Jézus élete

“Született néktek ma a Megtartó”

A dicsőség Királya mélyen megalázkodott, amikor eljött földünkre, hogy magára öltse az emberi természetet. Egyszerűek és kedvezőtlenek voltak életkörülményei. Dicsőségét eltakarta, hogy a külsejéből sugárzó fenség ne váljék az érdeklődés középpontjává. Mellőzött minden külső pompát. Gazdagság, világi tekintély vagy emberi nagyság nem ment meg egyetlen lelket sem a haláltól. Jézus szándéka az volt, hogy ne a földi dicsőség utáni vágy vonzza hozzá az embereket; aki Őt követi, azt csakis a mennyei igazság szépsége késztesse erre. A jövendölések régóta szóltak a Messiás jelleméről, és Jézus azt akarta, hogy az emberek Isten szavának bizonyságtevése alapján fogadják el Őt. JE 29.1

Az angyalok csodálták a dicsőséges megváltási tervet. Figyelték, hogyan fogadja Isten népe az emberi testet öltött Isten Fiát. Angyalok jöttek a választott nép hazájába. Más nemzetek mesékben hittek és hamis isteneket imádtak. Ám arra a földre, amelyen Isten dicsősége megnyilatkozott, s ahol a próféciákból áradó világosság fénylett — lejöttek az angyalok. Láthatatlanul Jeruzsálembe, a szent kinyilatkoztatások hivatásos tanítóihoz és Isten házának szolgáihoz mentek. Zakariás — miközben papi szolgálatát teljesítette az oltár előtt — már kijelentést kapott Krisztus eljövetelének közelségéről. A Messiás útkészítője már megszületett, és küldetését csodák, jövendölések igazolták. Mindenfelé elterjedt a hír születéséről és küldetésének csodálatos jelentőségéről. Jeruzsálem mégsem készült Megváltója fogadására. JE 29.2

A mennyei küldöttek megdöbbenve szemlélték annak a népnek a közömbösségét, amelyet Isten azért hívott el, hogy a szent igazság világosságát eljuttassa a világhoz. A zsidó nemzetet annak bizonyságául őrizte meg Isten, hogy Krisztusnak Ábrahám magvából, Dávid családjából kellett megszületnie; s ez a nép mégsem ismerte fel, hogy az Üdvözítő eljövetele már a küszöbön van. A templomban napról napra elvégezték az Isten Bárányára mutató reggeli és esti áldozatokat, de még ott sem készültek fogadására. A nemzet papjai és tanítói mit sem tudtak arról, hogy minden idők legnagyobb eseményének az ideje érkezett el. Ismételgették semmitmondó imáikat, végezték istentiszteleti szertartásaikat, hogy az emberek lássák azt, de eközben a gazdagságot és a világi tekintélyt hajszolták, és nem készültek fel a Messiás kinyilatkoztatására. Ez a közömbösség jellemezte az egész országot. Önző, világhoz ragaszkodó szívüket nem érintette az egész mennyet ujjongásra késztető öröm. Csak kevesen vágyakoztak arra, hogy meglássák a Láthatatlant. Ezekhez küldettek a menny követei. JE 29.3

Angyalok kísérték Józsefet és Máriát az úton, amikor názáreti otthonukból Dávid városába mentek. A császári Róma rendelete — a hatalmas birodalomban élő népek összeírására vonatkozóan — a galileai dombok lakóira is kiterjedt. Amint egykor Isten a világbirodalom trónjára ültette Cyrust, hogy szabadon bocsássa az Úr foglyait, ugyanúgy használta föl most Augustus császárt szándéka véghezvitelére, hogy Jézus anyja Betlehembe juthasson. Mária Dávid leszármazottja, és Dávid Fiának a Dávid városában kellett megszületnie. A próféta szavai szerint Bethlehemből “származik, aki uralkodó az Izraelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van” (Mik 5:2). De királyi családjuk városában senki sem ismeri fel Józsefet és Máriát, nem részesülnek megbecsülésben. Fáradtan, hontalanul róják a szűk utcákat a város kapujától kezdve a keleti végéig, de hiába keresnek éjszakai pihenőhelyet. Végül egy egyszerű épületben találnak szállást, ahová a jószágokat szokták beterelni. Itt születik meg a világ Megváltója. JE 30.1

Az emberek mitsem tudtak róla, de ez az esemény az egész mennyet örömmel töltötte be. A szent lények még nagyobb érdeklődéssel és szeretettel fordultak most a világosság honából a föld felé. Az egész világot beragyogta a Megváltó jelenléte. A bethlehemi dombok felett az angyalok megszámlálhatatlan sokasága sereglett össze. A jelre vártak, hogy tudtul adhassák a világnak az örömhírt. Ha Izrael vezetői hívek maradnak megbízatásukhoz, akkor részük lehetett volna abban az örömben, hogy hirdethetik Jézus születését. De így mellőzte őket a menny. JE 30.2

Isten kijelenti: “Vizet öntök a szomjúhozóra, és folyóvizeket a szárazra” (Ésa 44:3); “Az igazakra világosság fénylik a sötétben” (Zsolt 112:4). Akik keresik a világosságot és örömmel fogadják, azokra Isten trónjáról fénysugár árad. JE 30.3

Azokon a mezőkön, amelyeken a gyermek Dávid legeltette nyáját, még mindig őrködtek pásztorok az éjszakában. Csendes óráikban a megígért Messiásról beszélgettek, és imádkoztak, hogy jöjjön el a Király Dávid trónjára. “És ímé az Úrnak angyala hozzájuk jőve, és az Úrnak dicsősége körülvevé őket: és nagy félelemmel megfélemlének. És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: mert született néktek ma a Megtartó, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában” (Lk 2:9-11). JE 31.1

Miközben ezeket a szavakat hallgatták a pásztorok, egy dicső kép jelent meg lelki szemük előtt. Eljött Izrael Szabadítója! Hatalom, dicsőség, győzelem jár a nyomában! De az angyalnak most elő kellett készítenie őket arra, hogy Üdvözítőjüket szegényen és megalázottan is felismerjék. “Ez pedig néktek a jele: találtok egy kisgyermeket bepólyálva feküdni a jászolban” (Lk 2:12). JE 31.2

A mennyei hírnök eloszlatta a pásztorok félelmét. Elmondta, hogyan találhatják meg Jézust. Emberi gyengeségük iránti tapintatból várt egy ideig, hogy szemük megszokja a mennyei fényt. Azután már nem lehetett tovább rejtegetni a dicsőséget és az örömöt. Az egész mező felragyogott Isten seregének fényességétől. A föld elcsendesült, a menny pedig lehajolt, hogy hallja az éneket: JE 31.3

“Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek,
és e földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” (Lk 2:14) JE 31.4

Ó, bár meghallaná ma az emberiség ezt az éneket! Amit akkor az angyal meghirdetett, az akkor felcsendült ének száll egyre hangosabban, egyre messzebb az idők végezetéig, és visszhangzik a föld végső határáig. Amikor az Igazság Napja felragyog és gyógyulás lesz szárnyai alatt, nagy sokaság harsogja majd ezt az éneket. Olyan lesz, mint sok víznek a zúgása, amikor mondják: “Alleluja! mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a mindenható!” (Jel 19:6). JE 31.5

Amikor az angyalok eltűntek, a fény szertefoszlott, és az éj homálya újra ráborult Betlehem mezejére, de azt a csodálatos képet, amelynél nagyszerűbbet emberi szem nem látott, a pásztorok sohasem felejtették el. “És lőn, hogy mikor elmentek az angyalok őtőlük a mennybe, mondának a pásztoremberek egymásnak: Menjünk el mind Betlehemig, és lássuk meg e dolgot, amelyet az Úr megjelentett nékünk. Elmenének azért sietséggel, és megtalálák Máriát és Józsefet, és a kis gyermeket, ki a jászolban fekszik vala” (Lk 2:15-16). JE 31.6

Nagy örömmel tértek vissza onnan, és hirdették mindazt, amit láttak és hallottak. “És mindenek, akik hallák, elcsodálkozának azokon, amiket a pásztorok nékik mondottak. Mária pedig mind ez igéket megtartja, és szívében forgatja vala. A pásztorok pedig visszatérének, dicsőítvén és dicsérvén az Istent” (Lk 2:18-20). JE 32.1

A menny és a föld ma sincs távolabb egymástól, mint akkor volt, amikor a pásztorok az angyalok énekét hallgatták. Az emberiséget ma éppúgy körülveszi a menny szerető gondoskodása, mint akkor, amikor egyszerű emberek mindennapi foglalkozásuk végzése közben fényes nappal angyalokkal találkoztak, és a szőlőskertben vagy a mezőn mennyei hírnökökkel beszélgettek. Hozzánk éppilyen közel lehet a menny napi teendőink végzése közben. Isten angyalai kísérik azok lépteit, akik Isten parancsolataiban járnak. JE 32.2

Bethlehem története kimeríthetetlen téma. Benne van elrejtve “Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége” (Róm 11:33). Csodáljuk Üdvözítőnk áldozatát, hogy a mennyei trónt jászollal, a hódoló angyalok társaságát az istálló barmaival cserélte fel. Az emberi gőg és önteltség csúfosan megszégyenül jelenlétében. De ez csak kezdete volt bámulatos megalázkodásának. Már az is határtalan leereszkedés lett volna Isten Fia részéről, ha azt az emberi természetet ölti magára, amellyel az Édenben élő Ádám a bűnbeesés előtt bírt. Ám Jézus akkor vállalta az emberi természetet, amikor azt a bűn már négyezer éve gyöngítette. Ádám bármelyik leszármazottjához hasonlóan alávetette magát mindannak, amit az átöröklés hatalmas törvénye létrehozott. Hogy mi e törvény működésének következménye, azt Jézus földi őseinek a történelme mutatja be. Ezzel az örökséggel jött földünkre, hogy osztozzon bánatunkban, kísértéseinkben, s hogy példát mutasson a bűntelen életre. JE 32.3

Sátán gyűlölte Krisztust a mennyben azért a magas tisztségéért, amelyet Istennél elfoglalt. Gyűlölete fokozódott, amikor ő maga levettetett a mennyből. Gyűlölte azt, aki elkötelezte magát a bűnös ember megváltására. Isten mégis megengedte, hogy Fia mint emberi gyöngeségeknek alávetett, gyámoltalan csecsemő eljöjjön e világba, amelyet Sátán magáénak igényelt. Megengedte, hogy egyszerű emberként szembenézzen az élet veszélyeivel, amelyekkel minden ember találkozik; s hogy megvívja azt a harcot, amelyet az emberiség minden gyermekének meg kell vívnia, azzal a kockázattal, hogy elbukik és örökre elvész. JE 32.4

A földi apa aggódik fiáért. Amikor kisgyermeke szemébe néz, remegve gondol az élet veszedelmeire. Oltalmazni szeretné kincsét Sátán hatalmától, távol tartani a kísértéstől és a küzdelemtől. Isten pedig odaadta egyszülött Fiát egy még ádázabb küzdelem megvívására, még félelmetesebb kockázat vállalására, hogy az élet útját biztosítsa kicsinyeink számára. Ebben van a szeretet! Csodálkozzatok, egek! Ámulj, ó föld! JE 33.1