Jézus élete

A bemutatás

A kisded Jézust születése után mintegy negyven nappal József és Mária felvitte Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, áldozatuk kíséretében. Ez a zsidók törvénye szerint történt meg. Krisztusnak, mint az ember helyettesének mindenben eleget kellett tennie a törvénynek. A törvény iránti engedelmességének zálogaként körülmetélésének szertartása már ezt megelőzően megtörtént. JE 34.1

Az anyáért a törvény egy egyéves bárányt írt elő égőáldozatul, és egy fiatal galambot vagy gerlicét bűnért való áldozatul. De, ha a szülők olyan szegények voltak, hogy bárányt nem tudtak hozni, a törvény lehetővé tette, hogy egy pár gerlét vagy két fiatal galambot hozzanak helyette, az egyiket égő, a másikat bűnért való áldozatul. JE 34.2

Az Úrnak bemutatott áldozatnak hibátlannak kellett lennie. Ezek az áldozatok Krisztust jelképezték, és ebből nyilvánvalóan kitűnik, hogy Jézus mentes volt minden fizikai fogyatékosságtól. Ő volt a “hibátlan és szeplőtlen bárány” (1Pt 1:19). Semmiféle hiba nem éktelenítette fizikai alkatát. Teste erős és egészséges volt. Egész életén át összhangban élt a természet törvényeivel. Testileg és lelkileg példát adott arra, hogy milyen életet gondolt el Isten az ember számára a törvényeinek való engedelmeskedés által. JE 34.3

Az ősi időkből származott az a szokás, hogy az elsőszülöttet Istennek szentelik. Isten megígérte, hogy a menny elsőszülöttét a bűnösök megmentésére adja oda. Ennek az ajándéknak elismeréseképpen minden család Istennek ajánlotta az elsőszülött fiút. Papi tisztségre szánták őket, hogy Krisztust képviseljék az emberek között. JE 34.4

Amikor Izrael megszabadult Egyiptomból, Isten újra elrendelte az elsőszülött felajánlását. Izrael népe még egyiptomi fogságban volt, amikor Isten a fáraóhoz, Egyiptom királyához küldte Mózest a következő üzenettel: “Így szólt az Úr: Elsőszülött fiam az Izrael. Ha azt mondom néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem és te vonakodol elbocsátani: ímé én megölöm a te elsőszülött fiadat” (2Móz 4:22-23). JE 34.5

Mózes átadta az üzenetet, de a büszke király így válaszolt: “Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izraelt? Nem ismerem az Urat és nem is bocsátom el Izraelt” (2Móz 5:2). Az Úr jeleket és csodákat tett népéért; rettenetes csapásokkal sújtotta a fáraót. Végül az öldöklő angyal azt a parancsot kapta, hogy ölje meg Egyiptom földén minden ember és minden állat elsőszülöttét. Hogy az izraeliták megmeneküljenek ettől a csapástól, Isten utasítása szerint ajtófélfájukat meg kellett hinteniük egy leölt bárány, vérével. Minden házat meg kellett jelölniük, hogy amikor az angyal halált hozó küldetéssel jön, elkerülje az izraeliták házait. JE 35.1

Miután az Úr ilyen ítélettel sújtotta Egyiptomot, így szólt Mózeshez: “Nékem szentelj minden elsőszülöttet akár ember, akár barom, enyém legyen az” (2Móz 13:2); “Amikor megöltem minden elsőszülöttet Egyiptom földén, magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izraelben; akár ember, akár barom, enyéim legyenek: én vagyok az Úr” (4Móz 3:13). Miután Isten elrendelte a szentélyszolgálatot, kiválasztotta Lévi törzsét, hogy Izrael népe elsőszülöttei helyett ők végezzék a szent hely szolgálatát. De az elsőszülöttet továbbra is Isten tulajdonának kellett tekinteni, és a megszabott váltságdíjjal kellett visszavásárolni. JE 35.2

Az elsőszülött bemutatásának törvénye tehát különleges jelentőséggel bírt. Egyrészt emlékeztetett arra, hogy az Úr milyen csodálatos módon szabadította meg Izrael gyermekeit, másrészt előképe lett annak a nagyobb szabadulásnak, amelyet Isten egyszülött Fia szerez. Amiképpen az ajtófélre hintett vér megoltalmazta Izrael elsőszülötteit, ugyanúgy Krisztus vére az az erő, amely megmenti a világot. JE 35.3

Micsoda nagy jelentősége volt akkor Krisztus bemutatásának! De a pap tekintete nem hatolt át a fátyolon, nem tudta elolvasni a mögötte rejlő titkot. A gyermekek bemutatása megszokott esemény volt. A pap naponként átvette a váltságdíjat, amikor a gyermekeket felajánlották az Úrnak. Nap mint nap foglalkozásszerűen végezte megszokott feladatát, kevés figyelmet szentelt a szülőkre és a gyermekre, hacsak nem gazdag vagy magas rangú szülők álltak előtte. József és Mária szegények voltak, s amikor gyermekükkel megjelentek, a papok csak egy szerényebb öltözetű galileai férfit és nőt láttak bennük. Megjelenésükben semmi sem vonta magára a papok figyelmét. A legszegényebbek számára előírt áldozatot mutatták be. JE 35.4

A pap elvégezte hivatalos teendőit. Karjába vette a gyermeket, és magasra emelte az oltár előtt. Majd visszaadta anyjának, és beírta a “Jézus” nevet az elsőszülöttek névsorába. Fogalma sem volt arról, hogy a gyermek, akit karjában tartott, a menny Fejedelme, a dicsőség Királya. A pap nem sejtette, hogy ez a gyermek az, akiről Mózes ezt írta: “Prófétát támaszt néktek az Úr, a ti Istentek a ti atyátokfiai közül, mint engem; azt hallgassátok mindenben, amit csak szólánd néktek” (Acs 3:22). Mit sem tudott arról, hogy ez a gyermek az, akinek dicsőségét Mózes látni kívánta. Pedig nagyobb volt Mózesnél az a Valaki, akit a pap karjában tartott; és amikor nevét bejegyezte, annak nevét írta be, akire az egész izraelita vallásrendszer épült. Ez a név a jogi alapja e vallási rendszer megszűnésének is, hiszen az áldozati rendszernek nem sokáig volt már szerepe: az előkép már-már találkozott az igazival, az árnyék a valósággal. JE 36.1

A dicsőség felhője eltávozott a szentélyből, de a betlehemi Gyermekben ott rejlett az a dicsőség, amely előtt az angyalok leborultak. Ez az öntudatlan csecsemő volt az a megígért mag, akire az Éden kapujában felállított első oltár mutatott. Ő volt Siló, a békesség adományozója. Ő volt az, aki kijelentette önmagáról Mózesnek, hogy VAGYOK. Ő vezette Izraelt felhő- és tűzoszlopban. Róla jövendöltek régóta a próféták. Ő volt minden nemzet vágya, Dávid gyökere és sarja, a fényes Hajnalcsillag. E gyámoltalan csecsemő neve, amelyet Izrael könyvtekercsébe bevezettek, az a név, amely testvérünknek hirdeti meg Őt, az elbukott emberiség reménysége volt. E gyermek, akiért megfizették a váltságpénzt, váltságdíjat fizetett az egész világ bűneiért. Ő volt az igazi “nagy papunk Isten háza felett” (Zsid 10:21), a “változhatatlan papság” (Zsid 7:24) feje, a közbenjáró, aki “a Felségnek jobbjára” ült “a magasságban” (Zsid 1:3). JE 36.2

Lelki dolgok csak lelkileg foghatók fel. A templomban Isten fiát odaszentelték arra a munkára, amelyért eljött. A pap úgy nézett rá, mint bármely más gyermekre. És bár nem látta és nem is érezte, hogy valami rendkívüli dolog történik, mégsem maradt ismeretlen az az ajándék, amelyet Isten az Ő Fiában a világnak adott. Ez az esemény nem múlhatott el Krisztus felismerése nélkül. “És ímé vala Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, aki várta az Izrael vigasztalását, és a Szentlélek vala őrajta. És kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát” (Lk 2:25-26). JE 36.3

Amikor Simeon belépett a templomba, látott egy házaspárt, akik elsőszülött fiukat mutatták be a pap előtt. Külsejük szegénységről árulkodott, de Simeon megértette a Szentlélek figyelmeztetését, és mélységes meggyőződés hatotta át, hogy az Úrnak bemutatott kisgyermek Izrael Vigasztalója, vagyis az, akit látni vágyott. A megdöbbent pap olyannak látja Simeont, mint aki elragadtatásban van. A gyermeket visszaadja Máriának, de most Simeon veszi karjába és felmutatja az Úr előtt. Simeon lelkét olyan öröm járja át, amilyet még sohasem érzett. Amint menny felé emeli a kisded Üdvözítőt, ezt mondja: “Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben; mert látták az én szemeim a te üdvösségedet, amelyet készítettél minden népeknek szeme láttára; világosságul a pogányok megvilágosítására, és a te népednek, az Izraelnek dicsőségére” (Lk 2:29-32). JE 37.1

A jövendőmondás Lelke hatotta át Istennek ezt az emberét, s mialatt József és Mária mellette álltak, és csodálkoztak szavain, megáldotta őket, és ezt mondta Máriának: “Ímé ez vettetett sokaknak elestére és, feltámadására az Izraelben; és jegyül, akinek sokan ellene mondanak; sőt a te lelkedet is általhatja az éles tőr; hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek” (Lk 2:34-35). JE 37.2

Anna prófétaasszony is bejött, és megerősítette Simeon bizonyságtevését Jézusról. Mialatt Simeon még beszélt, Anna arcát isteni dicsőség ragyogta be, és mélységes hálával köszönte meg, hogy Krisztust, az Urat megláthatta. JE 37.3

Ezek az alázatos hívők nem hiába kutatták a próféciákat. De Izrael vezetői és papjai, bár kezükben voltak a próféták értékes kijelentései, mégsem az Úr útján jártak, és szemük becsukódott az élet Világossága előtt. JE 37.4

Így van ez ma is. Lelki vezetők és az Isten házában imádkozók nem értik meg, sőt észre sem veszik azokat az eseményeket, amelyek az egész menny érdeklődésének homlokterében állnak. Sokan elismerik a történelmi Krisztust, de elfordulnak az élő Krisztustól. Krisztust — aki Igéjében önfeláldozásra szólít, aki a segítségért könyörgő szegények és szenvedők személyében lép elénk, aki az igaz ügy szolgálatára hív, amely szegénységet, fáradságos munkát és megvetést von maga után — ma sem fogadják szívesebben, mint közel kétezer évvel ezelőtt. JE 37.5

Mária elgondolkodott Simeon sokatmondó, nagy horderejű próféciáján. Amint a karjában nyugvó gyermekre tekintett, és emlékezetébe idézte a pásztorok szavait, örömteli hálával és nagy reményekkel telt meg a szíve. Simeon szavai Ésaiás próféciáját juttatták eszébe: “Származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s gyökereiből egy virágszál nevekedik. Akin az Úrnak Lelke megnyugoszik: bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. Derekának övedzője az igazság lészen, és veséinek övedzője a hűség” (Ésa 11:1-5). “A nép, amely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük! Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az Ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!” (Ésa 9:2-6) JE 38.1

Mária mégsem értette meg Krisztus küldetését. Simeon úgy jövendölt az Úrról, mint világosságról, amely megvilágosítja a pogányokat és dicsőségére lesz Izraelnek. A Megváltó születését az angyalok is úgy hirdették meg, mint örömhírt minden nemzet számára. Isten helyesbíteni akarta a zsidók szűk látókörű felfogását a Messiás munkájáról. Azt kívánta, hogy az emberek ne csupán Izrael szabadítóját, hanem az egész világ Megváltóját lássák benne. De még ahhoz is évek hosszú sorának kellett eltelni, hogy Mária, Jézus anyja megértse fia küldetését. JE 38.2

Mária várakozással tekintett előre arra az időre, amikor a Messiás uralkodik Dávid trónján, de nem látta a szenvedés keresztségét, amelyen át vezet oda az útja. Simeon szavaiból kitűnt, hogy a Messiás útja e világon nem lesz akadálytalan. A Máriához intézett szavakban — “a te lelkedet is általhatja az éles tőr” (Lk 2:35) — Isten gyöngéd együttérzéssel meghirdeti Máriának azokat a gyötrelmeket, amelyeknek elviselését már meg is kezdte. JE 38.3

“Ímé — mondotta Simeon — ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására az Izraelben; és jegyül, akinek sokan ellene mondanak” (Lk 2:34). Aki fel akar állni, annak előbb el kell esnie. A Sziklára kell esnünk és össze kell törnünk, mielőtt Krisztusban felemelkedhetnénk. Énünket le kell taszítani trónjáról, az önteltség helyett alázatosságot kell tanulnunk, ha meg akarjuk ismerni a lelki ország dicsőségét. A zsidók elutasították azt a dicsőséget, amelynek megalázkodás az ára. Ezért nem akarták befogadni Megváltójukat. Jel volt Ő, aki ellen felemelték szavukat. JE 38.4

“Hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek” (Lk 2:35). Krisztus életének fényénél minden szív — a Teremtő szívétől kezdve a sötétség fejedelmének szívéig — lelepleződik. Sátán önzőnek, zsarnoknak mutatta be Istent, olyannak, aki mindent követel, de semmit sem ad, aki saját dicsőítésére igényli teremtményei szolgálatát, de javukra semmi áldozatot nem hoz. Krisztus odaajándékozása azonban bepillantást enged az Atya szívébe. Bebizonyítja, hogy Isten irántunk való gondolata “békességnek és nem háborúságnak gondolata” (Jer 29:11). Ez kinyilatkoztatja, hogy míg Isten gyűlölete a bűnnel szemben olyan erős, mint a halál, a bűnösök iránti szeretete viszont erősebb a halálnál is. Vállalta megváltásunkat, és semmit vissza nem tart, bármily drága legyen is az, ami művének megvalósításához szükséges. Nem rejtett el egyetlen igazságot sem, amelyet megváltásunk érdekében ismernünk kell. Nem mulasztott el megtenni egyetlen csodát sem, amely javunkat szolgálja; egyetlen isteni eszköz sem maradt felhasználatlanul. Kegyelmet kegyelemre, ajándékot ajándékra halmoz. A menny egész tárháza nyitva áll azok számára, akik engedik, hogy megmentse őket. Az Atya összegyűjtötte a világmindenség valamennyi kincsét, feltárta végtelen hatalmának forrásait, s mikor mindezeket Krisztus kezébe helyezte, így szólt: mindez az emberé! Használd fel ezeket az ajándékokat és győzd meg általuk az embert arról, hogy mennyen és földön nincs nagyobb szeretet, mint az enyém! Akkor találja meg legteljesebb boldogságát, ha szeret engem. JE 39.1

Kálvária keresztjénél a szeretet és az önzés állt szemben egymással. Itt mutatkozott meg mindkettő a maga legteljesebb valóságában. Krisztus azért élt, hogy vigasztaljon és áldást osszon. Sátán pedig megölte Őt, s ezzel kifejezte Isten elleni gyűlöletének mélységes gonoszságát. Ezzel lelepleződött lázadásának igazi célja: megfosztani Istent trónjától, és megölni azt, aki kinyilatkoztatta Isten szeretetét. JE 39.2

Krisztus élete és halála felfedi az ember gondolatait is. Krisztus élete — a jászoltól a keresztig — önmegtagadásra, a szenvedésben való részvételre hív. Leleplezi az emberek szándékait. Jézus a menny igazságát hozta, s mindazok, akik engedelmeskedtek a Szentlélek szavának, vonzódtak hozzá. Akik önmagukat imádják, azok Sátán birodalmához tartoznak. JE 39.3

Krisztus iránti magatartásunk mutatja meg, kinek az oldalán állunk. Így mondja ki mindenki önmaga felett az ítéletet. JE 40.1

A végső ítélet napján minden elveszett lélek meg fogja érteni, mit dobott el magától azzal, hogy elvetette az igazságot. A kereszt áll majd szemük előtt, és mindenki — akit bűnei addig elvakítottak — felismeri igazi jelentőségét. Kálvária látomása nyomán, a titokzatos Áldozat láttán minden bűnös elismeri, hogy a menny ítélete jogos. Minden hazug mentség semmivé lesz. Az emberiség hitehagyása a maga irtózatosságában mutatkozik meg. Mindenki meglátja majd, mit választott. Tisztázódik az igazság és a tévelygés minden kérdése, amely a hosszú küzdelem alatt felmerült. A világegyetem ítélőszéke igazolni fogja, hogy Isten nem felelős a bún keletkezéséért és következményeiért. Akkor bebizonyosodik, hogy nem az isteni rendelkezések idézték elő a bűnt. Isten uralmában nem volt hiba; semmi ok nem volt a hűtlenségre, elégedetlenségre. Amikor minden szív gondolata nyilvánvalóvá lesz, a hűségesek és a lázadók együtt vallják majd meg: “Igazságosak és igazak a te útaid, ó szentek Királya! Ki ne félne téged, Uram! és ki ne dicsőítené a te nevedet? Mert a te ítéleteid nyilvánvalókká lettek” (Jel 15:3-4). JE 40.2