Gondolatok a hegyi beszédről

Fejezet 4 — Igaz istentisztelet

Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket (Mt 6:1)

Jézusnak a hegyen elmondott beszéde azokat a tanításokat tárta fel, amelyeket életében csendben megvalósított ugyan, de amelyeket az emberek mégsem értettek. Nem fogták fel, hogy ha ilyen hatalma van, miért nem használja fel mindannak a megvalósítására, ami szerintük a lényeg volt. Gondolataik, eljárásuk és indokaik éppen ellentétét képezték az övének. Úgy tettek, mintha igen komolyan vennék a törvény iránti tiszteletet, ugyanakkor azonban tulajdonképpeni titkos céljuk felé, az önmagasztalásra törekedtek, pedig Jézus felvilágosította őket, hogy aki önmagát szereti, megszegi Isten törvényét. HB 81.1

A farizeusi alapelvek ugyanazok voltak, mint amelyek minden időben jellemezték az embereket. Napjainkban is a farizeusi szellem a mozgatója az emberi természetnek; s mivel az Üdvözítő megmutatta azt a különbséget, ami közte és a rabbik írásmagyarázatának szelleme között van, tanítása minden korban alkalmazható az emberekre. HB 81.2

Krisztus korában a farizeusok állandóan az ég kegye megnyerésére törekedtek, hogy ezáltal az emberek tiszteletét és saját jólétüket biztosítsák, amit erényes voltuk jutalmának tekintettek. Ugyanakkor igyekeztek az emberek szeme láttára jótékonykodni, hogy figyelmüket ezzel felkeltsék, és jó hírüket megalapozzák. Jézus elítélte ezt a látszattevékenységet: “Mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed, hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván” (Mt 6:3, 4). HB 81.3

Jézus ezzel nem azt mondta, hogy a szeretetszolgálatot mindig titokban kell tartani. Pál apostol, Isten Lelkétől indíttatva, nem hallgatta el a macedóniai keresztények nagylelkű önfeláldozását, hanem beszélt arról a kegyelemről, amelyet Krisztus munkált bennük, s ezáltal másokat is ugyanaz a lélek hatotta át. A korinthusiakhoz is így írt: “A ti buzgóságtok sokakat magával ragadt” (2Kor 9:2). HB 82.1

Krisztus szavai világosak: jó cselekedeteinknél ne az emberek tiszteletét és dicséretét tekintsük célunknak. Az őszinte, istenfélő ember nem igyekszik emberek előtt tündökölni. Akik dicsérő szavakra és hízelgésre várnak — abban lelik örömüket —, csak névleg keresztények. HB 82.2

Krisztus követői a jó cselekedetek által ne önmagukat dicsőítsék, hanem Őt, akinek kegyelme által mindezt végezhetik. Isten Lelke képesít bennünket minden jó cselekedetre; a Lélek pedig azért adatott, hogy az Adományozót dicsőítse. Ha Krisztus fénye sugárzik be lelkünkbe, ajkunk túlárad az Isten iránti hálától és magasztalástól. Gondolatainkat és beszélgetésünket ne saját imáink, kötelességtudásunk, jó cselekedeteink és önmegtagadásunk elbeszélése képezze, hanem Jézust magasztaljuk mindenkor! Saját énünk vonuljon háttérbe, Krisztus legyen számunkra minden mindenekben! HB 82.3

A szenvedők iránti szeretettől és részvéttől késztetve őszintén adakozzunk, és ne azért, hogy jótéteményeinkkel kérkedjünk! Őszinte szándék és igaz, szívbéli részvét azok az indokok, amelyeket a mennyben értékelnek. Isten többre becsüli az őszinte, szerető, odaadó lelket, mint Ofir aranyát. HB 82.4

A szeretetből fakadó szolgálat a legszebb istentisztelet. Ne a jutalomra gondoljunk, hanem mindig arra, hogy miképpen szolgálhatunk; mindamellett, az ilyen szellemben történő szolgálat jutalma sem fog elmaradni. “Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” Miközben igaz az, hogy Isten maga a legnagyobb jutalom, aki mindent magában foglal, csupán akkor örvendhet néki az ember, ha jellemében hozzá hasonlóvá vált. Csak a hasonlók fogadják el egymást. Amennyire átadjuk magunkat Istennek az emberek szolgálatára, annyira ragadhatjuk meg Istent. HB 83.1

Senki sem áraszthatja szívéből és életéből másokra Isten áldásának folyamát, hogy önmaga ne részesüljön gazdag jutalomban. A hegyoldalak és síkságok, amelyek lefolyást engednek a hegyi patakoknak, nem szenvednek veszteséget ettől: százszorosan visszakapják, amit adnak, mert a víz, amely átfolyik rajtuk, termékennyé teszi a földeket. Zöldebb a fű, gazdagabb a fák lombja, és több virág nyílik. Ha a nyári napsugarak kopárrá és barnává perzselik a mezőt, egy szép zöld sáv jelzi a folyó útját. A síkság, amelyen a hegyek e kincse átfolyik, állandóan pompázik — annak a jutalomnak a jelképeként, amelyet Isten kegyelme áraszt mindazokra, akiknek közvetítésével szétárad az egész világra. HB 83.2

Ilyen áldásban részesülnek mindazok, akik irgalmasok a szegények iránt. Ésaiás próféta mondja: Szegd meg az éhezőnek “kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne rejtsd magadat! Akkor felhasad, mint hajnal a te világosságod, és meggyógyulásod gyorsan kivirágzik... És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, ... és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, melynek vize el nem fogy” (Ésa 58:7-11). HB 83.3

Isten a jótékonyságot kétszeresen megáldja. Amíg az adakozó ellátja a szűkölködőt, nagymértékben nyer áldást. Krisztus kegyelme olyan jellemvonásokat fejleszt a lélekben, amelyek az önzés ellentétei, s amelyek az életet megszépítik, megnemesítik és meggazdagítják. A csendben végzett baráti cselekedetek szíveket kötnek össze, és közelebb vonják hozzá, aki minden részvét forrása. Apró figyelmességek, jó és önfeláldozó cselekedetek, amelyek oly csendben áradnak szét, mint a virágillat, nagyban hozzájárulnak az élet megszépítéséhez. Végül majd megértjük, hogy az önfeláldozás mások javáért és boldogságáért — ha itt mégoly kevésre becsülik is — értéket jelent, s a mennyben a dicsőség Királyával való összeköttetésünk jelének tekintik, “aki gazdag volt, de érettünk szegénnyé lett”. HB 83.4

Ha az irgalmasságot titkon gyakoroltuk, hatása akkor is nyilvánvalóvá lesz a jótevő jellemében. Ha teljes szívvel igyekszünk Krisztus követőihez méltóan tevékenykedni, akkor mind szorosabb összeköttetésbe kerülünk Istennel. Isten Lelke pedig — ha szívünket uralja — összhangot teremt köztünk és Isten között. HB 84.1

Isten megszaporítja mindazok adományait, akik a meglevőket bölcsen felhasználták. Szeretettel elismeri a hívők szolgálatát Krisztusban, akinek kegyelme és ereje őket erre képesítette. Akik keresztény jellemre és tökéletességre törekedtek, földi vetésük szerint aratnak majd az eljövendő világban. Az e földön megkezdett mű, ott, a szentebb és dicsőbb életben lesz tökéletessé, hogy mindörökké fennmaradjon. HB 84.2