tudott volna Krisztussal egyetlen bűnt is követtetni, ha rá tudta volna egyetlen olyan tettre vagy akár csak gondolatra venni, amellyel foltot ejt tökéletes tisztaságán, akkor a sötétség fejedelme győzött volna az ember Kezesén, és megszerezte volna magának az egész emberiséget. Sátán meg tudta Krisztust gyötörni, de nem tudta beszennyezni. Tudott fájdalmat okozni neki, de nem tudta megfertőzni. A hosszú küzdelem és megpróbáltatás színterévé tette életét, de minden egyes támadásával egyre jobban csökkent hatalma az emberiségen. PK 436.6

A megkísértés pusztájában, a Gecsemáné kertben és a kereszten Megváltónk küzdött a sötétség fejedelmével. Sebei az emberiség javára aratott győzelmének jeleivé lettek. Amikor Krisztus a gonosz lelkek örvendezése és a gonosz emberek gyalázkodása közepette haláltusában függött a kereszten, Sátán csakugyan mardosta a sarkát. De pontosan ez a cselekmény zúzta szét a kígyó fejét. Krisztus megsemmisítette halála által “azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt” (Zsid 2:14). Ez a tette döntötte el az őslázadó sorsát, és örökre biztosította a megváltás tervét. Halálával Krisztus diadalmaskodott az ördög hatalmán, feltámadásával pedig kitárta a sír kapuját minden követője előtt. Utolsó nagy küzdelmében ennek a próféciának teljesedését látjuk: “Az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (1 Móz 3:15). PK 437.1

“Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk őt látni, amint van” (1 Jn 3:2). Megváltónk utat nyitott; a legbűnösebb, a legnyomorultabb, a leglesújtottabb és legmegvetettebb is az Atya közelébe juthat. PK 437.2

“Uram, te vagy Istenem,
Magasztallak,
Dicsérem nevedet!
Mivel csodát cselekvél,
Örök tanácsaid hűség és igazság” (Ésa 25:1). PK 437.3