Gondolatok a hegyi beszédről

Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem (Mt 5:11)

Sátán műve, bukásától kezdve: állandó csalás. Miként Istent rossznak állítja, úgy Isten gyermekeit is hamis színben tünteti fel. Az Üdvözítő így szólt: “A te gyalázóidnak gyalázásai hullanak reám” (Zsolt 69:10). Hasonlóképpen hullanak követőire is. HB 35.2

Még senkit sem rágalmaztak oly kegyetlenül a földön, mint az Embernek Fiát. Isten törvényei iránti rendíthetetlen engedelmessége miatt gúnyolták és csúfolták. Ok nélkül gyűlölték, mégis nyugodtan állt ellenségei előtt; kinyilvánítva nekik, hogy a megaláztatások Isten gyermekei örökségének egyik részét képezik. Azt tanácsolta követőinek, hogy álljanak ellene a gonosz ellenségnek, felhívással erősítve őket őket, hogy tartsanak ki a kísértések között. HB 36.1

Ha a rágalom árt is a jó hírnévnek, a jellemet mégsem szennyezheti be. Amíg a bűnbe bele nem egyezünk, addig sem emberi, sem ördögi hatalom nem ejthet foltot lelkünkön. Az az ember, aki szívével Istenben gyökerezik, a legnagyobb viszontagság és kétségbeejtő körülmények között is éppúgy megáll, mint a jólét idején, amikor látszólag Isten kegye és fénye nyugszik rajta. Szavait, indokait és eljárását hamis színben tüntethetik fel, azonban nem ezekkel törődik, mert ennél sokkal nagyobb érdekek forognak kockán. Kitartó lesz, mint Mózes, aki olyan “erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant” (Zsid 11:27), és nem nézett “a láthatókra, hanem a láthatatlanokra” (2Kor 4:18). HB 36.2

Krisztus mindenről tud, amit az emberek félreértenek és meghamisítanak. Gyermekei elviselhetik a félreértések következményeit, és nyugodtan várhatnak, sőt remélhetnek — ha még annyira megveti és gyűlöli is őket az ellenség —, mert semmi sincs úgy elrejtve, hogy nyilvánvalóvá ne legyen. Akik Istent tisztelik, azokat Isten is megdicsőíti angyalok és emberek előtt egyaránt. HB 36.3

“Ha szidalmaznak és háborgatnak titeket, örüljetek és örvendezzetek” — mondja Jézus, és például állítja elénk a prófétákat, akik az Úr nevében beszéltek, és példát nyújtottak “a szenvedésben és béketűrésben” (Jak 5:10). Ábel — Isten gyermekei közül az első keresztény — vértanúhalált halt; Énok Istennel járt, a világ pedig nem ismerte; Noét fanatikus vészmadárként gúnyolták. “Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is; mások kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek” (Zsid 11:36, 35). HB 36.4

Isten hírnökeit mindenkor megvetették és üldözték, azonban éppen szenvedéseik által terjedt az istenismeret. Minden egyes tanítványnak be kell állni a sorba, előmozdítva Isten ügyét, tudván, hogy az ellenség semmit sem tehet az igazság ellen, hanem csak az igazságért. Isten azt akarja, hogy az igazság közismert legyen, s hogy gondosan kutassák, és beszéljenek róla az emberek; habár mindez megvetést eredményez. Az embereket fel kell rázni közönyükből. Minden harc, üldöztetés és minden erőfeszítés eszköz Isten kezében olyan lelkek felébresztésére, akik e nélkül tovább szunnyadnának. HB 37.1

Isten követőinek történetében hányszor igazolódott ez a tapasztalat! Amikor az ékesen szóló és nemes Istvánt a Nagytanács beleegyezésével megkövezték, az evangélium ügyének semmit sem ártott. A mennyei fény, amely arcát beragyogta, s részvéte, amely halálakor mondott imáját áthatotta, olyan éles nyílvesszők voltak, amelyek meggyőzték a Tanács álszenteskedő szolgáit, és meghódították Sault, az üldöző farizeust, aki Isten kiválasztott eszköze lett, hogy Jézus Krisztus nevét a pogányokhoz és Izrael gyermekeihez vigye. Később az idős Pál római fogságából a következőket írta: “Némelyek versengésből prédikálják a Krisztust... azt hívén, hogy fogságom nyomorúságát így megnövelik. Csakhogy minden módon, akár színből, akár szívből, a Krisztus prédikáltatik...” (Fil 1:16, 18). Pál elfogatása által annyira elterjedt az evangélium, hogy még a császár palotájából is számos lelket nyert meg Krisztusnak. Sátán fáradozásai ellenére is “a romolhatatlan mag”, Isten szava, “amely él és megmarad örökké” (1Pét 1:23), magvetésként hull az emberi szívekbe. Isten gyermekeinek üldöztetése és meggyalázása által Jézus neve megdicsőül, s lelkek menekülnek meg. HB 37.2

Nagy jutalom vár a mennyben azokra, akik az üldöztetés és kínzatás ellenére is bizonyságot tettek Krisztusról. Míg világi emberek földi javak után törtetnek, addig Jézus a mennyei kincsekre mutat. És a jutalmat nem kizárólag a jövőre ígéri; kiosztását már itt is megkezdi. Hajdan megjelent az Úr Ábrahámnak, és így szólt hozzá: “Én pajzsod vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen bőséges” (1Móz 15:1). Ez a jutalma mindazoknak, akik Krisztust hűségesen követik. Megismerik, részévé válnak Jézusnak, Immánuelnek, “Akiben van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve”, s akiben “lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol 2:3, 9). Amilyen mértékben tárul fel előtte szívünk, olyan mértékben válunk hasonlóvá hozzá. Tapasztalhattuk szeretetét és mindenhatóságát, birtokolhatjuk, felfoghatjuk Krisztus kikutathatatlan gazdagságát, hogy “mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának”. És megismerjük “a Krisztusnak minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy ekképpen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig” (Ef 3:18—19), “...ez az Úr szolgáinak öröksége és az ő igazságuk, mely tőlem van, így szól az Úr” (Ésa 54:17). HB 38.1

Ez az öröm töltötte be Pálnak és Silásnak a szívét, amikor a filippibeli börtönben éjfélkor imádkoztak és Istent énekekkel magasztalták. Krisztus velük volt, és jelenlétének fénye mennyei dicsőséggel töltötte be a börtön sötétjét. Pál apostol római fogságából — bilincsei ellenére is, látva az evangélium terjedését — a következőket írta: “És én ennek örülök, sőt örülni is fogok” (Fil 1:18). Krisztusnak a hegyen elhangzott szavai visszhangra találtak Pál apostolnak az üldözött filippibeli gyülekezethez küldött üzenetében: “Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4:4). HB 38.2