Próféták és királyok

25 — Ésaiás elhívása

Uzziás² hosszú uralkodása alatt nagyobb jólét volt Júda és Benjamin földjén, mint bárki más alatt, aki a közel két évszázaddal előbb meghalt Salamon óta ült a trónon. Uzziás hosszú éveken át megfontoltan uralkodott. A menny megáldotta seregeit. Visszaszerezték a korábban elvesztett területeket. Városok épültek újjá; védelmi erejük növekedett, és az ország helyzete a környező népek között nagyon megszilárdult. A kereskedelem megélénkült, és az ország gazdagsága Jeruzsálembe áradt. Uzziás híre “messzire elterjedt; mert csodálatosan megsegítteték, miglen megerősödék” (2 Krón 26:15). PK 191.1

E külső jóléthez azonban nem társult ugyanolyan mértékben a lelki képességek megújulása. A templomban ugyanúgy folytak az istentiszteletek, mint a korábbi években. Tömegek gyűltek össze, hogy imádják az élő Istent. De az alázatosság és őszinteség helyét fokozatosan elfoglalta a hivalkodás és formaság. Uzziásról ezt olvassuk: “Mikor... ilyen módon megerősödött volna, felfuvalkodék, hogy megfertőztetné magát és vétkezék az Úr ellen, az ő Istene ellen” (2 Krón 26:16). PK 191.2

Uzziás végzetes bűne az elbizakodottság volt. A király áthágta Jahvénak azt a világos parancsát, hogy csak Áron leszármazottai teljesíthetnek papi szolgálatot. Belépett a szentélybe, ,,hogy a füstölő oltáron füstölne”. Azariás főpap és társai tiltakoztak. Igyekeztek rábírni arra, hogy hagyjon fel szándékával. “Igen vétkeztél — hangsúlyozták — és dicsőségedre nem leend” (2 Krón 26:16. 18). PK 191.3

Uzziás megtelt haraggal, amiért őt, a királyt megrótták. De nem gyalázhatta meg a szentélyt a vezető tisztségviselők közös tiltakozása ellenére. Míg ott állt bőszülten lázadva, Isten büntetése sújtotta. Bélpoklosság jelent meg homlokán. Rémülten menekült el, és többé nem lépett be a templom udvaraiba. Uzziás bélpoklos maradt néhány év múlva bekövetkező haláláig. Példája elevenen szemléltette, hogy mit jelent eltérni az PK 191.4

PK 191.5

Úr világos kijelentésétől. Sem magas tisztsége, sem hosszú szolgálatban eltelt élete nem szolgált mentségül az elbizakodottság bűnére, amellyel megrontotta uralkodásának utolsó éveit, és magára hozta a menny ítéletét. PK 192.1

Isten nem személyválogató. “Amely ember felemelt kézzel cselekszik, akár bennszülött, akár jövevény, az Urat illeti az szidalommal, vágassék ki azért az az ő népe közül” (4 Móz 15:30). PK 192.2

Úgy látszik, hogy az Uzziást sújtó büntetés fékező hatással volt fiára. Jótám atyja uralkodásának utolsó éveiben súlyos felelősséget hordozott, és amikor Uzziás meghalt, követte a trónon. Jótámról ezt olvassuk: “Kedves dolgot cselekedék az Úr szemei előtt, mind aszerint, amint az ő atyja, Uzzia cselekedett; csak a magaslatokat nem rontották le; még ott áldozott és tömjénezett a nép a magaslatokon” (2 Kir 15:34-35). Uzziás uralkodása végéhez közeledett. Jótám hordozta már az államirányítás számos terhét, amikor a királyi családból származó ifjú Ésaiást Isten elhívta prófétának. Az a kor, amelyben Ésaiás szolgált, különlegesen vészterhes volt Isten népe számára. A prófétának látnia kellett, hogy Izráel és Szíria egyesített csapatai elözönlik Júdát. Látnia kellett, hogy az asszír seregek a birodalom főbb városai előtt táboroznak. Megérte Samária elestét és Izráel tíz törzsének szétszóródását a népek között. Júdára újra és újra rátörtek az asszír csapatok. Jeruzsálemet is megostromolták, és ha Isten csodálatosan közbe nem lép, a város elesik. A déli királyság békéjét súlyos veszedelmek fenyegették. Isten visszavonta védelmét, és az asszír haderők már-már elárasztották Júda országát. PK 192.3

A kívülről jövő veszélyek azonban nem voltak olyan súlyosak — jóllehet úgy tűnt, hogy elsöprik Izráelt -, mint azok, amelyek belülről támadtak. Isten népének romlottsága nyugtalanította és szomorította el leginkább az Úr szolgáját. Azoknak a hitehagyása és makacssága, akiknek fényhordozóknak kellett volna lenniük a népek között, kihívta Isten büntető ítéletét. Sok olyan bűn, amely siettette az északi királyság pusztulását, és amelyeket Hóseás és Ámós nemrég félreérthetetlen szavakkal leleplezett, rohamosan bomlasztották Júda országát is. PK 192.4

A nép szociális helyzete különösen csüggcsztő volt. Nyereségvágyból emberek egyre-másra házakat és szántóföldeket szereztek maguknak (Ésa 5:8). Az igazságszolgáltatást kiforgatták. Nem sajnálták a szegényeket. Ezekről a bűnökről mondta Isten: “Szegénytől rablott marha van házaitokban.” “Népemet összezúztátok, és a szegények orcáját összetöritek ‘ (Ésa 3:15-16). Még a bíráknál is — akiknek kötelességük volt az elhagyottakat védeni — süket fülekre talált a szegények és szűkölködők, az özvegyek és árvák kiáltása. (Lásd: Ésa 10:1-2.) PK 192.5

Az elnyomással és jóléttel együtt járt a kérkedés és hivalkodás szeretete (lásd: Ésa 2:11-12; 3:16; 18-23), a durva részegeskedés és a tivornyázó kedv. (Lásd: Ésa 5:22; 11-12.) Ésaiás korában a bálványimádás már senkit nem lepett meg. (Lásd: Ésa 2:8-9.) A rossz szokások annyira elterjedtek a társadalom minden rétegében, hogy az a kevés ember, aki hű maradt Istenhez, sokszor már-már elvesztette bizalmát, hogy helyébe a csüggedés és kétségbeesés lépjen. Úgy rémlett, hogy Isten Izráellel való szándéka meghiúsul, és az engedetlen nép Sodoma és Gomora sorsára jut. Nem csoda, ha ilyen állapotok láttán Ésaiás visszariadt a felelősségtől, amikor Uzziás uralkodásának utolsó évében Isten megbízta, hogy vigye el intő és feddő üzenetét Júdának. Jól tudta, hogy konok ellenállással fog találkozni. Feladatát reménytelennek látta, amikor annak a népnek a nyakasságára és hitetlenségére gondolt, amelyért dolgoznia kell. Alkalmatlannak érezte magát a helyzet megoldására. Vajon reményt vesztve dobja el megbízatását, és hagyja, hogy Júda zavartalanul imádja bálványait? Ninive istenei uralják a földet, dacolva a menny Istenével? PK 193.1

Ilyen gondolatok rohanták meg Ésaiást, amint a templom csarnokában állt. Egyszer csak mintha a templom belső ajtaja kinyílt és függönye fellebbent volna, benézhetett a szentek szentjébe, ahova még a próféta sem léphetett be. Látomás tárult Ésaiás elé a magas trónon ülő Jahvéről. Dicsőségének fátyola betöltötte a templomot. A trón mindegyik oldalán szeráfok lebegtek. Alkotójuk előtt szolgálva, arcukat betakarták hódolatukban, és ismételgették ünnepélyes fohászukat: “Szent, szent, szent a seregek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével!” (Ésa 6:3), amíg úgy tűnt, hogy az ajtófélfa, a cédrusajtó és az oszlopok megremegnek hangjuktól, és a házat betöltötte hódolattal zengő dicsőítő énekük. Miközben Ésaiás Urának dicsőségét és fenségét szemlélte a látomásban, teljesen hatalmába kerítette Isten tisztaságának és szentségének érzete. Milyen éles ellentét volt Teremtőjének páratlan tökéletessége és azoknak a bűnös élete között — önmagát is beleértve -, akik régóta a választott nép, Izráel és Júda közé tartoznak! PK 193.2

“Jaj nékem — kiáltotta elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát láták szemeim!” (Ésa 6:5.) Amint ott állt, a belső szentélyből, az Isten jelenlétéből áradó fény teljes világosságában, rádöbbent arra, hogy tökéletlenségével és erőtlenségével semmiképpen sem tudja teljesíteni küldetését. De egy szeráf odajött hozzá, hogy szorongását feloldja és alkalmassá tegye fontos küldetésére. Az oltárról vett izzó parázzsal e szavak kíséretében érintette ajkát: “Ímé ez illeté ajkaidat, és hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett.” Majd Isten hangja hallatszott. ,,Kit küldjek el és ki megyen el nékünk?” — kérdezte. Ésaiás így válaszolt: ,,Imhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ésa 6:7-8.) PK 193.3

A mennyei lény ezt parancsolta Isten várakozó követének: “Menj és mondd ezt e népnek: PK 194.1

Hallván halljatok és ne értsetek,
S látván lássatok és ne ismerjetek;
Kövérítsd meg e nép szívét,
És füleit dugd be, és szemeit kend be:

Ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel,
Ne értsen szívével,
Hogy meg ne térjen, és meg ne gyógyuljon” (Ésa 6:9-10). PK 194.2

Világos volt a próféta feladata: emelje fel szavát, és tiltakozzék az elhatalmasodó bűnök ellen. De valami bizonyosságot akart. Enélkül félt belefogni a munkába. “Meddig lészen ez Uram?!” — kérdezte. Választott néped közül senki sem fogja ezt megérteni? Senki nem fogja megbánni bűnét, és senki sem gyógyul meg? PK 194.3

A tévelygő Júda sorsa nem hiába nyomta lelkét. Küldetése nem lesz eredménytelen. De a nemzedékek óta szaporodó bűnöket nem lehet az ő idejében eltávolítani. Egész életén át türelmes, bátor tanítónak kell lennie — a reménység és ítélet prófétájának. Isten szándéka végül megvalósul. Beérik szolgája fáradozásának és Isten minden hűséges szolgája munkájának gyümölcse. A maradék üdvösséget kap. Ennek megvalósulása érdekében az intés és kérlelés üzenetét hirdetni kell az engedetlen népnek — mondta az Úr. PK 194.4

“Míg a városok pusztán állanak lakos nélkül,
És a házak emberek nélkül;
S a föld is puszta lészen;
És az Úr az embert messze elveti,
S nagy pusztaság lészen a földön” (Ésa 6:11-12). PK 195.1

Azért kell a megátalkodottaknak elszenvedniük a súlyos büntetést — háborút, száműzetést, elnyomást, a népek közötti hatalmuk és tekintélyük elvesztését -, hogy akik felismerik bennük a megsértett Isten kezét, megtérjenek. Az északi királyság tíz törzse nemsokára szétszóródik a népek között, és városaik pusztán maradnak. Az ellenséges népek pusztító hadai újra és újra végigsöpörnek országukon. Végül Jeruzsálem elesik, és Júdát is fogságba viszik. Az ígéret földje azonban nem marad örökre elhagyatott! A mennyei látomás így bátorította Ésaiást: PK 195.2

“Megmarad még rajta egy tizedrész,
Ismételten elpusztul ez is;
De mint a terpentinfának és cserfának
Törzsük marad kivágatás után:
Az ő törzsük szent mag lészen!” (Ésa 6:13.) PK 195.3

Isten ígérete, amely szerint Izráellel szándéka végül megvalósul, bátorságot öntött Ésaiás szívébe. Mit számít, ha földi hatalmak felsorakoznak Júda ellen? Mit számít, ha az Úr követe ellenállásba és visszautasításba ütközik? Ésaiás látta a Királyt, a seregek Urát! Hallotta a szeráfok énekét: “Teljes mind a széles föld az Ő dicsőségével!” (Ésa 6:3.) Ígéretet kapott arra, hogy a bűnbe süllyedt Izráelnek küldött mennyei üzenetet a Szentlélek meggyőző ereje fogja kísérni. És a próféta felbátorodott a reá váró munka elvégzésére. E látomás emlékét vitte magával hosszú és fáradságos szolgálatán végig. Hatvan éven át — vagy még tovább is — a reménység prófétájaként állt Júda fiai előtt, és egyre határozottabban bontakoztatta ki az egyház győzelméről mondott jövendöléseit. PK 195.4