Gondolatok a hegyi beszédről

Ti vagytok a világ világossága (Mt 5:14)

Amikor Jézus a néphez beszélt, tanításai elevenek és érdekesek voltak, s a természetből vett találó példázatai által felkeltette és lekötötte hallgatói érdeklődését. A nép rendszerint már kora reggel összegyűlt. A nap fénylő korongja mind magasabbra emelkedett a kéklő égen, és tovaűzte a völgyeket és a keskeny hegyi ösvényeket borító szürkületet. A rózsás hajnal még ott ékeskedett az égbolton, a felkelő nap sugarai beragyogták az egész környéket, a tó nyugodt tükre visszaverte a rávetődő aranysugarakat és a rózsaszínű bárányfelhőket. A rügyeken, virágokon és leveleken, mint gyöngyszemek csillogtak a harmatcseppek. A madarak vígan csicseregték édes dalocskáikat, s az egész természet ujjongott az új nap áldásának. A Megváltó az egybegyűltekre, majd a felkelő napra tekintett, és így szólt tanítványaihoz: “Ti vagytok a világ világossága.” Amint a nap megkezdi szeretetútját, hogy az éjszaka árnyait tovaűzve, a világot új életre ébressze, úgy kell Krisztus követőinek is küldetésüket teljesíteniük; mennyei világosságot kell árasztaniuk mindazokra, akik a tévedések és bűnök homályában élnek. HB 42.1

A felkelő nap ragyogó fényében a halmokon fekvő városok és falvak mind tisztán látszottak, és csak tovább emelték a táj szépségét. Erre mutatott rá Jézus, amikor ezt mondta: “Nem rejtethetik el a hegyen épített város.” És így folytatta: “Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék, és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.” HB 42.2

Jézus hallgatói főként földművesek és halászok voltak, akiknek egyszerű házukban csak egyetlen helyiség volt, s itt egy szál gyertya szolgált világosságul a ház népének. “Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt — mondta Jézus —, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” HB 42.3

A Krisztustól szétáradó fényen kívül nincs más világosság, amely az elesett emberiségen segíthetne. Jézus, az Üdvözítő, az egyedüli fény, aki a bűnben veszteglő világ homályát elűzheti. Róla mondja az Írás: “Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága” (Jn 1:4). Ez a fény töltötte be a tanítványokat, s ezért válhattak a világosság hordozóivá. Krisztusnak lelkükben lakozó élete, jellemükben megnyilatkozó szeretete tette őket a világ világosságává. HB 44.1

Önmagunkban nincsen világosságunk. Krisztus nélkül olyanok vagyunk, mint a meg nem gyújtott gyertya, mint a nap nélküli hold; egyetlen fénysugarunk sincs a sötét világ számára. Ha azonban az igazság napja felé fordulunk és Krisztussal összeköttetésben élünk, akkor egész lelkünk megvilágosodik isteni jelenlétének fényétől. HB 44.2

Krisztus követői többet kell, hogy jelentsenek embertársaik számára, mint csupán egyszerű fénysugár; ők legyenek a világ világossága. Jézus így szól mindazokhoz, akik nevében könyörögnek: “Ti nékem adtátok át magatokat, én pedig a világnak adtalak benneteket, hogy képviselőim legyetek.” Amint Őt küldte az Atya e világba — mondotta —, “akképpen küldelek benneteket én is a világba” (Jn 17:18). Miként Krisztus az Atyát nyilatkoztatta ki, úgy mi, keresztények is valljunk Krisztusról! Ne feledjétek, hogy az Üdvözítő — a világ világosságának egyedüli forrása — emberek által nyilatkozik meg! Isten áldását emberi eszközök közvetítik. Krisztus is, mint embernek Fia jött közénk. Ha az emberi természet az istenivel egyesül, nem maradhat hatástalan. Krisztus minden egyes tanítványa eszköze a mennynek, hogy az embereknek kinyilatkoztassa Istent. A dicsőség angyalai arra várnak, hogy a romlás szélén álló lelkeknek általad nyújtsanak mennyei fényt és erőt. A kérdés, hogy a küldöttek elvégzik-e a számukra kijelölt feladatot? Ha nem, akkor a Szentlélek megígért befolyásától fosztjuk meg az embereket! HB 44.3

Jézus azonban nem arra buzdít, hogy: erőlködjetek, hogy a ti világosságotok fényt árasszon, hanem azt mondja: “Úgy fényljék a ti világosságtok!” (hagyjátok, hogy ragyogjon! — a szerk.). Ha Krisztus szívünkben lakozik, lehetetlen elrejtenünk jelenlétének fényét. Ha azok, akik Krisztus követőinek vallják magukat, nem szolgálnak a világ világosságául, ennek oka, hogy az élet ereje elhagyta őket. Ha nem árasztanak világosságot, az azért van, mert nincsenek összeköttetésben a világosság forrásával. HB 45.1

Isten igaz gyermekeit “Krisztusnak bennük lakozó lelke” (1Pt 1:11) mindenkor kortársaik világosságává avatta. Így volt József is Egyiptomban a világosság hordozója: tisztasága, jótékonysága és gyermekies szeretete által Krisztust nyilatkoztatta ki a pogány nemzetnek. Az ígéret földje felé vezető úton Izrael hűségesei világítottak a körülöttük élő népeknek. Isten általuk jelentette ki magát a világnak. Bábelben Dánielről és társairól, Perzsiában Márdokeusról áradtak szét ragyogó fénysugarak a királyi udvar homályában. Így Krisztus tanítványainak is hivatásuk, hogy a világosság hordozói legyenek a menny felé vezető úton. Általuk Isten irgalmassága és jósága tárul fel az emberek előtt, akik az őket övező sötétségben félreismerték Őt. Miközben a tanítványok jó cselekedeteit látják, a szemlélődők késztetést éreznek, hogy a mennyben lakozó Istent tiszteljék, mert tudatára ébrednek, hogy Isten uralkodik a világmindenség felett, akinek jelleme dicsőítésre és követésre méltó. A követők szívében izzó isteni szeretet és az életükben megnyilvánuló krisztusi összhang mennyei látomásként hat e világ fiaira, hogy tökéletességét értékelhessék. HB 45.2

Ilymódon hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek higgyenek “Istennek hozzánk való szeretetében” (1Jn 4:16). A bűnös és romlott szívek megtisztulnak és átalakulnak, hogy “büntetlenül és örvendve állhassanak meg egykoron az Atya színe előtt” (Jud 24). Az Üdvözítő szavai: “Ti vagytok a világ világossága” — arra utalnak, hogy híveire világszéles missziót bízott. Krisztus napjaiban a haszonlesés, a büszkeség és az előítélet magas és erős válaszfalat emelt a szentség őrei és a föld összes többi népe közé. Ám az Üdvözítő azért jött, hogy ezt az állapotot megváltoztassa. Szavai másként hangzottak, mint a papok és az írástudók tanításai. Krisztus ledönti az önzés és a nemzetiségi előítélet által emelt válaszfalat, s helyette az egész emberiség iránti felebaráti szeretetet tanítja. Kiemeli az embert az önzés szűk látóköréből. Megszünteti a nemzeteket elválasztó összes mesterséges különbséget és a határokat. Nem tesz különbséget szomszéd és idegen, barát és ellenség között, hanem azt tanítja, hogy minden rászoruló lélek felebarátunk, s az egész világ a munkaterületünk. HB 46.1

Miként a napsugarak eljutnak a föld legtávolabbi pontjára is, úgy akarja Isten, hogy az evangélium fénye is ragyogjon e földön minden egyes emberre. Ha Krisztus gyülekezete az Úrnak ezt a szándékát megvalósítaná, akkor világosság áradna mindazokra, akik most a sötétségben és a halál árnyékában élnek. Ha a gyülekezeti tagok — ahelyett, hogy befelé fordulnak, s így minden felelősséget és kereszthordozást elhárítanak maguktól — elszélednének a föld különböző országaiba, hogy ott fények gyúljanak, és Krisztushoz hasonlóan fáradoznának mások lelki üdvéért, az Isten országáról szóló evangélium gyorsan bejárná az egész földet. HB 46.2

Ilymódon teljesedne Isten terve, amelynek véghezvitelére hívta el valamennyi kiválasztottját, Ábrahámtól kezdve egészen a mai napig. Így szólt: “És megáldalak téged... és áldás leszesz” (lMóz 12:2). Krisztusnak az evangéliumot hirdető próféták által kijelentett szavai, amelyek a Hegyi Beszédből visszhangzanak felénk, az utolsó nemzedékhez szólnak: “Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt!” (Ésa 60:1). Ha már feltámadt rajtad az Úr dicsősége, és ráeszméltél szépségére — aki tízezrek közül is kitetszik, és szépsége tökéletes —, ha dicsőségének jelenléte világítja meg lelkedet, akkor ezt az igét az Úr küldte számodra. Voltál-e már Krisztussal a megdicsőülés hegyén? Lenn a völgyben sok olyan lélek vár rád, akiket démonok szálltak meg, s akik a hit szavát és imáját óhajtják, hogy megszabaduljanak. HB 47.1

Ne csak elmélkedjünk Krisztus dicsősége felett, hanem beszéljünk is magasztosságáról! Ésaiás próféta nem csak látta, hanem hirdette is Krisztus dicsőségét. Dávid, miközben Isten csodálatos szeretetéről elmélkedett, szíve fellángolt, és ajkai megnyíltak. Nem tehetett másként; beszélnie kellett arról, amit látott és érzett. Vajon lehetséges, hogy valaki tudatára ébred a megváltás csodálatos tervének és Isten egyszülött Fia dicsőségének, anélkül hogy arról bizonyságot tenne? Lehetséges-e, hogy a Krisztus kereszthalála által megnyilvánuló felfoghatatlan szeretetről elmélkedjünk — amely áldozat értünk volt, hogy el ne vesszünk, hanem örök életet nyerjünk —, s ajkunk túl ne áradjon az Üdvözítő dicsőségének dicsénekétől? HB 47.2

“Hajlékában mindene azt mondja: dicső!” (Zsolt 29:9). Izrael kedves dalnoka így magasztalta Őt hárfáján: “A te méltóságod dicső fényéről és csodálatos dolgaidról elmélkedem. Rettenetes voltod hatalmát beszélik, és én a te nagyságos dolgaidat hirdetem” (Zsolt 145:5-6). HB 47.3

Magasra kell emelni a gongotai keresztet minden ember előtt, hogy megragadja elméjüket, gondolataikat foglyul ejtse. Akkor szellemi képességeiket isteni erő eleveníti majd meg, akaratukat pedig teljesen átadják Isten igaz munkájára. Az ilyen munkások világosságot árasztanak majd a világra, és beragyogják a földet. HB 48.1

Krisztus örömmel fogad minden embert, aki átadja magát neki. Az emberit az istenivel egyesíti, hogy a testet öltött szeretet titkát a világgal közölhesse. Erről beszélj, ezért imádkozz, erről énekelj, hirdesd dicsőségének üzenetét; törekedj előre, felfelé a mennyei Jeruzsálem felé! HB 48.2

A próbák türelmes hordozása, az élet hálára indító áldásai, bátor kiállás a kísértésekkel szemben, a szelídség, kedvesség, a kegyelem és szeretet természetes megjelenése azok a fénysugarak, amelyek Isten természetét vetítik az emberek elé, ellentétben az önző szív sötétségével, amelyben az élet sugarai sohasem világíthatnak. HB 48.3